[kritikaíró pályázat] Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregényének felnőttfilmes adaptációja a nagyközönség számára jórészt ismeretlen darabnak számít, de szakmai berkekben is csak egyfajta jól hangzó legendaként él: sokan hallottak róla, de csak kevesen látták. Pedig Alice történetének pornóváltozata a maga nemében remekmű-közeli alkotás, melyet hiba volna egyszerűen csak szexfilmként definiálni.
1976-ban egy addig – és lényegében azóta is – ismeretlen rendező, Bud Townsend, az akkor már befutottnak számító Bill Osco producer szárnyai alatt elkészítette az Alice in Wonderland: An X-Rated Musical Fantasy című filmet, mely már alcímében is nyíltan vállal egy meglehetősen sajátos műfajkeveredést. Az a fajta sokszínűség, melyet a különbözőbbnél különbözőbb zsánerek vegyítése eredményez, gondos és remek hangsúllyal eltalált szerzői munkáról árulkodik.
A dalbetétekben megjelenő musicalforma, a szexbetétekek explicit aktusai, valamint a mindezt folytonosan humorral átszövő és keresztülhúzó vígjátéki hatásmechanizmus annyira szórakoztató másfél órát ígér, hogy a film végére még azt is elfelejtjük, hogy a beígért fantasy-világ karakterei helyett mesealakokat láttunk. Ne feledjük el azonban, hogy adaptációról beszélünk, így teljesen érthető a regénybelire hajazó mesevilág ábrázolása. (Feltűnhetett a fantasy-hiány a forgalmazóknak is, a film plakátján ugyanis már a comedy megjelölést láthatjuk helyette.) Fontos azonban egy pillantást vetnünk arra is, hogy mi köze a többi felhasznált műfajnak az eredeti műhöz. Az Alice in Wonderland ebből a szempontból is profizmust mutat, javarészt ugyanis nem önkényes válogatásról van szó. A mesei környezet adott, a felcsendülő dalok a regény verseit idézik, az alapvetően nyelvi játékokra építő humor pedig Carroll történetének is meglehetősen hangsúlyos sajátossága. Ilyen téren tehát egyedül a szexfilm lóg ki a sorból, valamint az általa eredményezett lineáris narratíva. A regényben ugyanis egyrészt egyáltalán nincs utalás a szexre – ami persze érthető, lévén gyermektörténetről van szó –, másrészt annak szerkezete szeriális, nem célorientált.
A pornókörnyezet persze csak azért lehetséges, mert a film főhőse az eredeti történettel szemben nem kislány, hanem a szexuális érés egyik legmeghatározóbb fázisához ért tinédzser, akinek azért van szüksége Csodaországra, hogy egyfajta álombeli beavatási szertartásként felnőjön a neki udvarló férfi elvárásaihoz. Ezáltal a kerettörténetben kettejük rövid szerelmi csatározását láthatjuk, melyben exponálódik Alice ártatlansága és a férfi konkrétan megfogalmazódó vágya. A lány önmarcangolását szakítja meg végül a fehér Nyuszi, aki a falon lévő tükörbe lépve vezeti át Alice-t álmai földjére. A rohanó tapsifüles – és Csodaország többi alakja is – megidézi a könyvbeli karaktereket, még ha olykor infantilisnek is hat a sok jelmezbe bújt, álló szerszámú vagy meztelenül vonagló felnőtt színész viselkedése, illetve puszta megjelenése.
A könyvbeli alakok tehát megvannak, a narratíva kicsit átalakult, de mi van azokkal az elemekkel, amelyek nem találhatók meg a regényben? Nem nehéz megfejteni: ők Tükörországból, Alice kalandjainak egy újabb könyvbeli helyszínéről jöttek. Ezen túlmenően is érdekes azonban, hogy a Townsend-Osco páros műremeke mű-remake-ként is felfogható, hiszen a film sokkal jobban hasonlít az 1951-es Disney-féle Alice Csodaországbanhoz, mint az eredeti regényhez. Különbség csupán az animációsból az élőszereplős forma felé lépés, illetve a szexjelenetek beemelése a gyermekkort kinőni kényszerülő Alice, és persze a közönség nagy örömére.
Van itt azonban valami baj a szexszel, ami miatt szinte feleslegessé válik. Ahogy Russ Meyer, a sexploitation halhatatlan királya mondta egyszer: „Akkor jó a filmem, ha feláll tőle a f*szom!” Nos, igen, a szexfilm e kétségkívül puritán, ám lényegre törő megfogalmazása jól mutatja a műfaj hatásorientáltságát, melyről az Alice in Wonderland kapcsán nem igazán beszélhetünk. A korábban említett vígjátéki hatásmechanizmus ugyanis olyannyira elnyomja a szexuális aktusok által elérni kívánt hatást, hogy a film során a nézőből távozó egyetlen testnedv maximum a könny lehet, ami a nevetés hatására kényszerült kicsordulni.
A „ne legyenek előítéleteid” kezdetű, agyonszajkózott mondás tehát abszolút megállja a helyét ezen film esetében. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy az említett hatástalanítás – vagy stílusosan sterilizálás –, és a felettébb humoros kivitelezés miatt az Alice in Wonderland beillik egy esős vasárnap délután megnézhető családi vígjátéknak, csupán azt, hogy aki a fent említett meyeri élményt várja, az csalódni fog. Aki viszont nevetésre, felhőtlen kikapcsolódásra vágyik, és megunta az Adam Sandler – Rob Schneider – Jim Carrey trió sokszor ismételt poénjait (és persze elmúlt 18 éves), az mindenképp ássa elő ezt a méltatlanul mellőzött darabot, akár a nyúlüregből is.
