Lélektől Hortonig

Jimmy Hayward, Steve Martino: Horton Hears a Who! / Horton

A 21. századi animációs ipar számtalan melléktermék-gyártója mellett szerencsére vannak még olyanok, akik képesek megmenteni a műfaj becsületét, illetve reményt csepegtetni a nézők lelkébe. A veterán Pixar-animátor, Jimmy Hayward és a Robotok látványtervezője, Steve Martino közös rendezése, a Horton ezen kevesek közé tartozik.

„Az animációnak művészetnek kell lennie. Így képzeltem el. De maguk, uraim, ipart csináltak belőle. Nem művészetet, ipart. Szerencsétlen dolog!” – jelentette ki a ’20-as évek elején, az animáció úttörőjének tekintett Winsor McCay. A helyzet azóta csak romlott: a 21. századi animációs gyár,– annak ellenére, hogy a számítógépes technika segítségével bármi kivitelezhető – bővelkedik a melléktermékekben.

Ott van példának okáért a disneyes Csodacsibe (r. Mark Dindal, 2005), melynek valósághűsége az esztétikai látás minimális képességével rendelkező nézőt már irritálja. Vagy akár az összecsapott, kidolgozatlan történetű Fedőneve: Pipő (r. Paul J. Bolger, Yvette Kaplan, 2007) című Lions Gate-produkció. A fikázást azonban passzoljuk a Magyar Narancs ügyeletes munkatársának, és helyette, amolyan bevezetőként összefoglaljuk, hogy miért aktuális McCay megállapítása majd’ 90 év múltán is. A technika fejlettségének köszönhetően szinte bármi előállítható, bármilyen állókép „megmozdítható”, ám ha nem bánunk csínján a rajzok mozgatásával (illetve mozgatási technikájával), nagyon hamar unalmassá válik az, vagy – és ez még rosszabb – túlságosan földhözragadt lesz, túlságosan életízű: vagy ha úgy tetszik, művészietlen. Pedig az animáció is művészet (legalábbis annak indult), és ilyen értelemben saját stilizáltságával kellene felhívnia magára a figyelmet. A művészietlenség mellett a másik nagy hiba, hogy a digitalizált figurákból hiányzik az anima, a lélek, ami kétségkívül összefügg a „szereplők” szerethetőségével is. De szerencsére vannak még olyanok, akik képesek megmenteni a műfaj becsületét, illetve reményt csepegtetni a nézők lelkébe. A veterán Pixar-animátor, Jimmy Hayward és a Robotok látványtervezője, Steve Martino közös rendezése, a Horton ezen kevesek közé tartozik. Az animációs film Theodor Seuss Geisel azonos című képregényének az adaptációja, és ilyen értelemben a fíling ismerős lehet, hisz a neves művész állóképeit már nemegyszer késztették mozgásra (Grincs, Macska a kalapban), ezek az alkotások azonban csak párszavas lábjegyzetek lettek a filmtörténet nagy könyvében. A legújabb adaptáció viszont méltó emléket állít Dr. Seussnak.

Az elegánsan egyszerű sztori origójában két meg nem értett teremtmény áll, illetve két olyan világ, amelyeknek lakói úgy tartják, hogy ők a tágas univerzum egyetlen élőlényei. Kivéve persze a két központi figurát, akiknek kézzelfogható, bocsánat, füllel hallható bizonyítékaik vannak a másik létezéséről. De nézzük csak valamivel konkrétabban: adott Horton (Jim Carrey hangjával), a közismert, Dumbó névre hallgató elefánt leszármazottja, aki Nool dzsungelében éli gondtalan mindennapjait, mígnem egy nap, különös segélykiáltásra lesz figyelmes. A hang egy szöszről jön, melyet a mi Hortonunk egy pitypangra helyez, és oltalmába vesz. A dzsungel lakói, Kenguru lejárató-kampányának következtében őrültnek tekintik Hortont, akitől mihamarabb meg kell szabadulni. Kenguru ezért felbéreli a predátori Vladot, a saskeselyűt, hogy végezzen vele. Az elefánt eközben összebarátkozik a szöszön található Ki-falva polgármesterével (Steve Carell hangjával) – akit ugyanolyan bolondnak néznek, mint az elefántot – és megígéri neki, hogy biztonságos helyre viszi a falunak otthont adó szöszt, ami azonban nehezebb feladat, mint gondolta… Ő azonban a végsőkig kitart ígérete mellett, és nemcsak Ki-falva lakóit menti meg, hanem a saját becsületét is.

Animációnk, amint látjuk a „rendes filmekben" már megszokott „világok találkozása” motívumot viszi tovább, szürreális történetével azonban nagyon is reális kérdéseket feszeget. A csöppet sem burkolt Amerika-kritika mellett (a kis világot elpusztítani akaró dzsungel az új világ allegóriájaként jelenik meg) a manapság egyre népszerűbb abortusz-témára is rátesz egy lapáttal (a legapróbb élet is számít – állítja Horton), és ha úgy vesszük, a bolygónk haldoklásával kapcsolatos kérdéseket is boncolgatja. A magasztos gondolatok mellett természetesen nem hiányoznak a poénok sem, és a felnőtt(ebb) nézők szórakoztatása végett megkapjuk a kötelező(nek számító) filmes utalásokat is (pl. Kubrick Űrodüsszeiája), de nem marad el az egyes animációs technikákat érintő kritika sem. De mindez mit sem érne, ha az animált karakterek nem lennének csordultig megtöltve lélekkel.

Az alkotás nemtől, kortól, és politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek kötelező. Még akkor is, ha nem szeretjük a CGI-t, hisz megeshet, hogy nálunk is akad olyan elszánt rajongója a filmnek, mint az indonéziai Riau megye egyik lakója, aki úgy gondolta, hogy a filmet az elefántoknak is látniuk kell, ezért hajcsárok és idomárok közreműködésével tizenkét ormányossal „nézette” meg Horton történetét. Gondoljunk csak bele, milyen látvány lenne, ha ostoros legények összeterelnék a csordát a városközpontban és elhajtanának a legközelebbi moziig.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó