/ / /

· írta

Történetek, amelyeket folyamatosan keresünk

Dialektus Fesztivál – Néprajzi és Antropológiai Filmszemle, Budapest, 2004. április 19–22.

Beszámoló

Az Uránia Filmszínházban második alkalommal gyűltek össze a nézők és a szakemberek, hogy megnézzék, megvitassák a legfrissebb néprajzi és antropológiai témájú filmeket. A három napot rengeteg film, történet és fullasztó hőség jellemezte. A fesztivál romantikája, hogy együtt izzadt az alkotó, a néző és a zsűri, ki miért.

A társadalmi valóságot mindig az emberek alkotják meg a történeteikkel, azok által tudjuk megállapítani, hova tartozunk. Vannak régi, megkérdőjelezhetetlen elbeszéléseink, mítoszaink, amelyek valamiféle integritást biztosítanak számunkra. Ha elvesznek a történetek, bizonytalanná válunk, reménytelenné. Ezek a filmek pedig újra és újra megkeresik és megmutatják azokat a történeteinket, amelyekre szükségünk van önmagunk definiálásához. A narratívumok kulturális közvetítőkként alakítják a csoport, és rajta keresztül az egyén önképét, ez által leszünk valakik, vagyis egy közösség részesei. A Dialektuson egyének, csoportok és kis közösségek történeteit láthatjuk, akik mindannyian küzdenek saját öndefiniálásukért. A legfontosabb: újra és újra szükségessé válik a bizonytalanná váló ember (emberiség?) identifikációjának megerősítése. Az itt látott filmek majdnem mindegyike egy közösség saját narratíváját kívánta megalkotni: van, aki a régit próbálta újraalkotni (Erdély, romák), van, aki egy eddig ismeretlenből szeretett volna egy új narratívat megalkotni (Partik népe, A tévé és én), és végül volt, aki a mindennap láthatóból hozott létre újat (Tiszta románc, Utcaképes).

Kötődések

Kőszegi Edit

Szuhay Péter és Kőszegi Edit Kitagadottak című filmje nyitotta meg a fesztivált, amely egy cigány-magyar vegyes család őseit kutatja négy generáción keresztül. A család története egy Ferencz József korabeli kép megtalálásával kezdődik, amely állítólag a család egyik ősét ábrázolja díszes katonaruhában. A kép teremtette mítosz által egy fiktív családtörténet bontakozik ki előttünk, és az ennek során felépített kérdéses roma identitás. A fiktív családfa megmagyarázza némely esetben számukra a vélt nem-cigány származást. A két szálon futó történet pontosan utánajár a cigányszármazás feladásának, és emellett egy mitikus családkép megalkotásának is.

A vallás és egy mitikus hely szelleme hatja át Tari János filmjét (Távoli templom), amelynek az alkotói 14 éven keresztül kísérték figyelemmel az egyetlen megmaradt ortodox zsinagógához kapcsolódó közösség életét. A film a makói zsinagóga felújításának idején indul el, és retrospektív módon mutatja be, miképpen alakult az egyes emberek életútja Londonban, Tel-Avivban, New Yorkban, Jeruzsálemben. A közösség minden évben találkozik a makói rabbi sírjánál, és közösen emlékeznek. A film egyetlen hibája az elején hosszan bemutatott templom, amelyet a kamera szakralitásától lecsupaszítva, az építkezés különböző fázisaiban szemlél. A közösségről vagy a templomról szól a film? – teszem fel a kérdést magamnak, mert egy ideig nem értem, mi szükség van a templom szerkezetének ennyire pontos és elidőző ábrázolására. A szerkezet mintha a vallás erejére mutatna rá, nem dőlt össze, szilárdan áll, sőt megújultan újra betöltheti a szent hely szerepét, hiszen megint látogathatóvá válik. A kamera szépen mutatja be az ortodox zsidók hétköznapjait, hitéletét, az operatőri munka nem tolakodó, inkább távolságtartó.

Tari János: Távoli templom

A katolicizmus és az ortodoxia mentén létrejövő identitástudatokat vizsgálta Mohi Sándor (Se künn, se benn...). Miután a román állam megszüntette a görög katolikus egyházat, a híveknek el kellett dönteniük, melyik valláshoz csatlakoznak: az újabb ortodoxiát választják és ezzel a román nyelvet, román identitást, vagy a katolicizmust, így a magyar nyelvet, a magyar identitást. Az ügyet nehezítette, hogy a házasodás során a feleségnek fel kellett vennie a férje vallását. A film érzékletesen mutat be egy sajátos identitáskeveredést.

Mohi Sándor: Se künn, se benn...

Az identitás megkérdőjelezése állt Ruszkai Nóra filmjének (Kibomlott kéve) középpontjában is, amely Gyimesközéplokon kutatja a modernizációnak a hagyományos kultúrára tett hatását. Ez a film egy nagyobb kutatás részeként jött létre, amelyet a Miskolci Egyetem vizuális antropológia szakos diákjai készítettek. A filmnek nem volt határozott stílusa, sokszor élt felesleges képi hatásokkal, és a probléma bemutatása is felületesebbre sikeredett. Ugyanebben a sorozatban készült el a „De majd a jövőbe bevetjük" is, amely Széken járja körbe ugyanezt a problémakört. A munka legnagyobb hibája a lábjegyzetelés, vagyis az elhangzó kérdéses szavak jelentésének didaktikus feliratozása (mit gondolhatnak a nézőről? a filmről?). A két film közötti legnagyobb különbség a képi világban fogható meg, itt az operatőr és a rendező merte használni a filmnyelvi eszközöket, és hagyta a képeket hatni. A film legszebb jelenete a táncház után következő „kultúrházas diszkó" bemutatása, ahol a fiatalok bömbölő tört ütemekre rázzák magukat, miközben a zene ritmusára vágják be az alkotók Kása Béla erdélyi aranykort ábrázoló fényképeit, amelyek a táncház falán függnek, így ütköztetve a hagyományt a modernséggel.

Papp Gábor Zsigmond: Partik népe

A modernizáció előhívta szórakozási formák mentén kialakuló közösségekről szól a Partik népe (Papp Gábor Zsigmond), amely a budapesti éjszaka kultúráját mutatja be a már ismert, illetve a még kevéssé ismert részeivel. Cinetrip, Sziget, Rózsadomb, Frankhegy, a kamera mindenhova eljut, mindenkit megkérdez. A film különösen szépen fényképezett, ráadásul az interjúk is többnyire beállítva készültek. Ezt csak azért fontos megjegyezni, mert itt inkább egy profi filmes munkáról beszélhetünk, mint egy tudományos megalapozottságú kérdésfeltevés vizsgálatáról. Hasonló jellemzőkkel írhatjuk le Papp Bojána filmjét is (A tévé és én), amely egy televízió-függő postai kézbesítőnőről szól, akinek a tévéstúdió, a sztárok, a csillogás a mindene. A média szerepéről sokféle kutatás készül, lehet olvasni különböző kimutatásokat, statisztikákat, ki, mennyit ül a televízió előtt, mennyire rabja, de a számok nem beszélnek ennyire érzékletesen. A főszereplőnő minden idejét, munkáját alárendeli a különböző televíziós showműsoroknak, stúdióból be, ki. A hölgy boldognak látszik, bár a történetéből nem derül ki, miért ez a pótcselekvés, a túlzott rajongás, de öröm nézni. Valószínűleg ő a magyar kereskedelmi televíziózás első győztese.

Társadalmon kívül

Szuhay Péter Pászítás, avagy az együttélés című filmsorozatának egy részét is bemutatták, amely a szendrődládi közösség életét mutatja be a 2002-es választások előtti időszakban. A film egy valószínűsíthetően jobboldali politikai eseménnyel, énekléssel, beszéddel kezdődik. A történet a roma közösség bemutatásáról szól, esélyeiről a választási események erősen strukturált idejében. Az ellentétek alakulásával folyamatosan eltolódik a hangsúly a politikai retorika felől a mindennapi kérdések felé, rámutatva arra, hogy a politika csak kihasználja a szavazót (egy ember egy szavazat, se több, se kevesebb).

Beregszászi János, Feczkó Ágnes, Gyuris Gábor, Soós Ádám Levente: "...de majd jövőbe bevetjük..."

A politikai szerepvállalásról készített filmet Jobb egyetemisták címmel Jávor István, a Fekete Doboz Alapítvány egykori alapítója, aki a Fidesz környékén megjelenő politizáló fiatalokat mutatja be. Néhány fiatal történetén keresztül próbálja megismertetni a rendező a JOBBIK kialakulását, az egyetemisták radikális politizálását, de sajnos céljait csak részben sikerül elérnie, mivel a fiatalok láthatóan nem engedték közel magukhoz a stábot. Ezért az igazi, személyes indokokat nem ismerhetjük meg, főleg a közszerepléseikből és beszélgetéseikből vonhatunk le következtetéseket, bár ennek ellenére egy nagyon fontos és precíz film készült a 2002-es választásokról, az emberek manipulálásáról. Ennek a kritikai észrevételnek azért van jelentősége esetünkben, mert a néprajzi és antropológiai filmezés tudományos előfeltevésekből indul ki, és ezért óriási szerepet kap a kamerakezelés, mivel mindent elárul a kutatásról, a rendezőről és annak előfeltevéseiről. A fesztiválon egyébként minden filmes igyekezett minél közelebb kerülni témájához (ez most csúnya szó, hiszen emberekhez, történetekhez kerültek közelebb), több-kevesebb sikerrel. A dokumentumfilm e problémáját Almási Tamás (Alagsor) oldotta meg a legérdekesebben és legetikusabban azzal, hogy digitális kameráját odaadta a főszereplőjének a kezébe. Ennek segítségével három lakótelepi fiatal életét ismerhetjük meg, akik Laci otthonosan kialakított pincéjében vészelik át a felnőtté válást, miközben a fejük felett élő szülők nem foglalkoznak velük. A hihetetlen családi háttérnélküliségben menekülnek le a teljesen elszigetelt pincébe. Poénkodnak, isznak, cigiznek, cél nélkül, reménytelenül élnek, miközben mindent meg tudnak szerezni maguknak, akár egy érettségi bizonyítványt is.

Almási Tamás: Alagsor

A társadalmon kívülre került a Tiszta románc (Surányi Judit) két szerelmes szereplője is ebben a modernkori Rómeó és Júlia történetben. Csak azért nem jó ezt az elhasznált hasonlatot idecitálni, mert sokkal fájdalmasabb, és talán szebb az a kitartás, ahogy a saját maguk alkotta világban élnek. Balázs Pekingben született, szülei nagykövetek voltak, csak a rendszerváltás időszakában került Magyarországra, azóta a családjától távol él, lecsúszott, szipózik, huszonhétszer élesztették újra, mára a jobb keze hígítóval teli zacskóvá deformálódott. Két éve él vele az iskolás, jól tanuló lány, Zetor, aki Balázshoz hasonló körökben mozgott, és megismerkedésük óta kitartanak egymás mellett jóban, de főleg rosszban. A legfélelmetesebb Balázs rezignáltsága, nem érdekli semmi, a túlélés ösztöne sem járja át, csak pia legyen és hígító. A lány hiába próbálkozik a társadalom szabályai szerint élni, a törődés, a szeretet fontosabb, szabadon élnek, ki tudja, meddig.

A társadalomtól távol, az utcán élnek Elbert Márta (Utcaképes) filmjének hajléktalan szereplői, akik hiába próbálkoznak, az egyszer már lecsúszottakat nem könnyen fogadják vissza. Három szálon fut a film elbeszélése. Van egy roma család, akiket menhelyre visznek, majd kiutasítanak, eközben rendszeresen megverik őket egy biztonsági cég emberei. A család együtt veszi fel a harcot, de tehetetlenül sodródnak a körülményekkel, nincs igazi reményük. A másik szálon egy házaspár neveli a két gyermekét mindenféle megoldásokkal, lakás nincs, csak próbálkoznak, a férfi az utcán él és dolgozik, közben a gyerekeket elveszi az állam egy időre. Végül megszületik a harmadik fiú, és ezzel szinte lehetetlen helyzetbe kerülnek. Az elbeszélés harmadik szálán egy roma családnak sikerül egy szép lakásba kerülnie, úgy Látszik, minden megoldódik, a fiatalok megesküsznek, majd a két hetes kisgyermekük váratlanul meghal. Tényleg nincs remény.

A romák hagyományai

A reményt adja vissza a romáknak a csatkai Búcsújáróhely, amelyet Székely Orsolya örökített meg egy kevésbé szerencsésen sikerült filmen. A bevezetésben a Sámán mítosz (Halmy György) című filmből játszottak be egy részt, amely a megváltozott cigánybúcsú rítusának ellenpontjaként szolgál. Régen lovakkal jöttek és rengetegen, manapság egyre kevesebben érkeznek, viszont Mercedesekkel, a két időpont közös momentuma a szenteltvízzel történő mosdás, az istentisztelet és a mulatság. Az alkotók elég keveset forgattak, ami sajnálatos módon láthatóvá vált az éjszakai esős jelenetek miatt, így a felületesség érzését keltette, bár részben megmutatta a katolikus romák kötődését a misztikumhoz, illetve a pogány szokásokhoz.

Bódis Krisztina: Romani Krís

A hagyományos cigány törvénykezést a Békés megyei lókereskedő cigány közösség bemutatásával ábrázolja a Dialektus Filmfesztivál győztes filmje, a Romani Krís (Bódis Krisztina). Az asszony, A ló és A döntés alcímeken futó részek egy-egy vitás kérdést járnak körbe, miközben egyre közelebbről ismerhetjük meg a romák életét. Ez a rendező koncepciójában is észrevehető, hiszen közeli képeket készít, rendre kizárja a képszerkesztésből a hátteret, amely esélyt adna egzotikumként ábrázolni szereplőit. A történet végén az Erzsébet-napi örömünnepen összegyűlő emberek egyik pillanatról a másikra Kríst ülnek. A jelenet leginkább a Születésnap című dán dogmafilm stílusát idézi fel, csak itt nagy hangzavart, heves gesztusokat kísér a gyorsan mozgó kamera. A film segített a nézőnek megismerni ezt az ősi szokást, viszont néhány szakértőt nem győzött meg. Érdekes, hogy az a film kapta a fesztivál fődíját, amely a legnagyobb vitát váltotta ki a vetítés után, hiába próbálta meg Domokos János fesztiváligazgató-moderátor csillapítani a kedélyeket, nem sikerült. Szuhay Péter szerint a filmen „egzotikus vademberként jelennek meg a cigányok", és a rendezőnek meg kellett volna mutatnia, mennyiben rekonstrukció a bemutatott Krís, hiszen régóta kutatják ezt a területet, de még nem látott senki sem ilyet. E mellett érvelt Kőszegi Edit is, mert „a legnagyobb baj a filmmel, hogy elhiteti a nézőkkel, létezik Krís". Bódis Krisztina sem tudott egyértelműen választ adni ezekre a „vádakra", de mivel ő nem utasította a szereplőket, nem kérte őket a Krís lefolytatására, ezért ő nyugodt, viszont így nem zárható ki a Szuhay Péter által megjegyzett gondolat, hogy „egy két éves rendezői elvárás fogalmazódik meg a Krís-jelenetben, ami ezáltal a szereplők által rekonstruált jelenet". A nézők észrevehetően Bódis mellett álltak ki, de a felek párbeszédének hibája az volt, hogy egy tudományos és egy filmes nézőpontot ütköztettek, amely eredendően hibás, hiszen a mű rengeteg fikcióképző aktus (a szerkesztés, vágás, fényképezés, interjúk stb.) során jön létre.

A díj kiosztása így némileg a filmes perspektíva, és kevésbé a tudományosság mellett döntött. Ezt a választást támasztotta a-lá Róbert Gardner gyönyörűen elkészített filmje (Forest of Bliss) az indiai Benáresz halotti szokásairól, amely a fesztivál zárófilmje volt. A fesztivál hivatalos katalógusa szerint „tudományos körökben nagy vitát váltott ki", amely érthető is, hiszen fényképezésére, ritmusára és vágására a játékfilmes jelző illik. A Dialektusnak ez volt a második szemléje, lassan el kell tudni döntenie, merre halad tovább.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Kibomlott kéve

Kibomlott kéve

2004. Rendező: Nagy István, Ruszkai Nóra, Osgyáni Gábor.

  • A látogatók szerint
    10 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Se künn, se benn...

Se künn, se benn...

2003. Rendező: Mohi Sándor.

  • A Filmtett szerint
    2
  • A látogatók szerint
    10 · 7 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , cikk