Gyenge Zsolt

/ / /

· írta

Kamera vagy hangszer?

Mediawave 2004 – Nemzetközi Művészeti Fesztivál, Győr, április 22. – május 1.

Beszámoló

Kisebb, de talán egyenletesebb filmes mezőny, koncertek mellett helyben próbáló nemzetközi zenei workshopok, és a román fesztiválozók által az uniós csatlakozásra felajánlott miccs és europálinka – dióhéjban erről szólt a május 1-én véget ért 14. Mediawave.

Mediawave 2004 – Nemzetközi Művészeti Fesztivál, Győr, április 22. – május 1.

Vesztettünk egy filmfesztivált, de nyertünk egy zeneit? – sok veterán fesztiváljárónak ez volt az éjszakai vitatémája a zsinagóga udvarán. A zenei programoknak az utóbbi időben lezajlott látványos fejlődése révén szinte minden évben sikerült elhozni Győrbe a nemzetközi jazz-világ néhány kiemelkedően nagy sztárját. Időközben azonban a filmek mintha a Mediawave mostohagyerekeivé váltak volna. A filmes programok háttérbe szorulását a számok is jelezhetnék, hiszen a tavalyi 200 film helyett idén csak 70-et mutattak be. Ám ez valószínűleg inkább előnyére vált a fesztiválnak, hiszen sokkal színvonalasabb lett a mezőny, nem igazán akadtak olyan alkotások, amelyek ne ütötték volna meg a mércét. A csökkenésnek tudható be az is, hogy megszűnt az általában hosszú és unalmas tévériportokat tartalmazó videó-dokumentumfilm és az érdekes archív filmeket bemutató, ám általában kis közönségsikernek örvendő „porlepte dobozok" kategória, illetve sokkal kevesebb tematikus, versenyen kívüli blokkot vetítettek.

Színvonalas dokumentarizmus

Akár a tavaly, az idén is muszáj a dokumentumfilmekkel kezdeni a sort, hiszen egyre inkább nyilvánvaló, hogy a Mediawave szervezőinek szíve csücske ez a műfaj: a nemzetközi versenyprogramban 16 (!) dokumentumfilm blokk volt a csupán 3-3 kisjátékfilm, illetve animációs, és a két kísérleti film blokk mellett.

A feloldhatatlan ellentmondások világa, Kuba elevenedik meg a román származású, most Németországban élő Alina Teodorescu Paraiso című, másfél órás dokumentumfilmjében. A rap és hagyományos kubai zene keverékét játszó együttest bemutató film és szereplői egyszerre és egyidejűleg képviselik az ellentmondásokat. Ahogy a kubai zenészek életében súrlódásmentesen megfér egymás mellett a nagy nyomor és a felhőtlen, önfeledt szórakozás, ugyanolyan természetességgel simul egymáshoz a filmben fikció és dokumentarizmus. A Paraiso intenciójában és tematikájában alapvetően dokumentumfilm, ám az ábrázolni kívánt világ minél hitelesebb megjelenítése érdekében – bármilyen paradoxnak tűnjön is – az alkotók nem riadtak vissza játékfilmbe illő, megrendezett, dramatizált jelenetek használatától sem. Dramaturgiai pontossággal ismétlődik például az újra és újra lerobbanó autó pillanata, az egész filmet átszövi az állandó benzinkeresés. A film nem próbál meg egy, a dokumentumfilmekben megszokott álobjektivitás álcája mögé bújni, hanem nyíltan felvállalja, hogy egy sajátos szemszögből látja ezt a világot – ettől lesz egyszerre magával ragadó és hiteles.

Alina Teodorescu: Paraiso

Egy lengyel filmes házaspár két színvonalas dokumentumfilmje a kommunista múltra reflektált. Maciej J. Drygas A remény hangja címmel a Szabad Európa Rádió lengyelországi zavarásáról készített filmet. Művének különlegességét az adja, hogy nemcsak azok szólalnak meg, akik nem tudták a rádiót hallgatni, vagy akiket elítéltek, bezártak amiatt, mert a zavarást kiszűrő berendezéseket készítettek, hanem azok is, akik a hatalmas zavaróállomásokon dolgoztak. Feleségének, Vita Zelakeviciute-nek a filmje, a Skizofrénia felkavaró erejű alkotás a brutális szovjet elmegyógyintézetekről. Mialatt volt „páciensek" magyarázzák, hogy a politikai elítélteket hogyan nyilvánították hivatásos pszichiáterek elmebetegekké, és adagolták nekik az inzulint, az elektrosokkot, a szóbanforgó intézetekről készített felvételeket látunk. Első pillanatban azt hisszük, hogy a hatalmas, börtönbe illő ajtókat nyitogató fegyveres katonák jelenetei megrendezett, a múltat illusztráló képek, csak később jövünk rá, hogy mindez napjaink Oroszországa. Az akkori orvosok most is fehér köpenyben nyilatkoznak a filmesnek, és magyarázzák, hogy miért volt jogos az, amit tettek. A film ereje abból fakad, hogy a rendezőnő nem próbálja szánkba rágni a helyzetet: magunknak kell rájönnünk arra, hogy az imént a múltról nyilatkozó orvost látjuk vizitre menni az emberroncsok közé.

Kocsis Tibor: Új Eldorádó

Fontos és alapos munka Kocsis Tibor Új Eldorádója, amelyben a Verespatakon tervezett aranybánya természetre, közösségekre, emberekre, műemlékekre tett hatását mutatja be. A film erénye pont ez a sokoldalúság, hiszen egyszerre jelennek meg az emberek személyes vívódásai (eddig sosem látott összegért adhatják el házukat), a kanadai cég ajánlata által bomlásnak indult közösség problémái (rokonoknak kell együtt dönteniük a közös házak sorsáról), a környező hegyeket és a folyókat veszélyeztető bányatervek és a környéken található, időnként több száz éves templomok pusztulásának kérdése. A film azért is különleges, mert rendkívüli módon jelenvalóvá teszi a problémát, folyamatosan azt érezzük, hogy itt rólunk, a közvetlen környezetünkről van szó, hogy a mi életünket a közeljövőben érintő kérdésekről beszélnek ezek a kétségbeesett emberek. Különösen keserű az a jelenet, amelyben a svéd EU-képviselő diplomatikus, ám kétértelmű mondatokkal próbálja a falugyűlésen megnyugtatni azokat az embereket, akik messiásként várták őt, és akik – nem értvén a diplomácia virágnyelvén – észre sem veszik, hogy valójában semmi konkrét ígéretet nem kaptak.

Történet-kísérletek

Az idén is izgalmasak voltak a kísérleti filmek, bár a tavalyi Hoolboom-retrospektív olyan magasra tette a mércét, amit az idei mezőny csak megközelíteni tudott.

99 év eseményeit meséli el a finn Marja Mikkonen, aki egy hipotetikus életrajz bemutatása során minden egyes évről mond valamit. A 99 év az életemből című film eltolt ábrázolást alkalmaz: a narrátor által elbeszélt történések illusztrálására a rendező sosem az adott esemény konkrét képét kapcsolja, hanem egy-egy részelemet vagy egy ahhoz lazán illeszkedő asszociációt emel ki. Érdekes az a személyes nézőpont, amely alapján a 99 év történetéből ugyanolyan súllyal ragad ki látszólag jelentéktelen (madárraj körözött a ház felett) és rendkívül fontos (megszületett a gyerekem, leérettségiztem stb.) pillanatokat.

Marja Mikkonen: 99 év az életemből

Hű maradt a folyóhoz a Papagáj című munkájával a figyelmet magára már korábban is felhívó Nemes Gyula. A lebontásra ítélt Kopaszi gátról készült, (szándékosan?) elrontott felvételek kapkodó vágása, a meg-megtörő kameramozgás, a hosszabb-rövidebb időszakokat jelöletlenül átugró történet olyan, mint a képek alá helyezett hanganyag. A Múlandóság gátjában vidéki fúvószenekar próbáját halljuk, amint nehézkesen, akadozva próbálják eljátszani a darabot, de állandóan meg kell állniuk, valaki mindig elrontja, valaki mindig hamisan játszik. A vizuális és auditív réteg esetlenségében, sérültségében is harmonikus egybejátszása teszi ezt a kis filmet az elmúlás csöndes elfogadásának az elégiájává.

Kisemberek

Különlegesen színvonalas volt a kisjátékfilmek mezőnye, amelyek jó része arról szólt, hogy a kis emberi gondok mennyire hasonlóak nyugaton és keleten. A nyugati szegletet mutatta be az egész fesztivál talán leginkább játékfilmszerű munkája, az angol Andrea Arnold által rendezett Darázs. A négy gyermekét egyedül nevelő, nagyon szegény anya az utcán összetalálkozik régi szerelmével, és felvillan benne a magánytól való szabadulás lehetősége, ám ennek érdekében ideiglenesen szabadulnia kellene koloncként rátapadó gyerekeitől. Jól felépített, drámai a történet, remek színészi alakításokkal, de a film nem tud radikálisan újítani. A keleti végeken készült Káldy László kedves, visszafogott filmje, a Rózsi, Rózsi, mi bajod. Laci bácsi filmjét ezúttal a MAFSZ-os Pálos Görgy vágta és részben fényképezte, ezért a kameramozgások, a montázs az eddigieknél filmszerűbb. A kisbabóti Kocsma TV-filmek hangulata azonban hamisítatlanul megmaradt: a nyugdíja felvétele után a kocsmában pajzán dalokat éneklő öreg bácsi hazaérve felesége komor némaságával találkozik, amit azonban nótájával elnéző, kedves mosollyá változtat. A szikár, sallangmentes stílus, a tisztán képi eszközökkel megvalósuló, rendkívül filmszerű történetmesélés igazi remekművé teszi ezt az alkotást.

Káldy László: Rózsi, Rózsi, mi bajod

A nyugat-európai nagy mozgásban keveredő kultúrák találkozására építi poénját a Vonaton című film. Tóth Barnabás hősei vasúti kocsiban találkoznak, és anélkül kerülnek közel egymáshoz, hogy egyetlen közös nyelvet beszélnének – csak búcsúzáskor derül ki, hogy mindketten tudtak franciául, s elfogja őket a fájdalom amiatt, hogy mennyi mindent mondhattak volna egymásnak. Tipikus kelet-európai sztori elevenedik meg Cristian Nemescu Lépcsőházi történetében. A tömbházas nyomorban élő családban a kamasz fiú erotikus vonalat hív fel, hogy a szomszéd lány elcsábításához tanácsokat kérjen. A túlbeszélés nélkül elmesélt filmben aztán kiderül, hogy a fiú saját anyjával beszélt telefonon.

A teremtés titkai

A népszerű animációs filmek ezúttal sem okoztak csalódást, bár talán kevésbé voltak formabontóak és radikálisak, mint ahogy megszoktuk. Egy, a koncentrációs táborokat lírai módon bemutató vízfestékanimáció nyerte a legjobb animációs filmnek járó díjat; az Életvonal cím azokra a rajzokra utal, amelyeket az egyik rab rajzolt, és amelyek életerőt adtak a csüggedt embereknek. A francia Serge Avedikian filmje a néhol patetikus, sematikus történet ellenére hatásos, ugyanis a vízfestékkel „gondatlanul" színezett figurák ügyetlen gyerekrajzokként jelennek meg. A film ezzel jelképezi, hogy az igazán nagy emberi borzalmak csupán jelezhetők, de ábrázolhatatlanok: bármilyen élethűen is jelenítenénk meg, aki nem volt ott, soha nem élheti át. A legkreatívabb animációval talán az észt Rao Heidmets jelentkezett, aki Ösztön című művében nem kevesebbről, mint a teremtés titkairól számol be rendkívül játékos és ötletes módon. Lebegő szigetszerűség az otthona a két teremtőnek, az istennek és az ördögnek, ám míg az előbbi súlyok által húzogatott, helyes kis önjáró élőlényeket hoz létre, az ügyetlen sátán bárminek fog neki, haszontalan, félrehajított dolgok keletkeznek belőle: az Eiffel-torony, a Tadzs Mahal, a Notre-Dame székesegyház, a Milói Vénusz stb. A végül a nőt a sátán, a férfit pedig az isten teremtményeként ábrázoló jópofa kis film sok ötletet tartalmaz, de vizuálisan nem különleges.

Rao Heidmets: Ösztön

Az Oscar-díjas animátor Bruce Petty Emberi szerkentyűk című rövid animációi egyszerre szarkasztikus kultúrkritikák és vizuális kísérletek. A vázlatosan megrajzolt, a történelem különböző korszakaiban fennálló globalizációról vagy művészetről vallott felfogást nagyon plasztikusan jelképező gépezetek változó sora és az éles nyelvű kommentárok teszik kis remekekké ezeket a filmeket. Hasonlóan a vizuális kísérletezés jellemzi a Bodra és a szél című francia munkát. A meglehetősen bugyuta, meseszerűnek törekvő, de inkább infantilis történetet Emmanuelle Tieu fura, kollázsszerűen összerakott figurákkal jeleníti meg, abszurdba hajló, a háromdimenziós tér rekonstruálását mellőző képekben.

Fényírók fesztiválja?

Radu Igazságék jelképes miccssütése nyitotta meg az uniós csatlakozást ünneplő komáromi, a hagyományosan a Mediawave részét képező majálist. A koncertekkel teletűzdelt nap egy olyan fesztiválra tett pontot, amely minden bizonnyal enyhe aggodalmat ébresztett néhány Mediawave-rajongóban. Hiába igyekeztek ugyanis a szervezők az idén megteremteni a lehetőségét annak, hogy a jelenlevő filmesek találkozzanak a közönséggel, a fesztivál filmes részlegén nem történt igazán számottevő „esemény". Az utóbbi évekkel ellentétben, mikor a Mediawave egészén mindig nyomot tudott hagyni a „filmes oldal" (tavalyelőtt például Jos Stelling zsűrielnök és az ő játékfilmjei, illetve a vele szervezett beszélgetések, tavaly a sokat vitatott, ám mégis hangsúlyosan jelenlévő nő-tematika), az idén mintha az egész rendezvény súlya áttolódott volna a zsinagógába, a koncertek helyszínére, ahol valóban izgalmas kísérletek zajlottak – a nemzetközi zenei workshopok igazi sikernek bizonyultak. Valószínűleg ez a Mediawave jövője, csak – amint ez a zsűrielnök Vivi Drăgan Vasile elejtett megjegyzéseiből is kiderült – egy kis hiányérzet maradt a Győrbe általában filmekért zarándoklókban.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , cikk