Bollywood fényei

Filmgyártás Indiában

Amióta 1913-ban levetítették az első hazai némafilmet Bombayben, az indiai filmipar, avagy immár hivatalossá vált „becenevén" Bollywood a világ legnagyobb termelésű filmiparává nőtte ki magát. A megnevezés a filmgyár egyik központjának, Bombaynek (ma Mumbai) és Hollywoodnak az összeolvasásából keletkezett, és márkanévként nem csak az indiai filmek jellegzetes stílusát jelöli, hanem a világ többi része számára India némileg idealizált képét alkotja meg és propagálja.

1896. július 7-én vetítették le az első mozgóképsort Indiában, kevéssel a Lumiére fivérek első párizsi bemutatója után. Az első állandó mozit 1907-ben alapította a francia Pathé cég. Az első indiai filmet, a Dhundiraj Govind Phalke rendezte Raja Harishchandrát 1913-ban mutatták be. Ez a némafilm a Mahabharata egyik történetét dolgozta fel, és a becsület, az áldozathozatal és a dicső tettek problémájára koncentrált. Phalke és csapata két évtized alatt 114 filmet készített.

Az 1920-as években kezdett az indiai filmgyártás iparméretűvé válni, ebben az időszakban szaporodnak el a filmgyártó cégek, ekkor alakulnak ki a filmkészítés központjai Bombayben, Calcuttában és Madrasban. 1926-ra 21 filmgyártó vállalat működik, 1936-ra már 110. Szintén ebben az időszakban körvonalazódik az indiai filmek nagy részének a populáris jellege, amire később térünk ki bővebben.

A 30-as évek közepére a hangosfilm kiszorítja a némafilmet, az Imperial Film Company által gyártott és Ardeshir Irani rendezte Alam Ara című első „talkie"-t 1931. március 14-én mutatták be. Ugyanebben az évben készültek el az első bengáli, telegu és tamil nyelvű filmek. Ardeshir Irani nevéhez fűződik az első indiai színes film is, az 1937-es Kisan Kanya. A harmincas évek filmjeire a társadalmi igazságtalanságok elleni tiltakozás a jellemző, komoly témájú, de szórakoztató filmek készülnek, mint például a V. Santharam rendezte Duniya Na Mane, Franz Osten Achhut Kanyaja, vagy Mehboob Watan című munkája.

A negyvenes évek legmeghatározóbb eseményei India számára a második világháború és a függetlenné válás. E periódus híresebb filmjei Shantharam (Dr. Kotnis Ki Amar Kahani), Mehboob (Roti és Andaz), Chetan Anand (Neecha Nagar) és Rajkapoor (Barsaat és Aag) nevéhez fűződnek. 1951-ben rendezték meg az első Indiai Nemzetközi Filmfesztivált, ahol először mutatták be az olasz neorealizmus filmjeit. Ennek hatására készültek az indiai neorealista iskola alkotásai, például Bimal Roy 1953-as Do Bigha Zamin című, Vittorio de Sica Biciklitolvajok-jára emlékeztető munkája, vagy Satyajit Ray, 1992-ben életmű Oscar-díjjal méltatott rendező Cannes-ban is díjazott Pather Panchali című filmje.

A hatvanas és a hetvenes években elmélyült a szakadék a populáris, tömegfogyasztásra készült, álomvilág-szerű és a Satyajit Ray, Ritwik Ghatak és Mrinal Sen vezette új indiai filmirányzat művészi igénnyel kimunkált, aktuális és örök problémákat egyaránt felvető filmtermése között. A hatvanas évek elejétől számítjuk az indiai filmipart ma is meghatározó ún. „sztárrendszer" létrejöttét, melynek lényege, hogy a színészek többé nem a gyártók alkalmazottai, hanem szabadúszók, akiket csak az egyes filmek erejéig köt szerződés. Mivel Bollywoodban (is) a színészek kar(iz)mája jelentős mértékben meghatározza a bevételt, hirtelen megnőtt a sztárok gázsija, s ezzel arányosan a filmek költségvetése is. A nyolcvanas és kilencvenes évek a romantikus, zenés szerelmi történeteké, kiemelkedő alkotásai Mr. India, Tezaab, Qayamat se Qayamat Tak, Hum Apake Hai Kaun, Krantiveer, Raja.

Valószerűtlen álomvilág

Aki már látott hollywoodi filmet, az egyetért velem, hogy ezek stílusa egyedi és összetéveszthetetlen. A történet rendszerint egyszerű, a fiatalok összeházasodása elé gördülő akadályok legyőzéséről szól. Ezek az akadályok a különböző társadalmi származás, a szülők tiltása vagy egy gonosztevő ténykedése. Néhány geg, fák körül táncolás meg éneklés és egy autósüldözést követő izgalmas harci jelenet után minden probléma megoldódik, a hős elveszi a hősnőt, és általában a mellékszereplők is révbe érnek a gonosztevő kivételével, aki példás büntetésben részesül. Sokszor felrótták a filmalkotóknak, hogy valószerűtlen álomvilágot kínálnak filmjeikben, teljesen száműzik a realitást azokból, de a (főleg nyugati) kritikák általában figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a közönség, úgy tűnik, erre tart igényt. A fejlődő országokban, így Indiában is még hangsúlyozottan él a filmek fikciójellege. Olyan ez, mint egy drog, az olcsóbbik fajtából: az átlagos indiai mozinéző azért néz meg egy filmet, hogy olyat lásson, amit máshol nincs alkalma megtapasztalni. A mozi pár órára képes kiszakítani a nézőt a mindennapokból, felhőtlen, könnyű, és könnyen hozzáférhető szórakozást kínál. És a néző a jegy áráért egy filmben mindent látni akar. Akciót, drámát, szerelmet, vígjátékot, zenét, táncot, egzotikus helyszíneket és természetesen sztárokat. A karakterekkel való azonosulást nem a realista ábrázolás teszi lehetővé, hanem azok archetipikus jellege. A tradíció ellen lázadó fiatal és az idősebb, bölcs családtagok ellentmondásos viszonyára (e filmek gyakori konfliktusa), a társadalmi különbségekből adódó problémákra és az örök morális kérdésekre építő történetek szereplői, mivel tipikus elemek közötti tipikus viszonyokban konstituálódnak, nem lehetnek egyediek, a rendszer csak néhány eltérő viszonyulást enged meg. A karakterek egysíkúsága azzal is magyarázható, hogy az indiai filmgyártás a kezdetektől fogva az urdu verses drámákból mentett, úgy a nyelvezet, mind a történetek szintjén. Számolnunk kell továbbá a tradicionális indiai kultúra cenzúrájával is. Bár a mindennapok erkölcse mára már, az egyre erőteljesebb nyugati hatásra változik, a filmművészet még a hagyományos etikai diskurzust működteti. A filmek többségében a szexualitás például továbbra is tabu, ezért látunk olyan jeleneteket, melyekben a szerelmespár kézen fogva andalog a napfényes, madárcsicsergéses parkban, majd egymásra néznek, egyre közelebb hajolnak egymáshoz, és mielőtt ajkaik összeérnének, eltáncolnak ellentétes irányokba, a fák körül ugrálva szerelmes duettet adnak elő, miközben harminc táncos árasztja el a színt, látványos koreográfiájú táncot ad elő, és isten tudja, honnan előkerül egy nagyzenekar is. A háttérben látszó Eiffel torony csak ráadás.

A filmek másik fontos eleme a zene. A hollywoodi musicalek hőskorában egy-egy film akár negyven dalbetétet is tartalmazhatott, ez a szám mára hat-hétre csökkent, de így is minden film sikere vagy bukása jelentős mértékben múlik a zenén. Ez a zene a pop-dance ritmusok és a hagyományos indiai zene keveréke, némiképp Lagzi Lajcsi „munkáira", a román „manele"-re vagy a szerb „turbo-folk"-ra emlékeztet. Minden filmet egy soundtrack-album kísér, amin régebben maguk a színészek énekeltek, de mára profi énekesek hangjára tátognak a celluloidon. Az énekesek egyébként legalább akkora sztárok, mint a színészek, és fizetésük is megközelíti azokét. A film bevételének akár 20 százaléka is származhat a zene eladásából, illetve jogdíjaiból. Ha már a színészeket említettük, akkor itt jegyezzük meg azt is, hogy minden színészhez „hozzánő" egy figura, amit több-kevesebb eltéréssel minden filmjében alakít (például a negyvenes években a nálunk is ismert Raj Kapoor szimpatikus, chaplini ihletésű csavargó-figurája). Ha a színész egyik sikeres filmjének alakja híressé vált, az alkotók, egyértelmű marketingfogásként igyekeznek későbbi filmjeikben is erre a sémára építeni, sokszor ugyanazokat a híres jeleneteket használják. Ha Di Caprio például hollywoodi színész lenne, minden filmjében óceánjárók orrában kellene repülni tanítania az ábrándos úrilányokat Celine Dion zenéje mellett.

Manapság az indiai filmekben is új trendek jelentkeznek. Az egyik törekvés az öncenzúra felszámolására irányul, egyre több filmben jut szerephez az eddig tabuként kezelt szexualitás. Erre példa Deepak Tijori Oops című, Full Monthy-szerű férfi sztriptíztáncosokról szóló filmje, vagy a 2003-as Khwahish (Vágy) című alkotás, mely 17 csókjelenetet tartalmaz, a feleség nemi kielégületlenségéről beszél, és az egyik jelenetben az ifjú pár a nászéjszaka előtt óvszert vásárol. Egy másik törekvés az Indiában eddig ismeretlen műfajok meghonosítása: már elkészültek az első horrorfilmek (Raaz, Saaya), ahol a hősök szellemek, természetfeletti lények társaságában bonyolódnak szerelmi drámákba és táncolnak a fák körül. Az első sci-fikben pedig űrlényekkel teszik ugyanezt (Rakesh Roshan: Koi mii gaya). Komolyabb témához nyúl a 2001-ben Oscar-jelölést kapott Lagaan, amely egy falunak a brit helyőrség elleni krikettcsatáját mutatja be, vagy a szintén 2001-es Asoka című történelmi film. Internetes források szerint a legjobb indiai filmek a következők: Mother India, Mughal-e-Azam, Aradhana, Zanjeer, Sholay, Deewar, Jaane Bhi Do Yaaron, Maine Pyar Kiya, Dilwale Duihaniya Le Jayenge, Lagaan, Dil Chahta Hai.

Kockázatos vállalkozás

Ha számadatokkal próbáljuk meg jellemezni az egymilliárd körüli lakosságú ország filmtermelését, ez eredmény tiszteletet parancsoló: fennállása óta 67 000 filmet produkált, ebből 2002-ben 1200-at. A filmek összesen több, mint harminc nyelven készülnek, kb. felük hindi nyelvű, mellettük a tamil, telegu, bengáli és maláj nyelvűek mennyisége a számottevő. A készülő filmek nagy száma miatt egyes színészek egyszerre négy alkotás forgatásán is dolgoznak, és legendák terjednek olyan rendezőkről, akik annyira foglalkoztatottak, hogy néhány filmet párhuzamosan, telefonon rendeznek. Bollywood egyébként több, mint 6 millió embernek ad munkát. Egy 2002-es becslés szerint 833,33 millió dollárnyi pénzmennyiség fordul meg a filmiparban, mely mindeddig nem nyereséges. A 2002-es évet például 62,5 millió dollár veszteséggel zárta. Ennek oka, hogy hivatalosan csak 1990-ben ismerte el az indiai kormány külön iparágként, addig nem kapott anyagi támogatást vagy kedvezményeket. Bár azóta változott a helyzet, a bankok és más pénzügyi intézmények azóta is keveset fektetnek a filmgyártásba a magas rizikófaktor miatt. Bár egy alacsony költségvetésű filmet rnár 312 500 dollárból is elkészítenek, és a legnagyobb szuperprodukciók is „alig" 30 milliót emésztenek fel, nagyon kevés film hoz nyereséget. A költségek nagy részét a sztárok (színészek, rendezők, zenészek) gázsija, illetve az egzotikus, távoli helyszíneken való forgatás teszi ki. A legnagyobb színészek például 440 000 dollárt kapnak filmenként, viszont a forgatókönyvírók és a vágók a leggyengébben fizetettek. Ezzel magyarázható, hogy a filmek nagy részének sablonos a története. Mivel az 1980-ban alapított Nemzeti Filmfejlesztő Részvénytársaság (NFDC) csak kevés filmet támogat, a készítők más, kevésbé előnyös forrásokhoz fordulnak. Kölcsönöket vesznek fel, évi 36-40 százalék kamattal, vagy a terjesztőkkel kötnek egyességet, mely szerint azok kölcsönzik a film elkészítéséhez szükséges összeget, és vállalják, hogy egy bizonyos periódusig vetítik a filmet. Az időintervallum leteltével viszont a készítőknek nincs további beleszólásuk a film sorsába, a bevétel mennyisége és annak sorsa a terjesztőn múlik. A készítők az önfinanszírozás mellett (például Satyajit Ray első filmjének költségeit a felesége ékszereiből fedezte) gyakran fordulnak az indiai alvilághoz is támogatásért. Jobb esetben megfenyegetett, néha elrabolt, néha meggyilkolt rendezőkről, producerekről, mozitulajdonosokról szóló tudósítások jelzik a filmipar és a maffia kapcsolatát.

A filmek veszteségességének másik oka a mozik alacsony száma: kb. 12 500 mozi van az országban, azaz 13 filmszínház jut egymillió nézőre. A mozik 95%-a csak egy vetítővászonnal és csak állóhelyekkel üzemel. Igazi mozifanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy az ember végigálljon egy 3-4 órás filmet. Ezen a téren a közeljövőben javulás várható, számos vállalat kezd befektetni az infrastruktúra fejlesztésébe. A mozik alacsony látogatottságának további okai a kevés minőségi film és az illegális terjesztés. A tévétársaságok is általában nagyon hamar megveszik a filmek közvetítési jogát, ezzel is több nézőtől fosztva meg a mozikat, emellett pedig egyre több amerikai produkciót tűznek műsorra, így csökken az érdeklődés a hazai alkotások iránt. Egy viccesebb ok szintén a tévéadókhoz kapcsolódik: a Legyen ön is milliomos! tévés vetélkedő műsorvezetője, Amitabh Bachchan annyira népszerű színész, hogy rengeteg ember csak azért nézi a műsorát, hogy őt lássa, így egyetlen ember heti négy napon, fő műsoridőben köti a nézőket a képernyők elé, akik nem mennek el a moziba, hiszen otthonukban is megkapják a napi izgalom- és szórakozásadagjukat.

Bollywood mindezek ellenére lassan talpra áll, egyre több a hazai és külföldi befektető, a jogdíj-problémák is rendeződni látszanak, a biztosítótársaságok is hajlandóak kockáztatni, így a gazdasági szakemberek szerint idén, történetében először nyereséggel fogja zárni az évet, és 2007-re, évi 19%-os növekedés mellett 1,93 milliárd dollárosra növekszik.

A külföldi érdeklődést jelzi az, hogy az indiai filmek egyre több nemzetközi fesztiválon szerepelnek jól, a filmzenék is hódítanak, sőt a tipikusan hollywoodi stílus is nyugati követőkre talált. (A Moulin Rouge vagy a Chicago teljesen az indiai produkciók látványvilágát és eljárásait alkalmazza.) Bollywood él és fokozatosan hódít, a közepes vagy gyenge produkciók mellett több friss és szórakoztató választási lehetőséget adva az amerikai rokon, Hollywood dömpingje mellett. Drukkoljunk neki!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó