A meghallgatás műfaja

Beszélgetés George Gerard Colucci New York-i színésszel

Harcias meghallgatások, dühítő casting-szakik, ostoba szkriptek, rossz fény. Talán jelenség, talán nem, de már egy minimális létszámú manhattani kocsmai barátkozás esetében is rögtűn arra fordul a téma, hogy ki melyik film meghallgatásáról jön, vagy éppen melyik meghallgatásra indul. Hovatovább kényszerképzet alakul ki az emberben arról, hogy az Élet csupán két meghallgatás közötti semmittevő időtöltés. Interjúalanyunk a területen már veterán. Több-kevesebb sikerrel szerepelt már nagy filmekben is, rendszeresen háttérszínészkedik, de a nagy kiugrás még várat magára. Tizenöt éve. Amitől talán egyre keserűbb, de mégsem öli meg magát, pincérként dolgozik, felgyűlt tapasztalata pedig egy általános helyzet keresztmetszetét adja.

Egy párszor már megbeszéltük ezt az interjút, de minden alkalommal közbejött valami. Nagyon elfoglalt vagy mostanában?

Nagyon. És itt nem is arra gondolok, hogy teljes munkaidőben pincérként dolgozom – mert valamiből élni is kell –, vagy hogy feleségem és családom van, amit adott szinten össze és fenn kell tartani. Mert természetesen ez is teljes értékű elfoglaltság. Az igazság inkább az, hogy minden percemet azzal töltöm, hogy munkát keresek, mint színész. Életem háromnegyed része azzal telik, hogy a lehetőségeket keresem, és megpróbálok lépést tartani a színészszakma változásaival.

Ez a „művészi önkifejezés megtalálásának" egy elég konkrét formájának hangzik. Az emberben önkéntelenül azt a képzetet kelti, hogy létezik egy bevett metódus, módszer, amelynek alapján ezt tenni kell. Konkrétabb leszek: egy átlagosnál tehetségesebb színészaspiráns, aki feljön „vidékről", esténként pincérként dolgozik valahol, de igazából színészkedni szeretne New Yorkban hol és hogyan kezdi?

A legalján, mint mindenki. Én korán kezdtem. Ötéves koromban már játszottam, és imádtam. Tizenhárom éves körül lehettem, amikor a haverokkal jetenetírásba kezdtünk, amivel sikerült felverekednünk magunkat a színpadra. És – tudd meg – onnan már nem lehet visszalépni. Nekem nem sikerült. Első lépésként beléptem a szakszervezetbe. Ez szükségesnek tűnt. Ha jól emlékszem, az AFTRA (American Federation of Television and Radio Artists) volt az első állomásom, ez talán 1985 körül történt, később a Screen Actors Guildnek is tagja lettem, most pedig az Actors Equity Associationban próbálkozom. Be kell vallanom, ez az utolsó a színpadi, és nem a filmszínészeké.

Furcsa, hogy pont a Guildet emeled ki indulásból. A szakszervezeti tagság ilyen kiemelkedő jelentőségű az amerikai filmvilágban?

Maradjunk annyiban, hogy szakszervezetbe belépni kezdőként mindenképpen muszáj. Maradhatsz kívülálló, de úgy is fogsz meghalni, hogy senki se tudja, ki voltál és hol. A szakszervezet, mint mindenki tudja, támogat. „Nyomja" – vagy mondjuk inkább, nyomná – a színészi munkákat. Ennek ellenére személyes véleményem, hogy New Yorkban egy kezdőnek több lehetősége van szakszervezeten kívüli, mint belüli munkára. Például azért, mert a filmes szakszervezetek működése a tipikus 22-es csapdája. A jó szerepekhez tagság kell, tagságot viszont csak jó szerepekkel lehet szerezni. Ha az ember szakszervezeti tag, az már jobb szerepeket, nagyobb szerepeket jelent, természetesen több pénzt is, és valamilyen szinten nagyobb biztonságot is. Én a biztonságot választottam.

Tehát nyugodtan mondhatjuk azt, hogy szakszervezeti tagság esetén a tagoknak alanyi alapon jár a munka...

Igen. Szakmai hátteredtől függően rengetegszer adnak lehetőséget például arra, hogy úgynevezett extra lehessél valamelyik készülő filmben. A Guild például számtalanszor felhív, hogy háttérszínészre van szükségük. Olyankor te lehetsz bármelyik a harminc harcoló gladiátorból, vagy az ég tudja, táncolsz valahol a háttérben. Soha nem felejtem el első háttérmunkámat, a Working Girlben (1988) jelentem meg pár percre. Ültem a komphajón, szótlanul ittam a kávét, miközben a mellettem levő széken Melanie Griffith és Joan Cusack az élet dolgairól pletykáltak. Rengeteg kávét ittam, ezerszer felvették azt a jelenetet, a legvégsőben mégis pont belenézek a kamerába. Hát igen, minden kezdet nehéz.

A háttérszínészet mégis jó ugródeszka lehet.

Ha szerencséd van, és a rendező is szimpatikusnak talál, mindenféle meghallgatás nélkül felemelkedhetsz az extrából az underfive kategóriájába. Ez azt jelenti, hogy kevesebb, mint öt mondatot adnak a szádba. Ha még nagyobb a szerencséd, akkor akár dayplayer is lehetsz, egész napra alkalmaznak, és három-négy jelenetben is benne lehetsz. Hacsak ki nem vágják utólag. A végső pedig természetesen a principal, ami már, mondjam úgy, a színészethez tartozik. Mert a többi nem. Az embernek pedig egy idő után kiütközik a büszkesége. Legutoljára a Kate and Leopoldnál kellett volna holmi háttérszínész legyek. Visszautasítottam. Többet soha. Akkor már inkább ülök otthon.

Sehol sem bukkan fel a New York-i színészvilág kabalafigurája, az Ügynök. A kialakult mítosszal ellentétben be lehet futni nélküle is?

Mindenki azt mondja, ügynök feltétlenül kell az elinduláshoz, a sikerhez. Szerintem ez nem igaz. Rossz példa, de példa: mondják, Schwarzeneggernek sem volt soha ügynöke. Volt neki viszont egy menedzsere. Az pedig más tál tészta. A menedzser nem képvisel téged, nem bújik a bőrödbe: csupán annyit tesz, hogy irányít. Megmutatja a lehetséges utakat, megoldásokat. Mert visszatérve az ügynökre, tudod, miben áll a munkájuk? Fogja a színészaspiráns fényképét, és elküldözgeti ide-oda. És leül, és várja a jó híreket. Amit azért az ember maga is megtehet. Talán régen más volt – állítólag valamikor az ötvenes években az ügynök teljesen más szerepet bírt. Most már felvállalnak mindenkit, akit csak lehet, és megpróbálnak minél több pénzt kivakarni a kliensektől. Emlékszel a Jerry Maguire alapötletére? Most már tényleg minden a pénzről szól.

Térjünk vissza elméleti „munkavadászatunkra". Első lépés: szakszervezeti tagság. Hogyan tovább?

Meghallgatások, meghallgatások, meghallgatások. Egy hónapja vagyok a tagja az Actors Equity-nek, és ezalatt négy meghallgatásra sikerült eljutnom. Tudod, a színházi meghallgatások egyszerűek: az ember jelentkezik, kipróbálják, és kész. A filmesek már távolról sem ennyire magától értetődőek, jobb helyeken egyáltalán nem állnak szóba veled, előzetesen kell időpontot egyeztetni, és bizony jó pont, ha nem te, hanem a menedzsered az, aki egyeztet. A kisebb szerepeknél néha meghirdetnek egy „cattle call"-nak nevezett összecsődülést: így nevezik azokat a nyitott meghallgatásokat, ahol bármelyik szakszervezeti tag feltűnhet tehetséget fitogtatni és, valljuk be, szerencsét próbálni. És hidd el nekem: ez tényleg olyan, mintha az ember egy zajos tehéncsorda közepén találná magát. Szó szerint.

Ilyen csődülés esetén elég kevés az esély a színészi kvalitások megcsillogtatására.

Hát ez pontosan így van. Belépsz, a kezedbe nyomnak egy forgatókönyvrészletet, és adnak tíz percet arra, hogy átnézd. Aztán bedobnak a kamera elé, néha a casting director valamelyik munkatársa besegít, de általában egyedül kell boldogulni. Itt aztán érvényesülhetsz, ha akarsz, és sokszor a megszabott határok is tágulnak. Első igazi mozifilmemre, a Metamorfózisra jelentkezve például egy negyvenéves „doktorarcú" karaktert kerestek: én huszonéves nyeszlettként olyan jól olvastam a szkriptet, hogy egyből nekem adták a szerepet. Megmondom neked: közhelynek hangzik, de a titok a következő: szinte robbannia kell az önbizalomnak. Ez se mindig mentesít, tudnék horrorsztorikat is mesélni.

Ne fogd vissza magad.

Hát jó. Meghirdetik a jelentkezést, a film címe: Technopolis. Soha nem fogom elfelejteni. Indiai rendező, a meghallgatás helyszínén egy fémszék, rajta egy vízzel töltött edény. Utasítást kapok: olvassam a szöveget, és közben tegyem a kezem a vízbe, a másik kezemmel pedig fogjam meg a fémszéket. Nem cifrázom: amikor belenyúltam a vízbe, elektrosokkot kaptam, de nagyot... Gyönyörű, kiáltotta a rendező, na most még egyszer ugyanezt, mire én cifra káromkodások közepette egyszerűen kisétáltam. Hát ilyen is történik.

Tizenöt éve jársz rendszeresen meghallgatásokra, de még mindig nem sikerült a nagy kiugrás. Nem kiábrándító ez?

Tény, hogy ha nem tetszel nekik, nagyon hamar eltanácsolnak. Az ember pedig csak jelentkezik és jelentkezik, egészen addig a pontig, amikor már nem bírja tovább. Mert a jelentkezések nagy része természetesen nem jár sikerrel. Maga a meghallgatás a hajsza legnehezebb része, és a sorozatos visszautasítások az apátiába süllyesztenek. Én úgy próbálom magam túltenni ezen a hangulaton, hogy önmagámnak szuggeráltam éveken keresztül: a döntőbíráimat nem személyes döntés vezérli, nem velem van bajuk, hanem szakmai szinten nem vagyok még a megfelelő szinten. Ez néha segít.

Aki pedig nem bírja ezt a huzavonát, az valószínűleg kilép az egészből.

Én azt tettem. Annyit jártam az előválogatásokra, hogy egyszer csak elfogyott a cérnám. Három évig ültem otthon, nem mentem sehova, a menedzserem unszolása ellenére. Ellentmondásos módon abban az időszakban – bevallom – ügynök voltam; de nem színészekkel foglalkoztam, hanem minden egyébbel, például forgatókönyvekkel. Három év után jöttem rá újra: mégis szeretném csinálni tovább a színészkedést. Vagy legalábbis a próbálkozást...

Az első mozifilm, amelyben főszerepet kaptál, Metamorfózis (Metamorphosis – The Alien Factor) címmel került moziba tizenvalahány évvel ezelőtt. Hogyhogy nem indult karrier?

A Metamorfózis többek között Európában, Japánban is bemutatásra került, de itt Amerikában nem szerepelt jól. A film ugyan a kommersz horror kategóriájába tartozik, ettől függetlenül soha nem szégyelltem. A maga kategóriájában ugyanis kultuszfilmmé vált, néha rákeresek a neten, és meglepő, hogy még most, sok-sok évvel a film után is emlékeznek rá az emberek. Mégsem jött össze, és utána sem. Nem sokkal a Metamorfózis után szerepet kaptam egy filmben, a Who Shot Pat-ben. Sandra Bullock játszott benne, meg Tom Cavanaugh, ez még akkor volt, amikor még senki sem ismerte őket igazán. Sandrának talán ha egy filmje volt azelőtt, de arról se tudott senki. Úgy tűnt, annak a filmnek jövője van, és talán az én karrieremet is megalapozza. Fene se tudja, mi lett vele, egyszerűen megakadt valahol a projekt. Rosszul sülhetett el a film, Amerikában egyenesen a videotékák polcaira kerülhetett, azt pedig nem is tudom, külföldön hogyan fogadták.

És még ez a sorozatos pech sem törte le a kedvedet.

Nem igazán. Talán annyi a különbség, hogy nem csak filmekre hajtok, hanem mondjuk televíziós szerepekre is, aminek itt New Yorkban elég nagy felvevőpiaca van. Akár hiszed, akár nem, ebben a pillanatban a televízióba nagyon könnyű bekerülni. És ez egyre könnyebb amiatt, hogy kezdenek elmosódni a határok a valóság és a showbusiness között: itt konkrétan az egyre több valóságshow-ra gondolok. Vagy például ott van Kalifornia: el se hinnéd, mennyi meghallgatást tartanak itt New Yorkban kaliforniai filmezésekre! Michael Eisnernek, a Walt Disney igazgatójának a fia egy kaliforniai meghallgatáson fel is figyelt rám, de közbelépett egy másik ördögi ellentmondás: szinte semmi kreditem sem volt.

Ami nagy vonalakban annyit jelent, hogy nem volt semmiféle garancia arra, hogy pénzt tudsz nekik hozni a konyhára azzal, hogy a filmjükben szerepelsz. A neved még nem vonzza a tömegeket.

Pontosan. És itt van a másik 22-es csapdája. Jó szerepet nem adnak, csak akkor, ha némi bizonyítékkal szolgálsz arról: sikeres voltál, sikeres vagy. Miközben sikeressé természetesen csak úgy válhat bárki is, ha jó szerepekhez jut. Hát te érted ezt?

Ha már pénzről és pénzcsinálásról van szó: segítene a karriereden, ha több pénzed volna?

Értem, mire gondolsz. A válasz nem. Furcsa módon nem tudod bevásárolni magad a filmvilágba. Itt sokkal több pénzről van szó, ha „húzóember" vagy, és az emberek beülnek a moziba téged megnézi, akkor az bőven elég a film készítőinek. Pénzmágnesnek kell lenned, pénzt kell generálnod, mint egy üzleti vállalkozásnak. Ez természetesen nem működik a független filmek világában, ahol jelenleg is két projektben veszek részt. A másik: ha van elég pénzed, és éppen azt akarod, hát megcsinálod a saját filmedet. Belépsz a Guildbe, megvásárolod a forgatókönyvet, a felszerelést, és a magad ura vagy. Aztán elindulsz, és éveken keresztül járod a fesztiválokat, és ez szerintem Európában is pontosan így működik. A filmet eljátszani, fényképezni még a könnyű dolgok közé tartozik: a filmet eladni a legnehezebb.

Őszinte leszek: az interjú készítésének ötlete akkor jött, amikor feltűnt, hogy a körülöttem levők közül milyen sokan hajtanak arra, hogy valamilyen szinten a filmszínészet világában érvényesüljenek. Összeverődik pár ember, és máris az a téma, hogy legutóbb ki milyen meghallgatáson volt. A New York-iak esetében valóban ennyire végletesen erős a filmvilág vonzása, hogy ez már széleskörű jelenségként tűnhet fel?

Én azt mondanám, igen. És nem is jelenségnek hívnám, hanem a mostani fiatalság lefele bukásának. Mert rengetegen vannak, akik roppantul tehetségtelenek, és mégsem adják fel. Merthogy annyi mindenkinek sikerült, nekik is sikerülnie kell, gondolják. És aztán egyszer csak, kiábrándulva és irányt vesztve, eltűnnek a semmiben. Furcsa tőlem ezt hallani, de a média most éppen nagyon sok rosszat tesz azzal, hogy a valóságshow-k tömeges gyártásával mindenkivel elhiteti, esélye és lehetősége van bekerülni a kamerák elé, és egyik napról a másikra szupersztár lehet. De ez nem igaz, ehhez rohadtul sok munka kell. Vagy piszok nagy szerencse.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.