Friss, még szinte ropogós a hír, hogy mostantól kormánybiztosa van a magyar filmszakmának – pontosabban a magyar filmszakma megújulásának. Aki az elmúlt hónapokban, években többé-kevésbé figyelemmel kísérte Magyarország mozgóképes nyilvánosságát, illetve az említett időszako(ka)t nem a közélettől elzárva, egy dobozban töltötte, azt aligha lephette meg az állást betöltő személy neve.
Andrew G. Vajna, az Amerikából (részlegesen) hazatelepült sztárproducer neve egyre gyakrabban merült fel a kormányváltó jobboldal valószínű filmtótumfaktumaként, ő maga pedig már-már gyanúsan sokszor tűnt fel a Fidesz protokolláris rendezvényein. A kinevezésnek önmagában tehát nem lenne éppen olyan komoly hírértéke, jelentőségét igazán akkor nyeri el, ha vetünk egy pillantást a magyar filmszakma / filmgyártás jelenlegi állapotára. Az összkép (stílusosan: a big picture), ami elénk tárul – nincs mit szépíteni – kifejezetten lehangoló. Hadd szemelgessünk, szinte találomra, az elmúlt hónapok magyar filmes életéről szóló legfontosabb – vagy a tömegmédiákban ilyenformán tálalt –, bízvást botrányosnak nevezhető hírei, fejleményei közül. Vizsgálják a Magyar Mozgókép Közalapítvány korábbi pénzgazdálkodását, az alapítvány újonnan kinevezett elnöke – kiszivárogtatott hangfelvételek tanúsága szerint – milliárdos visszaélésekről beszél; ugyanőt viszont lemondásra szólította fel a Filmművészek Szövetsége; előzetes letartóztatásba helyezték, „különösen nagy kárt okozó” csalás miatt, az ifjabb, a producer Koltait; a magyar mozgókép „nagy öregjei” kiáltványokat fogalmaznak a szakma védelmében; talán elmarad a filmszemle, talán nem, de az is lehet, hogy kettő lesz belőle, egy februárban, egy pedig áprilisban. Nem sorolom, ez így is megfelelőképpen kaotikusnak tűnik – aki azt állítja, hogy tökéletesen kiismeri magát ebben a zavaros helyzetben, megérdemli, hogy – legalábbis tiszteletbeli – kormánybiztosnak nevezzék ki.
Hogy Andy Vajna ilyen ember-e, egyelőre nem világos. Egy dolog biztos: profizmusa aligha vonható kétségbe, Terminátor- vagy Rambo-filmeket (is) jegyző hollywoodi producerként, a magyarországi bérstúdiórendszer egyik kulcsfigurájaként meglehetősen nagy tapasztalatra tett szert abban, hogyan lehet a semmiből is pénzt előteremteni, a filmgyártáshoz szükséges optimális hátteret létrehozni. Magyarország azonban nem Hollywood, a filmművészet pedig nem tévesztendő össze a filmiparral – hangozhat a (borítékolható) ellenvetés. És ez természetesen nem megalapozatlan érv: egyáltalán nem biztos, hogy a tengerentúli filmfinanszírozási és produkciós módszereket érdemes lenne egy erős európai, művészfilmes hagyományokkal rendelkező kultúrában alkalmazni – bár személy szerint nem tartozom azok közé, akik mondjuk Facebook-profilképük kifehérítésével tiltakoznának a komor, mélyen drámai és rettentően egyéni látásmódú magyar szerzői filmek számának vagy arányának esetleges csökkenése ellen. (Mindjárt változik persze a leányzó fekvése, ha a sajnálatosan megszakadt folytonosságú, Csipkerózsika-álmából éppencsak éledező magyar közönségfilm-gyártás bizonyos, khm, alkotásaira gondolok.) Vajna megbízatásának az lenne az értelme és jelentősége, hogy valamiféle pozitív irányt adjon az eleddig koncepciótlannak tűnő, alig-létező „hivatalos” filmstratégiának. Avagy, székelyesen szólva, ez most vagy valami, vagy megyen valahová.
A nagy kérdés az, hogy hová.
