Amerikai film a jelentés hiányáról

Sofia Coppola: Lost in Translation / Elveszett jelentés

A fiatal, bájos Charlotte és a középkorú filmsztár, Bob ugyanazon hotelben érzik egyedül és idegenül magukat Tokióban, így találnak egymásra. A korkülönbséget átívelő erotikus feszültség szikrája nem kap lángra a filmben, pislákoló fényénél mélyebb, a hiányok árnyékát élesebben kirajzoló kapcsolat szövődik a két szereplő között.

Sodródnak a japán szórakoztatóiparban, Charlotte csak a fényképész férje és barátai révén, illetve a hotel lakójaként, Bob termelőként is, vagy pontosabban: nyersanyagként. Tokiói tartózkodásának tulajdonképpeni célja, hogy egy whiskyreklám forgatása közben a japán rendező utasításaira forduljon, nézzen, kortyoljon (whisky helyett jeges teát), sugározza az érthetetlen nyelven megrendelt érzést – a jelenet Chaplin szimbólumára is utaló megfelelője az, amikor a fitneszteremben beleragad a helyben futó gépbe, és nem bír leállni.

Charlotte és Bob ártalmatlanul és szolidan unják a felvonultatott ürességet, mosolyognak, elmennek partizni, részt vesznek a karaokén, isznak, szívnak, nem motiváltak a kritikára, csak csendben szenvednek valami hiánytól; ha nem tudnak aludni, fegyelmezetten beszedik a tablettát, vagy úsznak egyet a hotel uszodájában. Párbeszédeikben sem építenek fel valamilyen alternatív rendet, nem legitimálják a panaszkodást sem, csak azt kérdezi meg Charlotte egy adott pillanatban, hogy később ez könnyebb lesz-e.

A Lost in Translation cím hallatán valamiféle nyelvek vagy kultúrák közötti fordítási problémára gondolhatnánk. Furcsa kétértelműség ez a filmben: egy emberi jelentések nélküli, piaci célra idealizáló világ az, amiben a két szereplő rosszul érzi magát. Hosszan kitartott, ismétlődő snittek mutatják Charlotte vagy Bob arcát, amint a taxiból tanácstalanul kifele figyelve egyre el-elmosódik az ablakon tükröződő reklámok alatt. Bob, minden szerencsétlenségével, átvág az úton az autók közt, közben a háttérben látjuk az óriásplakátot, amin a Bob-idea whiskyt iszik. Bob, megkönnyebbülés céljából, whiskyt iszik a pultnál, a filmkocka megismétli a reklámképet. Hogy az idealizáló ipar nyelve itt japán, hangsúlyosabbá teszi a folyamat erőltetett, mechanikus jellegét, illetve azt, hogy itt nem jelentések mennek át. A csúcsjelenet ebből a szempontból minden bizonnyal Bob szereplése a japán talkshowban.

Ez az ipar azonban az amerikai másolata. Ambivalens érzéssel maradunk azzal kapcsolatban, hogy a tokió-malom azért nevetséges-e, mert így működik, vagy azért, mert japán. Az első változat mellett szólna, hogy az amerikai családjukkal való kapcsolat is megfelelőképp üres, és Charlotte több rendben is csodálattal próbál közelíteni a hagyományos japán kultúrához (csak feltételezett érték marad; a kísérlet sikertelen). A másodikat is támaszják alá viszont jelenetek – a japán udvariasság túlzásain nevetnünk kell, az egyik kezdő poén az, ahogy Bob egy fejjel kimagaslik a liftben a japán üzletemberek közül, a sikertelen kommunikációs kísérletekben mindig az angol tűnik empatikusabbnak és megalapozottabbnak, mivel azt értjük, a japánok hibás angolja mindig műveletlenséget sugároz, pedig az amerikai szereplők, ugye, még ennyire sem beszélnek japánul...

Bármennyire is azok közé a filmek közé tartozik ez, amelyek után mintegy megkönnyebbülve sóhajthatunk fel, hogy ím, más is érzi elveszettnek magát, mégis, egyes árnyalatoknál ki-kinyílik a kelet-európai bicska a zsebben: mennyire individuális ez a szenvedő felsőbbség-érzet, és mennyire egy megelőzött ipari civilizációé? És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mekkora luxus közepette szenvednek a jelentés hiányától a szereplők nap mint nap...



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.