...adta „Jenő” szájába Jan Švankmajer az animációs filmfesztivál nyitófilmjének prológusában. S tényleg elröppent ez a budapesti 5 nap. A fesztiválból Bécsnek – meg annak aki odautazott – több jutott: az osztrák fővárosban 8 napon át tobzódhattak az animáció szerelmesei.
A múlt héten sokaktól hallottam, hogy nem szeretik az animációs filmeket, persze mindig rákérdeztem, hogy miért. Az egyik válasz az volt, hogy azért, mert nem valóságosak: ami rajzolva (mindegy milyen technikával, de „csinálva”) van, azt nem tudja elhinni, hiteltelen neki mint történet. Pedig az animáció előnye a képzelet lehetőségeinek maximális megvalósítása. Aztán, hogy ki mit és mennyit bír befogadni, és mindezt hogyan tudja megemészteni, már az egyén személyén múlik. Sokan sokféleképp nézzük a mozit, mindenki mást szeret, de azért semmitől nem szabad elzárkózni.
Főleg annak tilos az elzárkózás, akinek kötelessége beszámolni arról, amit látott. Végig is ettem az étlapot, egyetlen darabot passzoltam csupán, ez pedig a manga volt (One Piece Film: Strong World, r. Munehisa Sakai). Meg persze kimaradt az is, amiben fizikai képtelenség lett volna részt venni, pedig ezek a plusz programok jelentik egy fesztivál savát-borsát – és az Anilogue bővelkedett a fűszerekben idén is: workshopok, „best of” filmes blokkok, a zsűritagok bemutatkozása, animált éj, gyermekszem... De akkor nézzük a kötelezőt: az önmagában is zamatos versenyprogram és ízletes nagyfilmek következnek.
A fesztivál nyitófilmje, a Túlélni az életet (elméletben és gyakorlatban) (Přežít svůj život – teorie a praxe, r. Jan Švankmajer) Dalínak talán nem lenne elég bizarr, de Freud biztosan órákig csámcsogna rajta, hiszen Švankmajer direkt szimbolikája szürreális világba repít, annak minden pszichológiai alapelemét megmozgatva. Kettős világba, kettős életbe csöppenünk, ahol az álom a kívánt, a valóság az elszenvedett. Van egyszerű átjárás a kettő közt, s hősünk, Eugene rendszeresen alkalmazza is a módszert, amivel elmenekülhet a szürke hivatali- és házaséletből. Nem kell hozzá mátrixos kábel-az-agyba, nem kell hozzá „eredetes” koktél meg tervező, csak le kell feküdni aludni, és jönnek a csirkefejes utcák, megjelenik a piros ruhás nő – azért szertartásosság itt is van, csak egy krokodilbőr táska és némi komolyzene kell hozzá. Švankmajer egyszerű és direkt szimbolikája talán szájbarágósnak tűnne, ha nem ez lenne iróniájának eszköze, de így nem citromosan fanyar, hanem inkább görögdinnyésen édes humort teremt. A híres cseh rendező filmje képileg is változatos, az alkalmazott animációs technikák sokféleségével talán tisztelgés az animáció, mint művészet előtt, egy utolsó, nagy munkában összegezve életművét. Remélhetőleg a beharangozottakkal ellentétben nem ez lesz az utolsó nagyjátékfilmje.
Felnőttfilm Az illuzionista (L'illusionniste, r. Sylvain Chomet) is. Nem mintha a Belleville randevú (Les Triplettes de Belleville, r. uő.) nem lett volna az, de míg a Belleville egy pörgős, küzdős-harcolós történet, Az illuzionista érzelmes, lassú film. Öregesen lassú, megfontoltan érzelmes. Nem szentimentális, csak komoly dolgokról beszél, olyanokról ami megtörténik az emberrel – néha öregen, néha fiatalon – igazából teljesen mindegy: kikopik a világból, nem találja a helyét. Megy, mert azt hiszi, ott jobb lesz, de persze nem. Mindenhol csak azt látja, hogy már nincs rá szükség, már senkinek nem kell, amit csinál. Sőt, mintha már nem is lenne létező személy. A varázsló végtelen eleganciával és apró lépésekkel vonul ki a megszürkült hétköznapokból, s ki tudja hová érkezik majd. Ami biztos: az úton előkerül egy trükk és egy megvásott fotó. Nem mehetünk el a Jacques Tati-tól adaptált forgatókönyv mellett, ahogy Hulot úr emlegetése mellett sem, hiszen a legendás Tati-alak nem csak a bűvészünk által megformálva, de egy mozijelenetbe belopva is megjelenik a filmben. A csetlő-botló figura társa az út kezdetén a lány, aki még hisz a varázslatban, akinek sorsa talán ezt a fajta illúziót egy másik varázslatban, a szerelemben megtalálni. Nem felnő, nem megvilágosodik, csak egyszerűen, ahogy a bűvész is továbbáll, ő is más utat talál magának. Egymásra találás és egymás elengedése egy érzékenyen megformált, költőien festett világban, ahol a vadkacsa szárnyának rezdülése is kellő hangsúlyt kap. Professzionálisan kidolgozott, mesterien vezényelt munka: egyszerre szép és igaz ez a film.
De evezzünk könnyedebb vizekre, nézzük a bűbájos kelta mesét: a Kells titka (The Secret of Kells, r. Tomm Moore és Nora Twomey) egy igazi szemet, lelket és elmét gyönyörködtető alkotás. A film Magyarországon már bemutatkozott, a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon Kecskemét város díját is elnyerte, és ne felejtsük el azt sem, hogy részben a már kétszer említett város adott otthont a film születésének is. Tomm Moore meséjében ennek megfelelően tettenérhetők a magyar vonatkozások is, formahasználatára láthatóan (és bevallottan) is hatott a magyar népmesék sorozat képi világa. A kellsi történet az ír mondavilágra építkezik: Brendan, az árva kisfiú szerzetesek közt, egy elzárt erdőben nevelkedik. A belülről zárt világ megnyílik számára Aidan, a szabadlelkű szerzetes érkezésével, ezzel egyidőben pedig a kinti világ is feltárul: az erdő csodáit Aisling, a tündérlány tárja fel a kisfiú előtt. A történet harc: a jó és a rossz, eszmék, világok és egyének harca, de hát minden az, ahogy a 9. században, úgy a 21. században is. A Kells titka az élet, a túlélés meséje.
Harc és túlélés, hagyományok, múlt és jövő 21. századi japán módra: Mamoru Hosoda Nyári háborúk (Samâ wôzu) című animéje jelen korunk népmeséje, küzdelem a civilizációs járulékokkal, ősi elemeket, elveket használva. Az egyén és a család, a jó és a rossz játéka – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Az alaphelyzet: egy ártatlan csíny folytán a matekzseni Kenji álvőlegényként egy nagy családi szülinapi zsúrba csöppen, ahol aztán a világ a feje tetejére áll. Az Oz nevű virtuális hálózat ugyanis egy mesterséges intelligencia irányítása alá kerül. Akkor ijedtem meg a rövid leírásokat, ajánlókat olvasva, mikor ennek az utóbbi félmondatnak a tartalma kikristályosodott a fejemben, és őszintén, nem vártam valami lelkesen ezt a japán csodát. De alkalmanként az ember szerencsére kellemesen csalódik – nyitottnak kell lenni, ugye. Kenjit a matek kapcsolja a harcba, a családot pedig a hagyomány és az összetartás: így lesz aztán móka, kacagás, tragédia és sírás egyaránt az összekovácsolódott népes rokonság gonosz elleni küzdelmében.
Két és fél nagyfilmet kell még említenem: a szövevényes Metrópiát – a svéd Tarik Saleh 3D-animációja (bár ezt a cimkét félve akasztom rá, a honlapjukon „stills and 2D” szerepel ugyanis). 1984-szerű sztori olajkrízisbe és metróuralomba helyezve. Egy fiatal férfi története egy olyan világban, ahol a kémkedés samponnal történik és tiltott a kerékpárhasználat. Nyomasztó atmoszféra, komoly gondolatok, kidolgozott ábrázolás, lassú és finom sci-fi élmény: jó film, de talán hiányzik a várakozás, a cselekmény izgalma, mert a forgatókönyv nem tökéletesen kidolgozott. A másik nagyjátékfilmre azért nem szánok sok szót, mert azt vagy szeretni vagy utálni lehet. A fanatikus rajongótábort nem kell meggyőzni Phil Mulloy érdemeiről, aki viszont nem ismeri a Christie családot, mindenképp keressen némi Youtube-os ízelítőt mielőtt beülne a Viszlát, Mr. Christie!-re, nehogy érfelpattintás vagy gyors ütemű távozás legyen a moziélmény vége. Amúgy zseniális, beteg angol humor, minimál képi és hangi világ fogadja a nézőt, merthogy itt a dialógusok a fontosak – ami elhangzik, nem pedig a körítés. Profi játék ez, amit csak tökéletesre csiszolva lehet tálalni, s az angol rendező nem is vétett hibát benne. Maradt egy fél film, a zárógála ajándéka: Elemi (Denshin-Bashira Elemi no Koi, r. Nakata Hideo, azért fél film, mert csupán 45 perc). Bájos történet a szerelőbe szerelmes villanyoszlopról, arról, hogy csak akként tudunk élni, amik vagyunk, de álmodozni lehet, próbálkozni szabad. Csak a mégoly költői befejezés árán sem jöhet mindig a boldogság...
És zárógála, díjátadó, miegymás. Hiszen az Anilogue-on rövidfilmek versenyeznek, az ezévi európai termés legjava három rövidfilmes blokkba tömörítve mutatja meg magát, s a háromtagú zsűri egyéni kedvencet és közös díjnyertest választott idén is. Nagy egyetértésben idén A lények eredete (The Origin of Creatures, r. Floris Kaayk) vihette haza az Aniloge fődíját. 3D, 12 perc. Kidolgozott nihil-világ, ahol összenőtt ujjak, lábak szemgolyót lelve vagy nem lelve építenek, tesznek-vesznek, születnek, élnek a romokon. Bizarrnak bizarr, szépnek szép, de nekem összességében kevés egy fődíjhoz. Igaz, valahogy nagyon nem egy síkon mozog az agyam a zsűritagokéval, az egyéni választásaikkal sem igazán értek egyet. Talán csak Igor Buharov tudott meggyőzni: választásával a nagy hagyományú észt animátorokat ismerte el, A nagy szürke gébicset (The Great Grey Shrike, r. Chintis Lundgren) díjazva, mondván a természetben tetten érhető humor szeretetteljes ábrázolásáért érdemelte ki a kisfilm a különdíjat. Valóban jó munka, valóban kerek történet, szerethető és nevethető. Viszont Vanja Andrijevic, a zsűri horvát tagja, aki mellesleg filmproducer, rajzfilmes szimbólumokat értékelt, egy nézhetetlenül vibráló, hallgathatatlanul hangos (leginkább) kísérleti filmben. A harmadik zsűritag, Theodore Ushev (kanadai filmrendező) választása szintén kísérleti filmre esett A folyékony papír (...liquid Paper, r. Michael Klöfkorn) című alkotásra. Erre csak azt tudom mondani, mint a horvát hölgy választásánál. A különbség az, hogy itt fotókból kivágott formák és azok negatívjai pörögnek veszettül. Persze a zsűri részéről ez leginkább személyes kedvenc választás volt, csak sajnálom, hogy alulértékelődnek az animációs film hagyományos értékei: a történet, a humor vagy a líraiság – a hangulat, a filmbe fektetett munka, és ezen leginkább a rajzot értem. Bár tudom, hogy nem csak ezt jelenti az animáció, de azért nagyon hiányzik.
Szerencsére azért a közönséggel nincs baj: a három legtöbb szavazatot kapott alkotás rajzolt. Harmadik lett a Balszerencse (Sticky Ends, r. Osman Cerfon) című francia munka a halfejű szerencsétlenségbuborékot fuvintó emberről; második az Úszómedence (Swimming Pool, r. Alexandra Hetmerová) Csehországból: szerelmesek tánca Strauss zenéjére az éjszakára lelakatolt strandon. Mindkettő egyszerű, letisztult, vicces történet. A közönségdíjas film pedig a francia Ines Sedan munkája: végtelenül szép, lírai mese egy lányról (Az ember, aki aludt / The Man Who Slept). Idén először az Országos Diákzsűri is osztott díjat az Anilogue-on: a fiatalok a A tyúkól (The Henhouse) című alkotást választották. Elena Pomares filmje a rókaságáról lemondott rókáról szól, aki felszolgálóként dolgozik egy kávézóban. Talán össze kellene hozni vele Elemit, a villanyoszlopot, hátha elles némi trükköt és ő is boldogul, vagy esetleg a róka tanulná meg idejében a leckét...
Az Anilogue szelíd és barátságos fesztivál, de milyen is lehetne, ami (és aki) animációs filmekkel foglalkozik. Bája amatőrségében rejlik, profizmusa pedig a filmek válogatásában. Jó ott lenni, jó belemerülni ebbe a csodavilágba pár napra, pár órára. S ha bár az egyik filmben kimondatott, hogy varázslat nem létezik, meg kell hogy említsem a technika csodáit is – az Uránia mozi előterében lelkes hard- és szoftver kereskedők bíztatták a látogatókat digitalizáló eszközök kipróbálására – hadd kapjunk egy kis ízelítőt abból, hogyan készült mindaz, amit aztán a vásznon láttunk. Nos, a nem létező varázslat az a tollérzékeny monitor. Persze a sutakezűből nem csinál művészt, csak lerövidíti az utat az elme és a digitális formátum közt. A csoda a kéz ügyességében – a hóesésként kavargó tollpihékben, és az erre rácsodálkozni tudó gyermeklelkűekben rejlik.
