Apokalipszis most – valódi világvége a mozivászonra bambuló néző idegsejtjei számára. A rendező már-már szemtelenül játszik az érdeklődésünkkel és a türelmünkkel: a film első körülbelül egy órája végtelenül unalmas, éppen véget nem érőnek érzett hosszúsága miatt.
Coppola filmjének 139 percre rövidített változatát 1979-ben a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be. A kritika lelkendezve fogadta, bár sokan máris megkérdezték, miért nem a teljes hosszúságú rendezői változat került a nyilvánosság elé. Coppolát saját bevallása szerint annak idején „megrémítette" a film: úgy gondolta, „túl hosszú, túl különös, és nem oldódik fel a végén egy hatalmas, klasszikus csatajelenetben". Tartva tehát a pénzügyi csődtől, inkább lerövidítette a filmet.
A 2001-ben bemutatott rendezői változat 53 perccel hosszabb, mint a ’79-es, ezért teljesen más a hatása is. A 70-es évek végén gombaszerűen elszaporodó hollywoodi Vietnám-filmek sorozatába illeszkedik – mégsem a tucatfilmek közé tartozik. Elsősorban témaválasztása miatt különbözik ezektől: nem az amerikai katonák legendássá duzzasztott hősiességéről zeng dicshimnuszt egy-egy kiváló katona bemutatásával, hanem egy nem túl szimpatikus katonatiszt pszichológiai fejlődéséről szól, aki titkos, vietnámi küldetést kap.
Willard kapitányt felettesei különös feladattal rángatját ki önpusztító életmódjából: fel kell kutatnia és meg kell gyilkolnia a minden bizonnyal megőrült Kurtz ezredest – amerikai katonát küldenek amerikai ellen. Segítőtársakat is adnak mellé – akik közül egyetlenegy, a legunalmasabb figura éli túl a küldetést. Egyikük sem „profi" katona: az egyik szakács, a másik szörfversenyző, a harmadik alig 17 éves, a negyedik páncélos folyami hajó kapitánya. Együtt indulnak felfelé egy folyón, Kambodzsa irányába, Kurtz ezredes gyanított rejtekhelye felé.
Az út nagyon hosszú és unalmas – a rendező nagyszerűen játszik a néző türelmével: az utazás lazán egymáshoz kapcsolódó, az alaptörténet szempontjából tulajdonképpen jelentéktelen események láncolata. Az egyes jelenetek az egész háború abszurd, értelmetlen voltát hangsúlyozzák. Hátborzongatóan nevetséges az a katonatiszt, aki alárendeltjeit szörfözni küldi a potyogó bombák és lövedékek záporában. Értelmetlen a Playboy-nyuszik tánca a sereg előtt, aztán a menekülésük, ahogy az utolsó percig ültetvényein kitartani akaró francia család elszántsága is. Útközben minden unaloműző mulatság ellenére is érezhető a láthatatlanul leselkedő veszély nyomása. Az egyik jelenetben például az egyik utas groteszk módon megnyugszik, amikor megtudja, hogy nem a vietnamiak – az ismeretlen, ezért kiszámíthatatlan ellenség – vette üldözőbe, hanem „csak" egy tigris. Szomorú és felháborító az a jelenet, amelyben Willardék útját egy vietnámi tutaj keresztezi: nem tudni, milyen szándék vezérli lakóit, közös nyelv híján nincs lehetőség a kommunikációra, és az egyik vietnámi hirtelen mozdulatára szitává lövik őt, társait és csónakjukat.
A bizonytalanság és az értelmetlenség apokalipszise az út végcélja, Kurtz ezredes kambodzsai „bázisa". Ide érkezve a háborús akciófilm műfaja átvált a valószerűtlen kalandfilmére. A többszörösen kitüntetett, magas rangú, a róla szóló titkosszolgálati akták szerint rendkívül értelmes és sikeres katonatiszt valóban megőrült: birodalmát mindenfelé lógó hullák, levágott emberfejek, elkínzott rabok és elembertelenített emberek népesítik be. Barlangjában a „malária szaga" terjeng, a bérgyilkos érkezése tehát szinte örömet szerez Kurtznak. Ő maga az értelmetlen háború fölösleges áldozata: egy oltási akciója után halomban heverni látta a vietnámi gyerekkarokat – a sokk tiszteletet és csodálatot ébresztett benne a minden idegen kizárásáért ilyen kegyetlenségre is képes ellenség iránt, és maga is kegyetlenkedésekkel szerzett hatalmat a bennszülöttek fölött.
Az elkerülhetetlen gyilkosság brutalitását a párhuzamosan bemutatott állatáldozat képei teszik igazán hatásossá: egy percig sem látjuk az igazi áldozat, Kurtz halálát, de a brutálisan leölt bika megsokszorozza a tulajdonképpeni gyilkosság durvaságát. Felfordult világról készült, feje tetejére állt filmet látunk, ezt jelzi a kezdő és a záró képsor, amelybe mintegy „belelóg" a főszereplő elmerengő arcképe. Fejreáll egy kicsit a néző lelkivilága is – már azé, akinek sikerül beleélnie magát a filmbe. Egyetlen szereplő sem igazán szimpatikus, tehát ők nem nagyon segítenek ebben – de azért van remény.
