Localhero-lokál

III. Ausztrál filmhét – Budapest, Örökmozgó, 2004. április 1–7.

Az ausztrál filmhét megnyitóján több oldalról is azt az ígéretet kaptuk, hogy ezekből a filmekből meg fogjuk ismerni az ausztrál embert. Én ennél kisebb igényekkel (jó filmek) ültem ott, de a filmhét végére be kellett látnom, hogy bizony volt abban a nyitószövegben igazság.

Az ausztrál világfalu

Mit tudhattunk meg? Először is azt, hogy Ausztrália fővárosa nyilvánvalóan London. Az ausztrál ember, úgy tűnik, gyógyíthatatlanul vidéki, akkor is, ha nagyvárosban lakik, ha meg nem, pláne. Sőt, mostantól kimondottan tudatos választás eredményének tartom, hogy a névleges főváros, Canberra lakossága pusztán harmincadrésze a legnagyobb város, Sidney lakosságának. Az ausztrál ember egyébként Sidney-t sem tekinti kitörési pontnak: a filmek ott kezdődnek, hogy valaki visszajött Sidney-ből (Bakancsosok, Sneci stb.), de esetleg ott végződnek, hogy elment Londonba (A szexnél is jobb). Az ausztrál ember még a híres operaházát sem tiszteli, mert a vidéki kohászok jobb sztepptáncosok, mint az ottani balettkar (Bakancsosok).

A rendezők tehát a helyi érdekű életben látnak univerzális témát: az ausztrál világfaluban játszdó, egzotikumot és giccset elegánsan kikerülő problémafilmek azt a kósza leibnitziánus élményt nyújtják, hogy egy másik monász szemszögéből nézünk olyasmit, amit a sajátunkból szoktunk: a látvány ugyanaz és mégis más. Ausztrália úgy lokálpatrióta, hogy a Londonból jött színkeverő művész-mérnök itt, egy nagyon vidéki motel bárjában találja meg a keresett sziámi couleur local-t, a színt, amit szerelme haján látott (Sziámi naplemente). Az ilyen lokálokba magányos, erősen individualizált helyi hősök illenek, s ilyenek vannak is. Olykor kimondottan anarchisták, máskor nem, de mindig saját képükre alakítják a film terepét, úgyhogy lássunk egy gyors, főszereplő-centrikus áttekintést.

Családi hagyományok

A bank főszereplője például a helyi pénzvilág ellen folytat heroikus és sikeres harcot. Még gyermekként látja apja holttestét, akit egy bankkölcsön hajszolt az öngyilkosságba, miközben jóságos bankárok az iskolában a takarékosság üdvös voltát propagálták neki. Káosz a gyermekagyban, s ez az agy egy évtized múltán kidolgoz egy tőzsdemozgásokat előrejelző módszert, a káoszelmélet alapján. Ez azonban éppúgy hamis, mint a bankok ügyféltoborzó szövege volt: a káoszelméletre épülő módszer célja és eredménye is a káosz. A káoszelmélet-kutató, aki a Jurassic park-féle filmekben csupán középelegáns hangulatelem, itt maga a probléma: az elmélet használatát jelző számítógépes animáció disszeminálódik a filmben, a káosz ugyanis nem áll meg a pénzvilágnál, a külvilágnál...

A forradalom gyermekeinek hősnője egy ausztrál kisváros egyetlen kommunistája, Sztálin nagy tisztelője. Levelezik, sőt, találkozik is Sztálinnal, s az ausztrál kommunizmus ügyét mindketten családi vállalkozásként fogják fel: a hősnő Sztálin halálos ágyában kapja meg tőle a stafétabotot. Mikor fiuk felnő, a börtönőrök szakszervezeti mozgalmának élére áll, s mikor megtudja, ki az apja, úgy válogat az eszközökben, mint ő. Végül a forradalom gyermeke felfalja anyját, éppen az őáltala beléojtott szellem kísértésében, az ismeretes kísértet szellemében.

A film politikai komédia, s ez a műfaj térben is, időben is a leginkább helyi érdekű komédia. A célzások jó részét aligha vesszük észre, Sztálin pedig 40 (de lehet, hogy 60) alatt kevés embert érdekel. Marad a történelmi beleélés: de hogy válhatnánk mi Sztálinná, sőt, ausztrál Sztálinná? Tegyük hozzá, ami a mi nehézségünk a filmmel, az a szereplő nehézsége, a film problémája is: hogyan válhat ő, egy ausztrál Sztálinná? Pláne, hogy még a Sztálin-film is kelet-európai privilégiumnak számít. Ez a folyamat a politikai komédia hatáselemein túl a komikum tradicionális eszköztárát is mozgósítja, mint a felismerés, átöltözés, hasonmás: ettől válik Sztálin-filmhez képest hihetetlenül könnyeddé a komédia.

A Zűrzavaros família Josie-ja egyszerre bajlódik családja és az olasz kolónia helyi hagyományaival, valamint a kisváros faji előítéleteivel, mígnem kiderül, hogy ezt a harcot privátim már nagyanyja és anyja is megvívta, csak nem mondták el sem neki, sem egymásnak. Josie nyílttá teszi ezt a családi hagyományt, s ezzel válik élhetővé a világ.

Éneklő rendőrök

A Bakancsosok tehetséges sztepptáncosa egy kisvárosban él, a helyi vasműben dolgozik, és szerződést kap egy Sidney-i együttestől. A vezető táncos azonban elhibázza a lépést, rajta tölti ki a dühét; a hőst végül kirúgják, hazatér, és saját együttest szervez. A film párhuzamosan mutatja fel a kisvárosi-kültelki élet, a vasmű vaskos problematikáját és a sztepptánc sznobizmussal határos szubtilitását; éppen ezek egybentartása adja a film és a főhős extravagáns báját. Professzionális sztepptánc-színház a gyártócsarnokban: a kép bármely modern táncszínház gondosan kitalált színpadképe lehetne (technikailag nyilván az is). A táncosbakancsok fémtalpbetétje pedig legyűri, ami fölötte van: a kohászfiúkat, akikből nem lesz hivatásos táncos, de azt is, ami alatta: a tradicionális, nyomasztó kültelki problematikát, amely fölött artistakötelekre erosítve, szteppelve repülnek.

Az ausztrál local hero azonban nemcsak a társadalommal küzd, hanem olykor Istennel magával, mint Az ember, aki beperelte Istent főszereplője, akinek lakóhajójába villám csap, és a biztosítótársaság vis majorra, Isten akaratára hivatkozva nem fizet. A hős Isten, illetve földi, azaz jogi képviselője ellen nyújt be keresetet, a perben pedig addig köröz Isten léte és akarata körül, míg ki nem dolgoz egy olyan Isten-fogalmat, amely nemcsak a biztosítótársaságok és egyházigazgatási tisztviselők, hanem mindenki számára használható.

Az Anyám, Frank főszereplője antropológiai szükségszerűségekkel kerül szembe: férje halálával, saját halálos betegségével. Ellenállása eszkalálódik környezetében: sikerei másokat is a biológiai szükségszerűségek elleni harcra bírnak.

A 9 éves Amy viszont a kommunikáció anarchistája: kislány, akinek csak zenei hallása van. Azt gondolja ugyanis, hogy ő okozta rockénekes édesapja halálát, akit áramütés ért egy koncerten kitört viharban, éneklés közben. Ettől kezdve Amy nem hall, nem is beszél (egyébként anyja története is az övét variálja). A kislány világa megáll azon a ponton, amelyben van apja, és ez az apa énekel: a film ebből a szempontból naiv és vidám, kedvesen szentimentális Bádogdob-verzió: a kislány a film végén újra átéli azt a koncertet, a sokkhatás pillanatában pedig jelen van egy agilis pszichológus is...

Addig azonban a süketnémák életét éli, míg egy kissé bogaras, csak dalban beszélő énekes föl nem fedezi, hogy a zenét viszont hallja, és énekelni is tud. A környezet aztán alkalmazkodik Amyhoz, éneklő kisfiúk, éneklő házisárkányok és autószerelők keresik a társaságát, s mikor eltéved, csatárláncba fejlődött éneklő rendőrök fésülik át a lehetséges terepet.

Halálosan érdekes

A Sziámi naplemente főszereplője egyenesen a halállal, a jó és a balszerencsével viaskodik: a filmhét talán legszórakoztatóbb filmje két abszurd történet, egy komikus tragédia és egy tragikus komédia találkozása, amelynek férfi, illetve női foszereploje kéz a kézben fut ki a horrorparódia és az édeni elvágyódás terepére.

Ami az előbbit illeti, a festékkeverő művész-mérnök fiú feleségével locsolgatja kertvárosi egyenkertjüket, s épp idilli incselkedések közepette fekszenek a vizes füvön, mikor egy hűtőgép hull le az égből, és agyonüti a nőt. A férfit attól kezdve egyszerre üldözi a bal- és a jószerencse, de lehet, hogy csak a halál: elesik erre, ráesik arra, kigyullad a kocsija stb., míg végül egy bingónyereménnyel a kezében, egy kamionnal a konyhájában feladja, és elfogadja a kihívást: felhasználja nyereményét, egy ausztrál utazást. Itt találkozik a másik főszereplővel, a lánnyal, aki kirabolta volt barátját, egy drogdíler orvost, és akivel további földrengések, autóbuszrobbanások, áradások, földcsuszamlás és céklakonzerv-mérgezések közepette lesznek egymáséi. A dílert közben többször is megölik, ő azonban kiirthatatlan: hiába szurkálják össze üvegdarabokkal, robbantják föl, égetik össze, végül csak akkor hal meg, mikor egyszerre dobnak rá mérges kígyót, szúrják föl egy fogasra és rázatják meg zárlatos lámpával; de a biztonság kedvéért még lefagyasztják és el is ássák... És ahol mindez végre sikerül, az lesz az idill helye: vidéki éden, Ausztrália legkisebb faluja, ahova hetente egyszer jár csak busz, ahol van természet, kortól, bőrszíntől, nemtől és testsúlytól függetlenül ádám-, és évakosztümöt lehet hordani, ahol a színek maguktól kikeverednek. És ahol senkinek sem árt a hűtőgépeső.

A sok öntörvényű vidéki hős, mint látjuk, azonos dramaturgiát követ: valami fontosat elveszített, és csak akkor kapja vissza, ha másoknak akarja adni. Mint a Sneci – bátortalan és kusturicás stilizációja ellenére (néha halak röpködnek a levegőben), vagy tán éppen ezért – nagyon is direkten tematizálja: az a cél, hogy másoknál otthagyjuk a kis csomagunkat, amely aztán annyira érdekes lesz, hogy vissza kell mennünk érte; sőt, nemcsak érdekes, de halálosan érdekes. Az Ártatlanság nyugdíjas zenetanára például első szerelmét keresi meg, és újra egymásba szeretnek. A film mellékesen az öregek szerelmére vonatkozó társadalmi konvenciókat is érinti, mert a szerelmesek végül úgy döntenek, hogy megéri átalakítani kialakult életüket, mégis, inkább saját belső átalakulásukról, fiatal- és öregkori képeik egymásba csúszásáról szól. Arról, amit elhagytak és megtaláltak, hogy nemcsak a túl kevés, de a túl sok érzelem is veszélyes, és hogy a szerelmi-zenei extázisba bele lehet halni. Hogy nemcsak halálos tavasz, de halálos ősz is van. Éppen innen érthető az ausztrál filmek sikere, a filmhét teltházas előadásai: az európai kultúra és film a romantikát olyannyira maga mögött hagyta, hogy más kontinensekről kénytelen importálni. Nagyon üdítő látni, hogy ezt a gyarmatárut nem csak Dél-Amerika és India gyártja, hanem Ausztrália is, csak osztályon felüli minőségben.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó