„Egy ínyenc nem lehet válogatós!”

Látványfilmek maratonja, Kolozsvár – Tranzit Ház, 2003. október 24.

A Transindex internetes portál Látványfilmek maratonja címen 24 órás filmvetítéssel lepte meg Kolozsvár filmkedvelő közönségét: négy tömbben összesen 12 film került terítékre. A szervezők nem hirdették túl az eseményt, emiatt nem volt akkora tolongás a Tranzit Házban, mint márciusban a Bizarr filmek maratonján.

Jean-Pierre Jeunet 1995-ös, Az elveszett gyermekek városa című groteszkbe ágyazott tündérmeséje nyitotta a maratont. Titokzatos Küklopszok – szemük világáról önként lemondó vallási fanatikusok – rabolják és adják el a város gyerekeit a gonosz Krangnak és társainak, egy őrült tudós félresikerült homunculusainak, hogy az megszerezze a gyerekek álmait, mivel ő nem képes álmodni. Velük veszi fel a harcot az együgyű erőművész One és Miette, a nyolctagú polip által irányított gyerek-tolvajbanda, hogy vezetőjüket, a kis Denreét visszaszerezzék. Az egyszerűnek induló történet bizarr fordulatokkal halad az irreális világ engedte, alig megnyugtató végkifejlet felé, lebilincselve a néző tudati érzékeit. A színek erős kontrasztja (a zöld, fekete és vörös dominál), amit a jó operatőri munka is fokoz, egyedi élmény nyújt, a groteszk díszletek meg a szereposztás felejthetetlenné teszik a filmet, és az egyébként cinikus és szőrszálhasogató kritikus is javasolja az alkotás címének említését a szótárak „látványfilm” szócikkében. Peter Greenaway filmje, A szakács, a tolvaj, a felesége meg a szeretője igazi ínyencség. A Szakács éttermében a nagyszájú, szadista és sznob bűnöző (hogy csak a jó tulajdonságait említsük), kiszolgáltatott, de ki nem elégített felesége és annak értelmiségi szeretője a három szereplő, melyet a mesteri történetvezetés az egyetlen logikus, de első látásra meglepő és borzasztó megoldás felé vezet, amit most nem lövök le. Mintha egy ókori szatírát néznénk, ahol az emberi gyarlóság szemlátomást leleplezi önmagát, és csak a végén sejlik fel, ha felsejlik egyáltalán az alkotó alakja, ki mindvégig a háttérből szőtte, majd varrta el a szálakat. Erős idegzetű és gyomrú nézőknek ajánlom a filmet, a Tolvaj szavaival: „Egy ínyenc nem lehet válogatós!”

Ridley Scott cyberpunk-klasszikusát, a Szárnyas fejvadászt még az átlag tévénézőnek sem kell bemutatni. Az 1982-es film alapozta meg a műfaj fő toposzát, az ellentéteket szintetizáló nagyváros vízióját. Vangelis zenéje annyira összeolvad a látvánnyal, hogy szinte alig tudjuk azt külön értékelni. Az ideális filmzene definíciója. Hogy mennyire teremtett kultuszt a film, szépen illusztrálja a www.imdb.com vele foglalkozó része, ahol ma is folyik a vita arról, hogy Deckard másolat-e, hogy mi a TDK-reklám szerepe Roy emlékekről elmélkedő nagyjelenetében, és hogy hogyan kerül a filmbe az Unikornis. Bármennyire is „kommersz” és „amerikai” a film (ezek pejoratív jelzők egy filmes szaklapban), minden sci-fi kedvelőnek olyan, mint a bölcsészeknek Arany János művei: kötelező háziolvasmány.

Az első tömb filmjei a groteszk látványvilágon kívül tematikus alapon is összekapcsolhatók. Mindhárom alkotás valamilyen módon az egyén, az egyéniség jegyeinek problémáját boncolgatja. A klón Krang és testvérei meg a Polip testében összenőtt két személy sajátos egyénítő jegyeiket keresik, a második film brutális tolvaja felszínes karakterét próbálja, ha elfogadtatni nem is, hát ráerőltetni kör-nyezetére, míg felesége elrontott életéből a szerelem világába menekülve próbál rátalálni önmagára. A Szárnyas fejvadász replikánsainak minden tette, csakúgy, mint Deckard tesztje és Rachel álemlékei az embert emberré tevő jegyekre reflektál.

A második hármas első filmje a hongkongi rendező, Wong Kar-Wai Chungking expressze, két magányos rendőr, a 223-as és a 663-as szerelmi története, mely ugyanazon büfé körül játszódik. Az első sztori a 223-as nyomozó egy lejárt szavatossági idejű szerelemből egy esélytelenbe való továbblépése, megtűzdelve lírai elmélkedésekkel sorsról, érzésekről, elmulasztott lehetőségekről, ananászkonzervről. A második történet a szintén összetört szívű 663-as és a sarki büféslány kapcsolatának kezdetét meséli el. Az Amélie egyes jelenetei köszönnek vissza ránk: a lány megszerzi imádottja lakáskulcsát és titokban be-bejár oda, rendet rak, kicseréli a férfi papucsát, ingét, plüssállatait stb. Ez elég nyilvánvaló közös pont. Ha a két film genetikus kapcsolatát vizsgáljuk, nos, a francia csapatnál bűzlik valami, mivel az előd 1994-ben készült. Az alkotást a kézikamera használatával és az érdekes beállításokkal jellemzett képi világ is erősíti. Hogy ne felejtsük el a rendezvény címét. Mamoru Oshii Szellem a kagylóban című rendezése nyugatiasított manga, szupererős topmodell-kiborgokkal, mesterséges intelligenciával, Mátrix 2-nél sekélyebb filozófiával, jól megrajzolt alakokkal, szép színekkel, pörgős akcióval annak, aki ezt szereti.

David Lynch hozza a formáját, az Útvesztőben egy borgesi módon elágazó és cortázárosan visszahajló történet, melyben a néző nem csak tíz óra folyamatos mozizás után téved el. A változó külsejű és nevű, vagy éppen démonian konstans, de egyszerre több helyen jelenlevő szereplők, látomás és valóság (?) összemosódása, az idő nonlinearitása, a thriller-műfaj túlfeszített formai jegyei (sajátos kameramozgás, beállítások, zene stb.), az előre és hátrautaló motívumok a film végéig nem rendeződnek logikus cselekménybe, csak egyfajta pre-logikus megoldás lehetőségét villantják fel: ezen a ponton mindössze az értelmiségi büszkeség tart vissza az „érthetetlen” jelző használatától. Magukat vájtfülű-szeműnek tartó filmbarátoknak ajánlom ezt a kreációt. Ne feledjük, „nincsenek rossz egybeesések”.

Roland Joffé Vatel című dolgozata minden, csak nem érthetetlen. Értem, de az a kérdés, miért kellett ezt leforgatni. Kosztümös film a Napkirály koráról, szépen kidolgozott díszletekkel, szerelemmel, erkölcsi üzenettel, unalommal.

A Káosz (Ran) alapfilm. Akira Kuroszawa Lear király-adaptációja a japán középkor környezetében nagy élmény lehetne. Grandiózus csatajelenetek, szép filmezés, a beállítások sajátosan távol-keleti íze, a nagyszerű színészi munka mind-mind a rendezvény egyik legjobb filmjévé tehették volna. Sajnos a vetítéssel gondok voltak, a fehér alapon fehér felirat brutálisan elrontotta az élvezetet. Így csak azzal maradtam, hogy nagyszerű film lehet, érdemes lesz egyszer jobb minőségben végignézni.

A Baraca (r. Ron Fricke) érdekes alkotás. Csak a kitűnő zene, a film egyik kétségtelen erőssége, és a helyenként gyönyörűre sikerült képek mesélnek. Hogy mit, az már problémásabb. A kezdet hajnali képei, vízesések, vulkánok, hegyek, völgyek, imádkozó emberek a világ minden tájáról (azaz mohamedánok, buddhisták, zsidók, kb. ennyi) a totalitás érzetét hivatottak kelteni. Ez szép ugyan, de felszínes. Aztán afrikai bennszülöttek és az első baklövés. Az idegen, primitív kultúrák bemutatásakor Fricke is a mindent megmutatni akarás csapdájába esik: a szövő-fonó nők később ugyanazokban a díszes ruhákban lejtik tradicionális táncukat, mint amiben a ház körül sürögnek. Nem kell néprajzosnak lenni, hogy lássuk, ez kissé sántít. Ennél szembeszökőbb, amikor a törzs férfiai lándzsás rituális táncot adnak elő, és egy darab nő járja velük, balfenéken. Szegénynek nincs lándzsája, mert nem adtak neki, de kellett oda még valaki, hogy jobban mutasson a kép. Ez a megrendezettség máshol is visszaköszön, és sokat levon a film értékéből. Talán jobb lett volna, ha az operatőr-rendező a helyenként meglévő és meglepő kontrasztokat teszi a film szervezőelvévé. Így csak egy negyedrangú, ám igen jeles, túl hosszú „Isten hozta a Földre” képeslap-jellegű dolgozatra futotta. Korábban (1992-ben készült) nagyobb hatású lehetett, de amióta a csapból is népnevelés folyik, eléggé meguntuk ezeket a képeket.

Bódy Gábor sok helyütt díjazott, inkább a szakmán belül kanonizált alkotása, a Nárcisz és Psyché a szervezés stratégiai melléfogása volt: aki végigülte az eddigi húsz órát, már fáradt volt hozzá, aki erre érkezett, sarkon is fordult. Tisztelet a kivételnek. Embert próbáló alkotás szakértőknek és kultúrsznoboknak.

Pier Paolo Pasolini Ezeregyéjszaka-olvasata, Az ezeregyéjszaka virágai a mese iniciatikus funkcióját emeli ki a szerelem, a szexualitás és a hűség kontextusában. A „történet a történetben”-jelenségre ráharapó bölcsészeken kívül laikus barátaink is élvezetet találhatnak a csöppet sem szégyenlős operatőri munkában és a boccacciói szituációkban, valószínűleg a levezetés kedvéért került a programba, e feladatát el is látta becsülettel.

Üzenem mindenkinek, aki végigülte az összes filmet: virtus a javából!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó