A 80-as évek első felében csupa tabudöntögető biopic járult az Amerikai Filmakadémia ítélőszéke elé: Az elefántembert, a Dühöngő bikát, az Amadeust és többi, máig klasszikusnak tartott társait a tisztes döntőbizottság hol szűkmarkúan, hol egész gálánsan fogadta. Richard Attenborough Gandhi-életrajza viszont szinte kikövetelte magának 8 Oscarját gigantomán stílusával és ortodox elbeszélésmódjával: kockáin az öreguras történelemóra köt házasságot a hitelesen tálalt embermesével.
Attenborough egyébként is hatalmas elkötelezettje az életrajzi mozinak – mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint rendezői filmográfiájának egyes darabjai. Valós alapú történeteit tulajdonképpen két sorvezető – a koridéző tablófilmek (A fiatal Churchill / Young Winston, Gandhi, Chaplin) és a személyes drámák (Árnyékország / Shadowlands, Szerelemben, háborúban / In Love And War) mentén közelíthetjük meg. A rendező (bármelyik stílusvonulattal is dolgozzék) természetesen akkor végez jó munkát, amikor az esendő magánembert hozza közel nézőjéhez. A Gandhi esetében ez annak ellenére sikerül neki, hogy a dokumentarista vonalvezetés hegemóniájának köszönhetően sokszor háttérbe szorul az óvatosan bontakozó monodráma.
Nem is csoda, hiszen a rendező már az inzertben leszögezi, hogy egy tetemes adatkorpusz megszűrésével igyekszik kirajzolni hőse kalandos-göröngyös portréját. Szelekciója tehát szigorúan történeti szempontú. Ez természetesen nagymértékben megpecsételi a mozi hangnemét: az elbeszélői nyelvezet alapvetően és elsődlegesen objektív, előszeretettel csapong a biográfiai tényanyag sűrűjében, s következetesen a nemzetközi történelem kereszttüzében láttatja Gandhit. A koncepció magától értetődővé teszi az epikus struktúrát és a nagyvonalú időtávlatokat: a cselekmény mintegy félszázadnyi időtartamot hasít ki a polgárjogi harcos életéből. A történet kezdetén Gandhi (Ben Kingsley) még melegszívű, fiatal ügyvéd, aki dél-afrikai küldetése során szembesül először az indiai népességet sújtó diszkriminációval. Passzív ellenállásra buzdító beszédei, szenvedélyes hangneme már ekkor zajos visszhangra talál a köznép körében, de a brit karhatalom ostora sem kíméli. Börtönbe vetik, ám az átélt élmények hatására elhatározza, hogy mozgalmat szervez a független India elismertetéséért. Ezután – nem ritkán hatalmas időbeli ugrásokkal – lassan terítékre kerül egész közéleti munkássága. Ténykedését 1948-ben bekövetkezett, váratlan haláláig követi nyomon a film.
Attenborough alkotása – filmnyelven szólva – egyetlen, hatalmas körsvenk. A rendező többször kísérletezett már azzal, hogy miként lehet a főhősi karriert szigorúan a történelem kontextusába ágyazni. Azonban hasonló darabjai (főként a Chaplin) alkalmával riasztó módon abba a hibába esett, hogy a fabulát szinte totálisan alárendelte a közegábrázoló tendenciának, árnyalatlanul és pőrén hagyva az intim emberdrámát. Egyébiránt – akárcsak Churchill és Chaplin – Gandhi alakja is a szakadatlanul hömpölygő nagypolitikai események ütőerén billeg, de egyfelől az ő esetében sokkal indokoltabb a széles kortabló (hiszen magánélete, áldozatos, önfeladó életviteléből kifolyólag, valószínűleg teljesen érdektelen és prózai volt), másrészt a különböző történetmesélési regiszterek ezúttal tökéletesen egymásra találnak, még csak szét sem kellene szálazni őket.
A minimalista jellemábrázolás kifejezetten előnyére válik a produkciónak. Kingsley szájába nem adtak épületes bölcsességeket, de nem is volt rá szükség, hiszen lakonikus elmélkedései (például a zsarnokság természetéről vagy az erőszakmentességről) hiánytalanul illusztrálják a karakter belvilágát. Maga a címszereplő mellesleg ritkán uralja az adott jelenetet, lelkében nem is játszódnak le tektonikai mozgások, de személyiségének varázsa a súlyos arányeltolódás ellenére is átüt a cselekmény szövetén, és ez ebben az esetben éppen elég. A direktor emellett nem is törekszik arra, hogy morális glóriát fessen Gandhi feje fölé: a szavak és a tettek evidenciája mozgatja az életutat, s csupán a nyitány temetés-jelenetében összegződik némi tankönyvízű értékítélet.
A film tablómoziként is üzemel, bár ebben a tekintetben John Briley forgatókönyvíró talán túl sokat markol. Az önkormányzatért kardoskodó indiai népvezérek és a vaskalapos brit politikusok folyamatos szemszögváltásokkal kísért, panoramikus összjátéka sokszor inkább álmosító, mint érdekes, bár angol részről akad néhány jellem (például a John Gielgud által alakított Lord Irwiné), amely határozottan szellemes karcolattá érik a cselekmény során. De Attenborough történelemórájában végső soron azok az igazán értékelhető szekvenciák, amelyek a maguk nyersességében világítanak rá az indiaiak erkölcsi és igazságérzetet felháborító elnyomatottságára (a brit katonatiszt szemrebbenés nélkül sortüzet enged a fegyvertelen tömegre; a sóüzem elé állított őrség véresre veri a békésen tiltakozó indiaiakat; a lakosság gyilkos összetűzést robbant ki India és Pakisztán határában stb.).
A Gandhi mindemellett hamisítatlan színészfilm is. Attenborough remekül választott, amikor az addig szinte teljesen ismeretlen Ben Kingsley-re bízta Gandhi szerepét. Az angol és indiai gyökerekkel is rendelkező színész páratlan alázattal, önsanyargatásig hiteles fizikummal látott munkához, és a következő évben teljesen megérdemelten zsebelhette be az Oscar-díjat. De maga a film sem hazudtolta meg az Akadémia bizalmát: azóta is a legnagyobb életrajzi mozik között emlegetik. Talán nem is véletlenül.
