[kritikaíró pályázat] Mikor a fantasztikus lényeket már nem a vérszomjas szörnyek, hanem a feledés fenyegeti, és az álmok országának határán álló szélesvászon üresen tátong az őt legyűrő tévé és videojátékok villódzó fényében, a német film rátalál a történetre, mely ismét a fantáziák földjére repíti a felnőttek világában elkóborolt gyermeki lelket.
Mert ahogy a történet főszereplője, a cseppet sem hőstípus Bastian szigorú apja és kegyetlen iskolatársai elől a könyvek közé menekül, épp úgy vágyik a rögvalóságtól megcsömörlött néző a legendás kalandokra. A Michael Ende regényéből 1984-ben adaptált film a kor legnagyobb költségvetésű német produkciójaként minden lehetőséget meg is ad, hogy belefeledkezzünk a látványos csodavilágba, még ma is, mivel nagyrészt nem a mostanra elavult számítógépes effektekre épít, hanem a megépített és apró részleteiben is mozgatható bábokra és robotokra. A természetfeletti lények plasztikusak és hatalmasok: a repülő fehér sárkány arcának mimikája kedves, az öreg teknősé gonosz, az erős vérfarkas fenyegetően vicsorít, és a filmes trükkök egész tárházát felvonultatják az alkotók a fantasztikus világ megjelenítéséhez. A film igazi ereje azonban nem ebben van, hanem hogy a regényhez hasonlóan itt is két szálon fut a történet, melyek tükörképei egymásnak, mint az egymás farkába harapó kígyók a könyv borítóján.
Michael Ende – aki csak nevében hordozza a lezárást, írásában nem – regénye két részre osztható, az első fele egy szabályos fantasy világ hősökkel, varázslényekkel, nemesekkel és legendás tettekkel, amit jól ismert kicsinyes világunk követ egy kisfiúval, aki a kalandokat csak könyvekből ismeri. A film vele kezd, a Végtelen történet című könyvvel elbújó Bastiannal (Barret Oliver), aki olvasás közben életre kelti Fantázia világát, hogy lélekben azonosuljon a fiatal hőssel, Atreyuval (Noah Hathaway). Fantáziát komoly veszély fenyegeti, a Semmi szedi áldozatait a varázslények világában, és csak úgy lehet megállítani, ha egy bátor fiú gyógyírt talál a királynő betegségére. Így aztán Atreyu önként vállalja magára a feladatot, és útnak indul, hogy életveszélyes akadályokat leküzdve végül ugyanoda jusson, ahonnan elindult. Mert bár ő rendelkezik a fantasztikus világ hősi képességeivel, a posztmodern konfliktust képtelen megoldani, ehhez olvasójára van szüksége, hogy a Végtelen történet című film főszereplője rávegye magát, hogy beavatkozzon az általa olvasott szintén Végtelen történet című könyv eseményeibe. Bastiannak olvasás közben feltűnik, hogy a fikciós karakterek mintha róla beszélnének, de nem hajlandó elfogadni a saját szerepét – eközben Atreyu is szembesül saját kitaláltságával. Az egyik legérdekesebb jelenetben Atreyu egy régi legenda freskóival találja szemben magát egy omladozó vár falain: a festmények pedig őt ábrázolják és a film történetének eseményeit, az utolsó kép magát a szörnyet, akivel csak most fog találkozni.
Így bár a rendező-író Wolfgang Petersen számos ponton átszabta Ende történetét, és a fő célközönségnek szánva enyhített a belső problémák expliciten erőszakos bemutatásán, a határok nélküli Fantázia határátlépésével és a „történet a történetben” struktúrával megtartotta a regény központi magvát, immár nem a fantasztikus regény, hanem a film médiumára reflektálva. Hozzá kell tenni, hogy önmagában ez még mindig kevés lenne a Németországon kívüli sikerhez, és a stáb nem véletlenül választott amerikai főszereplőket és angol nyelvet a filmhez, kijátszva az egyik legfőbb akadályt, ami a nemzetközi terjesztés útjába állhatna. Az olykor túl direkten, de korukhoz képest alapvetően jól játszó két főszereplőnk neve végleg egybeforrt Bastian és Atreyu szerepével – melyben közrejátszhat az is, hogy se előtte, se azóta nem szerepeltek ekkora volumenű filmben, Barret Olivier nem sokkal később abba is hagyta a színészkedést. Ami pedig a többieket illeti, a gyönyörű fehér sárkány, Falkor, és a rémisztő vérfarkas, Morla, máig meglátogatható a „Fantázia-gyárban”, a müncheni Bavaria Filmstúdióban, örök helyet biztosítva nekik a stúdió csodákból felépített emlékei között, Bastianként óvva őket a fantáziát pusztító felejtéstől, a Semmitől.
