A Filmtett együtt indult az új évezreddel, és most, hogy lejárt annak első évtizede, megpróbáltunk visszatekinteni a periódus filmtermésére: mit tettek hozzá ezek az évek a mozi (akkor) százéves történetéhez. Itt van tehát a best of 2001–2010 – a Filmtett szerint.
25.
Corneliu Porumboiu: A fost sau n-a fost? / Forradalmárok (2006)
Ez az évezred a román filmeké volt. Ebből az újhullámból is az egyik legbravúrosabb Porumboiu első nagyjátékfilmje, a Forradalmárok. Az újkori román történelem legvitatottabb eseményét, a '89-es forradalmat dolgozza fel sírásba fúló röhögéssel (vagy fordítva), ráadásul olyan gátlástalanul használja a tévéműsorok képi „esztétikáját”, hogy bármennyire hosszú is az a snitt, képtelenek vagyunk megunni. (jbn)
24. Lukas Moodysson: Lilja 4-ever (2002)
Svéd rendező talán még soha nem érzett rá ennyire mélyen a kelet-európaiak tragédiájára: Moodysson olyan univerzális témákat feszeget amatőr színészeivel és a lehető legegyszerűbb filmes eszközökkel, mint az illegális bevándorlás és a prostitúció. A Lilja 4-ever egy szívbemarkoló alkotás, egy olyan maradandó élmény, melynek vetítését minden jólétben dúskáló ország iskoláiban kötelezővé kellene tenni. (cse)
23. Wong Kar-wai: 2046 (2004)
A 2046 a hongkongi rendező korábbi opusza, a Szerelemre hangolva kvázi-folytatása: a beteljesületlen szerelem terhét hordozó Chow úr ezúttal Szindbádként vág neki a jövőnek, hogy fellelje elveszett emlékeit. Fantasztikum és szerelmi románc keveredik Wong filmjében – és a főhős által írt könyv fantáziavilágában. Mindez a hongkongi mesterre jellemző stilizált-esztétizált díszletek között, cigarettafüstben úszó, dekadens hangulatú terekben. Megindító, keserédes utazás ez: megtalálni valamit, ami valójában sosem létezett. (pazs)
22. Jim Jarmusch: The Limits of Control / Az irányítás határai (2009)
Jarmusch ezzel a filmjével egyszerre sodródik végtelenül messzire addigi szerzői énjétől, és egyszerre prezentálja annak legtisztább, legerősebb párlatát. A variációkra, permutációkra és kombinációkra épülő szeriális filmnyelv legerősebb mozgatórugója a titok, legtisztább üzenete pedig az, hogy az utazás a fontos, nem a végállomás. (jbn)
21. Larry Clark: Bully / Genya (2001)
Az amerikai függetlenfilm fenegyereke nem az igazság kicicomázásáról híres, odamondós-megmutatós (a fuck szócska itt 274 alkalommal hangzik el) nyers stílusa minden filmjében tettenérhető. A Genyában az amerikai kertvárosok fiatal lakói még csak látszatra sem tűnnek normális tinédzsereknek, minden gesztusuk és szavuk romlottságról árulkodik, drogoznak, erkölcstelen szexuális kalandokba keverednek, és még attól sem rettennek el, ha egyik barátjukat kell közös erővel megölniük, mert annak viselkedése túlzott erkölcsi romlottságról tanúskodik. Durva és közönséges film, de nem pont ilyen-e a valóság? (cse)
20. Spike Jonze: Adaptation. / Adaptáció (2002)
Sokféle önreflexív film van, de szinte kivétel nélkül mindegyik a rendező küszködéseiről, válságáról (és néha győzedelméről) szól. Charlie Kaufman viszont a szegény forgatókönyvíró panaszainak krónikása lesz, Jonze által megrendezett filmje szinte a szemünk láttára, jelenidőben íródik meg, ráadásul bravúrosan még az adaptálandó nemfikciós könyvet is bele tudja írni a zseniálisan sokrétű történetbe. (jbn)
19. Götz Spielmann: Revanche / Revans (2008)
Az osztrák film lényegesen megizmosodott az új évtizedben, amihez Götz Spielmann is nagy mértékben hozzájárult. Molekulánként kibontakozó drámája rendkívül jól ötvözi a modern urbánus miliőt a pre-indusztriális vidéki élettel, melynek apropóján nemcsak a bevándorlók sorsát ecseteli, de egy gyilkosságot is kibontakoztat, és a családi, valamint a morális értékeket is megkérdőjelezi, a hitvesi szálak erősségét is próbára teszi. Lassú, de mégis feszes és lebilincselő film, csodálatos képekkel és dinamikus színészi játékkal, markáns arcokkal. (cse)
18. Sofia Coppola: Lost in Translation / Elveszett jelentés (2003)
Az Elveszett jelentés a végtelenben találkozó párhuzamos életek filmje, egy kiöregedett filmsztár és egy elhanyagolt ifjú feleség csetlő-botló, a kimondatlanság cinkosságán, apró rezdülésein és otthonos csendjein alapuló alig-kapcsolatának érzelmesen ironikus krónikája. A hátteret Tokió nagyvárosi forgataga szolgáltatja, a maga – nyugati ember számára – furcsán rokonszenves idegenségével. Nagyon hajnali hangulatú, mélabúsan szép film, Bill Murray és Scarlett Johansson pazar összjátékával. A Coppola név kötelez – és Sofia ezzel az alkotásával felnőtt hozzá. (pazs)
17. Todd Haynes: I'm Not There / Bob Dylan életei (2007)
Haynes alighanem rábukkant a tökéletes életrajz-formulára. A sokoldalú Bob Dylant mutatja be megfelelően sokoldalú filmes eszközökkel. Az eredmény egy mozaikszerű film- és zenetörténeti barangolás, amely legalább annyira forradalmi, mint amennyire Ken Russell életrajzi filmjei voltak a maguk idejében, és mégis többet tudunk meg róla Dylanról, mint bárhonnan. Stílusbravúr Amerikából, melynek túlszárnyalásához erősen fel kell kötni a gatyát. (jbn)
16. Lucile Hadzihalilovic: Innocence (2004)
Noha nagyon kevesen ismerik, Gaspar Noé felesége egyetlen nagyjátékfilmjével talán még túl is szárnyalta férje teljes életművét: az Innocence egy már-már álomszerű lynch-i látomás, mely angyali gyerekszereplőivel és mesebeli helyszíneivel minden pórusából csalóka üzeneteket szór. Az újoncok egy kis fakoporsóban érkeznek a balettintézetbe, ahol csupán azt kell tenniük, amit a felnőttek diktálnak nekik. A kislányok a néző szeme előtt érnek lassan nővé, ártatlanságuk pedig csak a rendező jóindulatán múlik, és azon, hogy mennyit mutat meg a színfalak mögött rejlő különös történésekből. Ha egyáltalán történik valami különös, és nemcsak saját képzeletünk játszik velünk. (cse)
15. Michael Haneke: Le pianiste / A zongoratanárnő (2001)
Bőven elég a sikerhez, ha három apró dolog adott egy filmhez: egy nagyszerű irodalmi alapanyag, egy legalább olyan kiforrt stílusú rendező, mint Michael Haneke, valamint egy olyan színésznő, mint Isabelle Huppert, aki egyetlen rándulással (vagy akár anélkül) a világ összes szenvedését arcára képes vetíteni. Nyomasztó hangulata és helyenként brutális cselekménye ellenére a 2001-es Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíjával jutalmazott alkotás nem egy perverz történet, csupán az elfojtott szexualitás és a fájdalmas magány hattyúdala. (cse)
14. Steve McQueen: Hunger / Éhség (2008)
Extrém helyzetek extrém filmet kívánnak. Steve McQueen filmje is extrém igaz történetet dolgoz fel: az írországi börtönlázadókét, amelyek közül sokan belehaltak az éhségsztrájkba. A film is igazodik az elmesélt történethez: erős ökonómiával, ütős képekkel narrál. Az egyik legemlékezetesebb párbeszéd egy olyan hosszú állóképben hangzik el, hogy az a szó szoros értelmében a retinánkra ég... Michael Fassbender pedig örökre beírta magát a legnagyobb színészek pantheonjába. (jbn)
13. Pálfi György: Taxidermia (2006)
A Taxidermia a három legfontosabb emberi tevékenységnek állít magyar filmben addig ritkán látott monumentálisú emlékművet: a testi szerelemnek, az evésnek, és a művészetnek, ráadásul egy kvázi-családregény formuláján keresztül – innentől aztán szinte verekednek egymással a különböző olvasatok. Nem mellékes, hogy a preparátor főműve saját maga lesz, mint ahogy a huszonegyedik századi film is egy adott pillanatban leginkább önmagáról szól. Az emberi lét és vizualitás határait tapogató alkotás Parti Nagytól, Pálfitól és Pohárnoktól. (jbn)
12. Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal (2010)
Színes, hangos, szürrealista mese, mely már önmagában lokális műfajteremtő, kicsiszolván a kelet-európai mágikus realizmust. Noha Hajdu Szabolcs filmje inkább román és brit, mint magyar, azért mégis a miénknek érezzük, hiszen egy ennyire tökéletesen működő képi világ, ennyire összhangban levő színészgárda és egy ilyen egyszerű történet ennyire pompás tálalása megérdemelten kiált az évtized legjobb magyar filmje titulus után. (cse)
11. Clint Eastwood: Gran Torino (2008)
Ezzel a filmjével Clint Eastwood mintha az egykori Piszkos Harry-sorozat befejező(nek szánt) részét rendezte volna meg: egy árnyalt, drámai és reflexív hattyúdalt. Nemcsak abban az értelemben, hogy – bevallása szerint – ez volt az utolsó filmszerepe, hanem úgy is, hogy az amerikai filmtörténet egyik ikonikus figurájának szomorkás és mélyen önironikus búcsúztatása: az érdes modorú, magányos igazságosztó (anti)hős lelép a szobortalapzatról, és keményöklű rendteremtés helyett – áldozatot hoz. A Gran Torino jelentős film Eastwood pályáján: egyszerre összegző jellegű és új utakat kereső remeklés. (pazs)
10. Lars von Trier: Dogville / Dogville – A menedék (2003)
A szabályrendszerek azért vannak, hogy néha áthágják azokat – akár ez is lehetne a Dogma '95 fenegyerekének, Lars von Trier-nek a művészi hitvallása. A dán felforgató itt azonban épp a saját maga által felállított „dogmákat” rúgja fel – külsőségekben legalábbis. A Dogville lenyűgöző filmnyelvi kísérlet: rendkívül erős emocionális alapokra építkező tanmese, jelzésszerű színházi díszletek között leforgatva; mozgókép és teátrum meghökkentő keresztezése. A lényeget tekintve azonban illeszkedik von Trier életművébe: a „szokottnál” is sötétebb tónusú női megváltástörténetet láthatunk, Nicole Kidman elementáris erejű alakításával a középpontban. (pazs)
9. Todd Solondz: Palindromes / Palindrómák (2004)
Az amerikai függetlenfilmesek egyik üdvöskéje három nagyjátékfilmmel is megörvendeztette az új évezredet, melyek közül is kivételesen mély nyomot hagyott a Palindrómák. Solondz a maga babarózsaszín képi világával az emberi elme – vagyis az amerikai kertvárosok lakóinak – legsötétebb bugyraiba kalauzolja el a nézőt, ahol már az is normális dolognak tűnik, ha egy 12 éves kislány anya szeretne lenni. Egy lenyűgöző film az emberi gyengeségről és a változásképtelenségről. (cse)
8. Kim Ki-duk: Bin-Jip / Lopakodó lelkek (2004)
A koreai művészfilm nemzetközi téren is legismertebb rendezője A sziget (2000) és a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz (2003) után ismét olyan mozival állt elő, amilyenre csak igazi mágusok képesek. Az életét javarészt mások – időlegesen – üresen hagyott házaiban töltő motoros fiatalember története egyszerre működik szerelmi drámaként, bűnügyi filmként és filozofikus-spirituális parabolaként. Kim Ki-duk (szokás szerint) lenyűgöző vizualitású filmje gyakorlatilag szavak nélkül mesél álom és valóság, lélek és test viszonyáról – a köztünk és bennünk elő angyalokról. (pazs)
7. Jiří Menzel: Obsluhoval jsem anglického krále / Őfelsége pincére voltam (2006)
1997-ben távozott Bohumil Hrabal, azóta is hivatalosan Menzel az ő földi helytartója: a cseh mesternek ez a hatodik filmje a másik cseh mester műveiből, s noha a harminc évvel azelőtti díjesőt (Szigorúan ellenőrzött vonatok) nem tudta megismételni, egy 21. századra hangolt, méltó adaptációt tett le a filmvászonra, amely összehoz mindent, ami szép és jó a cseh irodalomban és filmművészetben, és egyvalamiben csapódik le: az életigenlésben. (jbn)
6. Park Chan-wook: Oldboy (2003)
A 2003-as év cannes-i nagydíjas sikerfilmje, amelyet úgy harangoztak be, hogy „tarantinósabb Tarantinónál”. Valójában épp fordítva van: a koreai kultrendező bosszútrilógiájának legerősebb darabját elnézve, tökéletesen érthetővé válik, az ázsiai mozi miért szolgálhat még mindig kimeríthetetlen inspirációs forrásul a gyengélkedő nyugati tömegfilm számára. Az Oldboy kétségkívül a távol-keleti film reneszánszának afféle „zászlóshajója”: művészi tökélyre fejlesztett vizuális erőszak és keleti spiritualitás mesteri ötvözete; a manga és a görög sorstragédia találkozása a mozgóképes boncasztalon. (pazs)
5. Joel és Ethan Coen: The Man Who Wasn’t There / Az ember, aki ott se volt (2001)
A Coen-fivérek mindig is otthonosan mozogtak a klasszikus Hollywood mitológiájának útjelzői között. Az ember, aki ott se volttal a film noir egyik legemlékezetesebb kortárs értelmezését teremtették meg, amely egyszerre főhajtás a fekete széria mozgóképes öröksége előtt és a zsáner ihletett továbbgondolása. Az eseményekkel sodródó, szenvtelen, mégis érzelmei csapdájába eső kaliforniai borbély (egy deheroizált Humphrey Bogart-karikatúra) története nemcsak fordulatos krimi/thriller, hanem egzisztencialista dráma is – egy örök filmmítosz tetszetős újragondolása, a hagyományokhoz híven: feketén-fehéren. (pazs)
4. Quentin Tarantino: Inglourious Basterds / Becstelen Brigantyk (2008)
Tarantino a talán túlságosan is felpörgetett Kill Bill-széria után egy igazi, sok év múlva is nézhető és idézhető művel jelentkezett, amelybe mindent bele tudott passzírozni, amiért szeretjük (az amazon főhősöktől kezdve a cájszra eltalált párbeszédeken és finomvegyes filmzene-válogatáson keresztül a sok szereplőt mozgató, rettentő pontos dramaturgiáig), és úgy tudott gúnyolódni a nácikkal, hogy közben újabb, még fényesebb piedesztálra emelte a Filmet (mint művészetet, moziépületet, filmélményt – vagy akár celluloidot). (jbn)
3. Gaspar Noé: Irréversible / Visszafordíthatatlan (2002)
Talán az évtized egyik legellentmondásosabb alkotása: a többség leggyakrabban a „visszataszító” és a már oly elcsépelt „öncélú” jelzőkkel illeti, ám ezek a konkrét támadások valójában csak az emberek felületességét hangsúlyozzák ki. Noé filmje egy rendhagyó módon felépített thriller, mely nyers naturalizmusával valóban érzékeny húrokat pendít meg, de a brutális erőszak mögött több értelem és érzelem húzódik meg, mint bármelyik cukormázas történetben. Monica Bellucci és Vincent Cassel párosa pedig már önmagában főnyeremény. (cse)
2. David Lynch: Mulholland Drive / A sötétség útja (2001)
Mulholland Drive című filmjével David Lynch oda tér vissza, ahol az Útvesztőbennel abbahagyta. Noiros stílusjegyeket felvonultató erotikus thriller, melodramatikus szerelmi történet, lélektani horror és önreflexív, Hollywood-kritikus allegória: ez mind a Mulholland Drive. Vízió az irracionális Gonoszról, aki mindig a kertjeink alatt ólálkodik; egy igazi, ínyenceknek való, nehezen megfejthető mozgóképes labirintus. Ezzel a filmmel a legendás direktor talán minden idők leghorrorisztikusabb melodrámáját vitte vászonra, egy hallucinogén álomszínházi produkciót, amelyet nézve nem árt jól megjegyeznünk: nincs zenekar, minden illúzió. (pazs)
1. Florian Henckel von Donnersmarck: Das Leben der Anderen / A mások élete (2006)
A (közel)múlt kiemelkedő eseményeinek, különböző előjelű társadalmi rendszereinek a bemutatását felvállaló filmek nagy buktatója, hogy a korrajz árnyékában elsikkad az egyéni dráma, az „üzenet” maga alá gyűri a karakterábrázolást és a történetet. A mások élete mesterien veszi az akadályt: úgy nyújt hátborzongatóan valószerű képet a Stasi-uralta Kelet-Németország mindennapjainak fojtogató légköréről, a kommunista diktatúra hatalmi gépezetének működéséről és lélektanáról, hogy közben valódi, átélhető emberi sorsok elevenednek meg a vásznon. Fontos film a mindennapokat mélyen átitató zsarnokságról – arról, amiben éltünk. (pazs)
Szerettük még: Bernardo Bertolucci: The Dreamers / Álmodozók (2003), Andrew Dominik: The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford / Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007), Nae Caranfil: Filantropica / Filantrópia, avagy emberbaráti szeretet (2002), Ivan Vyrypayev: Euphoria (2006), Gus Van Sant: Elephant / Elefánt (2003), Todd Solondz: Storytelling / Helyzetek és gyakorlatok (2001), Werner Herzog: The Bad Lieutenant: Port of Call – New Orleans / Mocskos zsaru – New Orleans utcáin (2009), Anders Thomas Jensen: Adams æbler / Ádám almái (2005), Cristian Mungiu: 4 luni, 3 săptămîni şi 2 zile / 4 hónap, 3 hét, 2 nap (2007), Uberto Pasolini: Machan (2008), François Ozon: 5x2 (2004), Takeshi Kitano: Dolls / Bábok (2002), P. T. Anderson: There Will Be Blood / Vérző olaj (2007), Alekszandr Szokurov: Russzkij kovcseg / Az orosz bárka (2002), Tommy Lee Jones: The Three Burials of Melquiades Estrada / Melquiades Estrada három temetése (2005), Aki Kaurismäki: Mies vailla menneisyyttä / A múlt nélküli ember (2002), Jens Lien: Den brysomme mannen / A kiállhatatlan (2006), Gus Van Sant: Paranoid Park (2007), Petter Næss: Elling (2001)
