[kritikaíró pályázat] Stanley Kubrick tesztelni akar egy újkeletű kameramozgást, a steadicamet, Stephen Kingnek meg kapóra jön, hogy a kísérletezésre épp az ő sztoriját, – ’77-es Ragyogás című regényét – szemeli ki a mester. Az együttműködés közel sem zökkenőmentes, King húzza a száját, Kubrick pedig megrendezi saját olvasatát.
A Szépkilátás hotel ősz derekán bezárja kapuit a látogatók előtt, a szálloda szokásos téli álmába merül. Az elhagyatott szobák felvigyázására mégis tartanak ott valakit, hogy őrködjön a lélegző sötétben. Az alaphelyzet már-már ironikus direktsége csak egy eszköz a sok közül Kubrick számára, hogy a néző arcába dörgölje: márpedig itt félni fogsz!
Jack Torrance elégedett várakozással ül autóba, hogy elfoglalja gondnoki állását a világtól elzárt üdülőparadicsomban, kisfia azonban képzeletbeli barátja rekedt sugalmazásai folytán ódzkodik a költözéstől. A család igyekszik kitölteni az ijesztően tágas tereket; Jack egy óriási hallban dolgozik írógépén, felesége, Wendy az ominózus konyhában főzőcskézik, Danny pedig háromkerekűjével kering körbe-körbe a folyosókon. A szállodaigazgató előzékeny megjegyzését – miszerint az előző gondnok a hosszú bezártságból eredő frusztráció következtében baltával kiirtotta egész családját – Jack még félvállról se igen veszi, holott később kiderül, hogy alkalmanként ő is hajlamos a kiszámíthatatlan viselkedésre.
Kubrick Torrance alakján keresztül felskicceli előttünk az elme megbomlásának fázisait; Jack dühöng, amiért felesége megzavarja „munkájában”, rémálmok gyötrik, és halott illetve távollévő emberekkel cseverészik, míg végül már kezében baltát lóbálva koslat kis családja után. Ezzel párhuzamosan Danny képzelete is szörnyű utazásra indul, a halott gondnok lányai játszani hívják, és a szálloda liftjéből feltörő vérözön képe újra meg újra megjelenik előtte. A gyerek birtokolja a „ragyogás” képességét, látja és érzi a jövőt. Ebből a tudásból származnak a koraérett, vészjósló vonások puha gyermekarcán. Egy gyerekszereplő éppúgy a horrorfilmek kedves vesszőparipája, mint a konyhakés, ugyanis az ártatlanság és az ismeretlen eredetű gonosz efféle találkozása még a legszívtelenebb torkokat is kiszárítja. Itt is időbe telik, míg rájövünk, hogy Tony recsegő szavai nem a földöntúli gonosz manifesztációi, hanem a kisfiú védekező mechanizmusa a közelgő veszély ellen. Wendy hisztérikus próbálkozásai Jack észhez térítésére majd Danny és saját életének mentésére a női erőt és józanságot képviselik. Ezt mutatja, hogy őt a látomások szinte végig elkerülik, csak az utolsó eszeveszett hajsza folyamán találkozik betört koponyájú, mosolygó pincérekkel és a zúgó vérfolyammal.
A néhol idegtépő, ám sokszor hosszúra nyúlt üldözési jeleneteket Nicholson eszelős mimikája teszi a filmtörténet megismételhetetlen produktumaivá. Torrance papa fiát üldözve belegabalyodik a szálloda díszlabirintusának hóborította járataiba, ugyanis az útvesztőben ismeretlen oknál fogva problémamentesen közlekedő Danny Sherlock Holmes-t idéző rafinériával eltünteti előle nyomait. A Wendy-t játszó Shelley Duvall ajkának és szemöldökének heves rángatózása Arany Málna-jelölést ért, megjegyzem elég igazságtalanul. Kubrick irgalmatlan bánásmódja, hogy a színésznőben feszültséget teremtsen, siker helyett így csak maradandó lelki sérülést hozott Duvallnak.
A festői nyitójelenettől eltekintve Kubrick végig arra buzdítja a nézőt, hogy ne riadjon vissza a félelemtől, és ezt állandó „lesz még ennél rosszabb” érzést sugalló momentumokkal segíti elő. Még a legártalmatlanabb jeleneteket is a frászt állandóan ébren tartó zenékkel festi alá és kényelmetlen, álnyugalmat keltő, „meleg” színeket használ.
Azt mondják, akit meg akarnak büntetni az istenek, annak elveszik az eszét. Jack-kel pontosan ez történik, ám a gonosz elhatalmasodása Nicholson játéka folytán a néző számára inkább természetes, mint megdöbbentő változás. A mozi – mint minden horror – az agresszió és az őrületes halálfélelem jegyében forog, éppen ezért valahol mélyen egy életigenlő műfaj kiemelkedő darabja. Továbbá arra tanít, amivel néha nagyon is tisztában vagyunk, hogy a bennünk lévő dolgoktól félni kell. Mert amint azt Torrance-ék példája is mutatja: ha egy házban egyedül maradsz, akkor előbb-utóbb nagyon sokan lesznek körülötted
