Egy adott történelmi film ideológiájának még akkor is igyekeznie kell a hiteles történelem ábrázolásához, ha éppen kis költségvetéssel rendelkezik. A 20. században azonban sok film úgy gondolta, nem feldolgozza a történelmet, hanem átírja azt…
Pápai vizeken ne kalózkodj!
Az újkorban játszódó történelmi filmek hál’ istennek többnyire színvonalas alkotások. Persze olyan kontrasztok is előfordulnak, mint Shekhar Kapur Elizabeth-filmjeiben. Az indiai származású rendező trilógiában próbálja összefoglalni I. Erzsébet (1559-1603) angol királynő uralkodását. A filmeket 10 éves kihagyásokkal forgatja, állítólag, ha minden jól megy, 2017-ben érkezik a befejezés. Ha érkezik. Ugyanis Kapur vállalkozásának első része (Elizabeth, 1997) még tisztességes kosztümös mozi volt, ám a második részben, az Aranykorban (Elizabeth: The Golden Age, 2007) szinte semmi sem hiteles. A karakterek nagyon felületesek, az évszámok és életkorok nem stimmelnek, ráadásul túlzott pátosz lengi körül például a kalóz-felfedező Sir Walter Raleigh (Clive Owen) karakterét. A dramaturgia kínosan hasonlít az első részéhez (pedig a társforgatókönyvíró a Tudorok sorozat kiagyalója, Michel Hirst volt), a rendezés meg végiglohol minden érdekes eseményen. A finálé látványos, barokk festményeket idéző csatajelenete jól jelzi, hogy felületes történelmi tablóról van szó.
Az újkori történelmi filmek szubzsánerei közül a Cartouche-hoz (Philippe de Broca, 1962) és a Királylány a feleségemhez (Christian-Jaque: Fanfan la Tulipe, 1952) hasonló kardozós rablókomédiák kellemes szórakozást nyújtottak. A kalózfilmek között azonban találhatunk egy-két igazán döbbenetes végeredményt. Az olcsó ötletelés oda vezette az olaszokat, hogy a peplum zsáner erős embereit más korszakokba exportálták. Így Sámson hadat viselt a kalózok ellen (Tanio Boccia: Sansone contro i pirati, 1962), Maciste pedig Zorróval vívott meg (Umberto Lenzi: Maciste contro Zorro, 1963). A kalózfilm negatív csúcsteljesítményének címére joggal pályázhat még a Carolo filmstúdió csődjét okozó Cutthroat Island (A kincses sziget kalózai, 1995) című akcióblődli. Renny Harlin rendező akkori feleségét, Geena Davist és Matthew Modine-t küldte zavaros vizekre hajókázni. Az eredmény egy rendkívül lapos, de látványos mozi lett, amelyre a közönség se volt kíváncsi.
Mégis ezek közül talán a legvadabb ötlet a Bud Spencer–Terence Hill páros ellenségekként való összeeresztése a Kalózok háborúja (Lorenzo Gicca Palli: Il Corsaro Nero, 1971) című trashfilmben. A sztori egymással versengő és egymást átverő törvényenkívüliekről szól. Igazából A fekete kalóz (ezt később Kabir Bedi alakítja Sergio Solima 1976-os filmjében) című széria egyik tagja kíván lenni a film, de annak legfeljebb gyenge utánzata. A csökkentett költségvetés miatt inkább az intrikák kapnak benne helyet, mint a látványos kardozások. Emiatt szörnyen unalmassá válik. Néhány csatajelenet azért itt is van, ám ezeket a francia Surcouf (Sergio Bergonzelli, 1966) című filmből vágták ki. Bud Spencer kifejezetten kétarcú figura, ami finoman szólva istenkísértésnek számít. A harcok elég nevetségesek, hiányzik belőlük a Spencer-Hill páros humora. Ráadásul, ami a legnagyobb skandalum, hogy a végső csatában Budot agyonágyúzzák és meghal (!!!). Már csak ezért is megérdemli, hogy a műfaja szégyene legyen ez a film.
Filmmel írott történelem
Eddig főleg a jó ízlés határainak innenső oldalán jártunk, ám ne felejtsük el, hogy sajnos a történelmi film műfaját használta (és használja) ki a legtöbb propagandagépezet is. A huszadik század két szuperdiktatúrája, a kommunizmus és a nemzeti szocializmus egyaránt visszataszító munkákkal sulykolta hazugságait. Ennek egyik legszembetűnőbb példája a grúz kurzusrendező, Mihail Csiaureli: Berlin eleste (Padeniye Berlina I–II, 1949) című, majd’ háromórás mozija. Az 1949-es monumentális film éppenséggel politikai mozi is lehetne, de nem az. A történelmet teljesen átrajzoló eposz Sztálint (Mihail Gelovani), mint fákat ültető kedves és határozott Generalisszimuszt mutatja be, aki szinte egymaga nyeri meg a második világháborút. Maga a film egyébként kitűnő rendezése miatt tananyag bármelyik filmes egyetemen, viszont ideológiája miatt az antihumanista gondolkodás egyik legförtelmesebb darabja. S ami a legmegdöbbentőbb, hogy még ezt a teljesen lojális sztálinista filmet is cenzúrázták. Sztálin és Beríja közös jeleneteit Sztálin halála és Beríja bukása után egyszerűen kivágták. Ma a világon nincs olyan kópia a Berlin elestéből, amelyben ezek a jelenetek teljesen benne lennének. Egyedül a film megjelenése után kiadott szövegkönyvekben lelhető fel ez a rész. A kommunizmus keze mindenhová elért.
Ugyanilyen förtelmes a nácizmus propagandagépezete, és ezen belül is a Rotschild (Alfred R. Welker, 1934) vagy a Jud Süß (Veit Harlan, 1940) című antiszemita filmek, amelyekben a kommunista monumentalizmussal szemben még a nagylátószög is ellaposodik. Belülről gyilkol. Ennek ellenére a Rotschild és a Jud Süß nagyon drámaian felépített hazug propagandafilmek, amelyek biografikusan bontják ki hazugságaikat. A csúsztatások és a nemzeti szocialista sovinizmus keresztezése ez.
A kelet-európai kurzusfilmek között a nacionalizmussal vegyített kommunizmus egyik mintapéldánya a román Sergiu Nicolescu dák-római elméletet igazolni kívánó Dákok (1966) című mozija. E filmben is a tehetségesen levezényelt csaták mellett a nacionalista kisebbségi komplexusokból született különféle történelemellenes elméletek igazolása a fő téma. A sztori sablonos: a római vezért túszul ejtik a dák harcosok és pásztorok, majd persze megtalálja a szerelmet. Legviccesebb, hogy szinte észrevétlenül jutunk át a Trajánusz-korszak peplumkörnyezetéből a 19. századi román pásztorközösségbe. Nicolescu nem teketóriázott, egyszerűen lefilmezte, hogy bizony a románok már az ősidők óta a Hargitán éltek és ugyanazt a bocskort hordák, ugyanazt a dalt fütyörészték. A rendező ebben a szellemben, nem kevésbé rongyrázó és nagyot mondó filmet készített a havasalföldi, késő-középkori Vitéz Mihály (Mihai Viteazul, 1970) vajda életéről. Persze ilyenkor azt mondhatnánk, hogy a kelet-európai múltidéző filmek mind soviniszták. Ez már csak azért sem igaz, mert a lengyel Sienkiewicz-adaptációk (A kis lovag, 1968; Özönvíz, 1974; Tűzzel-vassal, 1999) vagy a bolgár Aszparuh kán (Han Asparuh, 1980) nemzeti jellegük és monumentális kiállításuk ellenére egyáltalán nem bántóak.
Házunk tája
Nem árt azonban szemügyre vennünk a Kárpát-medencét, a magyar filmet is. Koltay Gábor filmjeiről közismert, hogy egyszerűen dramaturgizálja a történelmet. Ugyan javára lehet írni, hogy a Sacra Corona (2001) és a Honfoglalás (1996) is vállaltan legendák feldolgozása, és nem a hiteles történelem érdekli, ennek ellenére a minimális történelmi ismereteket is tagadja a dramaturgia kedvéért. Ami érthetetlen, hiszen ha megnézzük Jankovics Marcell Mondák a magyar történelemből című sorozatát, ott szellemes reflexiókat találhatunk a hiteles történelem megjelenítésére (történészprofesszor bunyózik a krónikás Kálti Márkkal). Koltay ezt megspórolta, de a Sacra Corona (2001) gyermeki lelkületű, didaktikus jellege ellenére, köszönhetően a szép képeknek (Novák Emil munkája), még talán szórakoztató is.
Nem így a Honfoglalás (1996) című eposz, aminek létezik egy bővített, majd' két és fél órás televíziós változata is. Ebben aztán az olcsón filmezett jelenetek tömkelege látható. Rengeteg autó, templomtorony látszódik be a magyarok 895-ös lovaglásainál, sőt Levente dunai temetésénél a fél visegrádi üdülőterület és egy dunai uszály is tiszteletét teszi. Ugyan ebben a hosszabb változatban néhány figura jobban ki van dolgozva, mégis a párbeszédek fennköltsége, a történelmi tények elhajlítása, sőt még az adaptáció eredetijét, Anonymus Gesta Hungarorumját is meglehetősen szabadon kezeli. A színészi játék pedig egyszerűen borzasztó. Az Álmost játszó Sinkovits Imre az egyik jelenetben öreg, ősz szakállas, majd 10 perccel később barna fényben tündököl fizimiskája, újabb jelenettel később megint megöregszik. A tömegjelenetek nevetségesek, a jelmezek viszont többnyire korrektnek mondhatók. Az összképet még rontják Koltay Gergely zeneszerző avíttas szintetizátorfutamai, de ezen már szinte nem is csodálkozunk. A rendező mentségére legyen mondva, hogy a millecentenárium alkalmából készült filmje egy fillér állami támogatás nélkül készült és ezért ilyen szegényes – bár lehet, hogy így nem is volt érdemes leforgatni. Furcsa, hogy a magánpénzből készült dokumentumfilm, a Csillagösvényen (2004) fiktív illusztrációi ügyesebben vannak megcsinálva, mint bármelyik jelenet a Honfoglalásban.
A történelmi film műfajának legrosszabb mozijai talán ezek lehetnek. Mint minden lista, összeállítás, persze ez is szubjektívnek tekinthető, hiszen relatív, hogy mi az, amit rossznak látunk egy filmben. Mindenestre az biztos, hogy a filmes dramaturgia miatt nehéz maradéktalanul visszaadni egy történelmi eseménysort filmen. Éppen ezért nem feltétlenül az a hiba, ha valamelyik film alkotói kissé elferdítik a tényeket a tömörítés céljából. Erre talán legjobb példa a Róma (2005–2007) című filmsorozat, amely a történelmi események hitelességével ugyan szabadosan bánik, de a környezet ábrázolásában eredetiségre törekszik. Ám ha a ferdítés túlzásokba esik, ráadásul, ha egy film a történelmi környezet ábrázolása szempontjából (kivéve a szerzői-művészi szándékot) tendenciózusan torzít a népszerűség kedvéért, az mindenképpen silány munkát eredményez. Sajnos, az utóbbi idők történelmi mozijait nézve, a sok pozitívum ellenére is inkább az egzotikum uralkodik. Éppen ezért csak javasolható, hogy semmit ne higgyünk el ezeknek az alkotásoknak. Ha meg valamelyiket megszeretjük, érdemes utánanéznünk a történelmi valóságnak is.
