Anyámék inkább Isaurát, vagy valami egyebet néztek volna legszívesebben indulásból, de aztán úgy odaragadtak, hogy csak az ismétléseket néztem meg, amikor csend volt a lakásban. No, igen, ha betéved egy rén a kamera elé, akkor sok minden megtörténhet még!
Mert mit lehet tudni, ha valaki sorozat-fanatikus, akkor lehetséges, hogy mindent megemészt, vagy mindent emésztetlenül hagy, a rénszarvas kérődzésével ízlelget, már jóllakottan, s már a következő falat után nézve. Aztán kissé hűvös lett, hadd ne mondjam: fagy, szerencsétlen Fleischmen doktor úgy vacogott, hogy otthon is az egész család. Kinézek az ablakon: tűző nap, kalendárium: július közepe. A Brazíliához szokott család enyhén leszívja, elő a kesztyűt, a sálat, nagykabátot. A nagy remények, hogy egyszer csak Fleischmen visszatér menyasszonyához a napsütötte Amerikába, New York, vagy mit tudom én. A lényeg az, örömmel konstatálom, marad. No, de sebaj, akkor itt van ez a kis pilóta-nőcske, Meggie, hát majd ő beváltja a család reményét. Hiszen a vak is látja, olyan szerelmesek egymásba, hogy állandóan veszekednek egymással.
A remény a tetőfokra hág, csak lesek körbe a fotelből: Meggie prémvadász barátját egy eltévedt szatelit agyonüti, koporsója formatervezett: a műhold a túlvilágra is elkíséri, mint a hun vezért a lova és kedves szolgái. Az elvárások, á lá brazil recept, azonban nem válnak be, nemhogy nem sül oda, hanem fel sem engednek a jeges szívek. Újabb fellélegzés. Persze: részemről. Jöhet az újabb rén, vagy nem is tudom: rém? Nézője válogatja. Következő alkalommal a család átpártol a kissé öregedő kocsmároshoz és a kissé nagyzási mániában szenvedő (meglepően) fiatal feleségéhez, Shallyhez. Ami meglepő, a mögött nagy sztorit szimatol meg a család, de lassan derülnek ki dolgok, mint minden Alaszkában. A fagyott világ halálos csöndje telepszik le a képernyő és a fotel közé. A hangsúly inkább a körülmetélkedés felé tolódik el adott pillanatban, a család egy részen keresztül találgatja, a kocsmáros vajon tényleg aláveti magát a hirtelen hősiesség magasságába emelkedő tettnek, vagy mégsem. Mégsem. Figyelem: eltérő nézetek röppennek fel, hogy ez már túlzás, minek ennyi huzavona semmiért. Kajánul figyelni: a plusz élvezetek második fokozata. Jessyt, a medvét sem lehet puskavégre kapni, miután egy részen keresztül beszélnek róla.
Ed, az indián, no igen, Ed, aki besegít a boltos néninek, ez tetszik, bár a mindent elsöprő nagy szerelem még mindig késik. Sejtem, nem is lesz belőle semmi. Ed filmrendező szeretne lenni, ezt időnként felemlegeti, no meg kedvenc filmjeit, a nagy hatásokat. Egyszer elejétől végig elolvasott egy telefonkönyvet. Rendkívül tanulságosnak találta. Olvasmányélményeimet vetném össze, de ez most páratlan. Páratlanul jó. Vajon mi jöhet még? Elpárolgó és nyűgösködő családtagok, hogy inkább a másik adó, mondom, hogy rászorultam a másnap délelőtti ismétlésekre. Akkor látom, Edet örökbe fogadták, a veterán űrhajós még a hófehér Fordját is újdonsült fiának adja, hosszú asztal, családtagok tíz méterre egymástól. Hm, nem semmi! De kinél a távirányító?!
Chris, a rádiós (véletlenül a színész nevét is megjegyeztem: John Corbett) mindeközben végig közvetíti a részeket. Filozófia, jófajta muzsika, elcsendesedő befejezések. Chris börtönviselt ember, tehát semmi anarchia. Ez egy kisváros. A tévé előtt emberek ülnek, várják kedvenc sorozatukat. A rénszarvas mindig kérődzik, nem lehet leszoktatni róla. Nehéz lenne. Esetleg holnap délelőtt, az ismétlés alatt.
