Hubai Gergely

/ / /

· írta

Aki nem mondott nemet Les Baxter és az American International Pictures II. Tanulmány

„Semmire sem mondok nemet" – mondta egy interjúban Les Baxter zeneszerző. Cikkünk első részében már szó volt arról a korszakról, mikor az American International Pictures házi zeneszerzője tényleg így élt. A beach party filmek, az átírt olasz peplumok és giallók után azonban Baxter egyre jobb megbízásokat kapott kedvenc stúdiójától. A cikk második részében rövid betekintést nyerünk az AIP zenei részlegének munkamódszereibe, illetve bemutatjuk a legendás Poe-filmek zenei hátterét is.

Les Baxter számára az AIP az alacsonyabb költségvetésű produkciók ellenére igazi kiugrási lehetőség volt a színes megbízások szempontjából, ráadásul más stúdióktól hosszú ideig nem is kapott érdemi felkéréseket. Az 1960-as években Hollywoodot elárasztották a populáris zene világából kiruccanó producerek és hangszerelők, akik számos megbízást halásztak el egy szakmailag képzettebb generáció elől. A filmzeneszerzői elit éppen ezért szorosabbra zárta köreit, ezzel akadályozva a „külső ellenség" beáramlását a nagy stúdiófilmek világába. Les Baxter ebben a versenyhelyzetben a maga módján még szerencsésen járt, az American International Pictures ugyanis közel egy évtizeden át folyamatosan ellátta munkával, nem kellett az ehhez hasonló pozícióharcokkal törődnie.

Az AIP-módszer

Míg a legtöbb stúdióban hetekig tartott egy-egy produkció aláfestésének rögzítése, Les Baxter általában ennyi idő alatt több film zenéjét is megírta és felvette. Hivatalosan minden AIP-film során két hét állt a rendelkezésére, ez gyakorlatban azonban gyakran egy hétre csökkent. Az anyag rögzítésére még kevesebb idő jutott, a komponista általában 4–6 óra alatt végzett a kibérelt stúdióban. Bár a felvételek során Baxter Los Angeles legjobb zenészeivel dolgozhatott együtt, a tételek végső változatába nagyon gyakran kerültek olyan tökéletlenségek, melyeket sosem javítottak ki. Az AIP általában nem is engedhetett meg magának több időt, mint az általános két session (1 session = 3 óra a stúdióban), Baxter azonban még elméletet is gyártott a hibák védelmében: szerinte ezekkel együtt a zene spontánabb volt és szabadon lélegzett, ellentétben a nagy stúdiófilmek túlzottan professzionális játékával.

Les Baxter a munka hevében

A stúdióidőn kívül az AIP más területen is megtalálta a legjobb kiskapukat a költségek minimalizálása érdekében. Mint már említettük, az általuk terjesztett több tucat peplum során rendszeresen visszanyúltak a Góliát és a barbárok zenei anyagához, mely a londoni felvételek miatt az egyik legszebben szóló felvétel volt a stúdió birtokában. A stúdió későbbi zenei újrahasznosításai már a műfaji kötöttségeket sem ismerték, Baxter beach party zenéi később például softcore pornófilmekbe is felbukkantak a komponista legnagyobb meglepetésére. Bár az új felvételekre sajnálták a pénzt, az AIP mindig korrektül feltüntette a zeneszerző nevét a legbizarrabb külföldi importjaikon is. Így a maguk módján egyrészt „igazságot szolgáltattak" Baxternek, másrészt kihasználták a komponista ismertségét is – az exotica atyjának egykori rajongói gyakran az új Baxter zenéje miatt ültek be az AIP egy-egy újabb filmjére.

Az American International Pictures zenei részlege más szempontból is különbözött a többi hollywoodi stúdió hasonló osztályától, a differenciák ráadásul nem csak a méretekben mutatkoztak meg. A Fox, az MGM és a többi nagy stúdió komoly zenei részlegeket működtetett, ahol mindenki mindenkit ismert, a szakmai kapcsolaton kívül a tagok gyakran a magánéletben is baráti kapcsolatot tartottak fenn. Az AIP esetében részben a gyors tempó miatt mindenki különállóan dolgozott és hosszútávú szerződésekkel sem kötötték magukhoz a tehetségeket: bár megvolt a „szokásos istállójuk", a rendezőkkel, a színészekkel és a komponistákkal is egyszerre csak egy-egy filmre kötöttek szerződést. Bár Baxter, a hangszerelők és a zenészek nagy része állandó jelleggel dolgozott a stúdiónak, minden megbízás után előfordulhatott, hogy többet nem kapnak hívást az AIP vezetőitől.

Világ körüli út Les Baxterrel

Ez a módszer nagyban hatott a közösségi szellemre is, a zenei részlegen belül mindenki a kis saját világában dolgozott. Bár Baxternek volt irodája a komplexumon belül, a 15 éves ott tartózkodása során mindössze egyszer beszélt telefonon Ronald Steinnel, a stúdió másik nagy zeneszerzőjével. A rendezőkkel hasonlóan fagyos volt a viszony, a zenei döntéseket fontosabb filmek esetében a producerek, de általában inkább a praktikus módszerességtől vezérelt vágók hozták. A mindig legendásan dolgozó Roger Cormannek például nem hiába maradt annyi ideje filmforgatásra… A posztprodukció során teljesen magára hagyta filmjeit, a zenei felvételekre sem ült be soha, általában már ekkor is a következő produkcióján dolgozott. Bár az ilyen szintű kötetlenség szokatlannak tűnik, a módszernek volt egy felszabadító ereje is. Baxter egy tucat film után gyakorlatilag teljes zenei szabadságot kapott, legfőbb felügyelője az összes felvételt végighallgató Al Simms volt.

A Poe-filmek

Bár az AIP-nél eltöltött 15 év során szinte minden műfajban kipróbálta magát, Les Baxter a beach party filmek és a peplum/giallo korszaka után gyakorlatilag csak horrorfilmek aláfestéseinek megírására rendezkedett be. Az összes műfaj közül ez volt a kedvence, mivel a horrorfilmek esetében lehetősége nyílt olyan érdekes kísérletezgetésre, amilyenre a többi film nem adott lehetőséget. A beach party filmeknél adva voltak a kötelező betétdalok, a peplumoknál pedig az ék egyszerűségű történeteket kötelező jelleggel kellett minél bombasztikusabb aláfestéssel kísérni. Az AIP horrorok, különösen az úgy nevezett Poe-filmek esetében azonban lehetőség nyílt az atonális és kortárs zenei megoldások bevezetésére is, ezek jelentettek csak igazán nagy kihívást az egykori slágerszerző komponistának.

Az 1960-as Az Usher-ház bukása (House of Usher) és a következő évben készült A gödör és az inga (Pit and the Pendulum, 1961) Baxter kedvenc művei közé tartozott és a hálás megbízásokat kiváló zenével viszonozta. Az előbbi filmben a amerikai gótika egyik alapművét alkotta meg, a Universal klasszikus horrorzenéit idéző sötéten romantikus zene tökéletes ellenpontot képez a történettel. Baxter később úgy nyilatkozott erről a művéről, hogy a kontrasztok tették igen sikeressé az aláfestését: a hangos és energikus részeknek minden esetben talált egy könnyed és halk ellenpontot, így biztosítva a kiegyensúlyozott munkát a film teljes egésze alatt. A komponista természetesen az egzotikus hangszerelésről sem feledkezett meg, egy nyomasztó csembaló szinte végig hallható a filmben. A film legjobb zenei pillanatait mégis a végjáték szolgáltatja, az utolsó fél órában nagyjából végig hallható a zene, mely operai következetességgel veszi elő a különféle témákat.

Roger Corman: House of Usher / Az Usher-ház bukása, 1960

A sötét tónusok a későbbi Poe-filmekben is felbukkannak, A gödör és az inga során például már az atonális zene teremt nyugtalanságot a filmben. Sajnos a Poe-filmek zenei világát az AIP és Baxter is nagy ritkán aknázta ki lemezek formájában. Mind az előbb említett két film, mind a későbbi kollaborációk zenei anyaga a mai napig nagyrészt kiadatlan, egyetlen kivétellel. Az 1972 Egy este Edgar Allen Poe-val című antológiaműsor olyan nagy sikernek örvendett, hogy Baxter a film zenei anyagából egy szvitet is készített, melyet a híres költőről nevezett el. Meglepő módon a később a Citadel Records gondozásában megjelenő anyag volt Baxter egyik legelső horrorzenei kiadványa, melyet a szerző életében nem nagyon követett hasonló megjelenés – az exotica lemezek és az ezek hangulatához közelebb eső motoros és beach filmek nyilvánvaló előnyöket élveztek a lemezpiacon.

Az utolsó utáni napok

Szerencsére a 70-es évek más horrorfilmjeiben is lehetőség adódott a kísérletezgetésre, így született például az alig ismert Békák című zene. Ez a korai elektronikus aláfestés békabrekegésekből készült, melyeket a zeneszerző előbb szalagra rögzített, majd különféle manipulációk után (lassítás, gyorsítás, visszhangosítás) egy szintetizátoros alappal keverte – a teljes zene egyszemélyes projekt volt, melyet a komponista maga rögzített és kevert (pár Baxter később az együttműködő kétéltűeknek külön köszönetet mondott). Sajnos a 70-es évek második felétől egyre kevesebb munka adódott az AIP-nél, ahol egy-egy nagyobb film erejéig a stúdiónak sikerült igazán nagy neveket megnyerni a zeneszerzői posztra. Az utolsó AIP produkciók közül így készült el Lalo Schifrin Oscarra jelölt A rettegés háza (The Amityville Horror, r. Stuart Rosenberg, 1979) zenéje, illetve a Laurence Rosenthal által írt epikus méretű Meteor (r. Ronald Neame, 1979) is. Nicholson 1972-es halála, majd Arkoff visszavonulása után a stúdió gyakorlatilag megszűnt létezni, az amerikai filmzene különcének számító Baxter pedig nehezen talált magának újra munkát.

Az American International Pictures csillagának leáldozásával Les Baxter elsősorban hangszerelői és karmesteri karrierjére figyelt és nagyon aktívan dolgozott mások albumain – többek között a nevéhez köthető a perui szoprán Yma Sumac befuttatása is. Már az AIP stúdió megszűnésével egy időben a komponista televíziós projekteken kezdett dolgozni, többek között a Cliffhangers című horrorantológia sorozatban hallhatóak késői munkái. A 80-as évekre sajnos csak minimális mértékben sikerült átmenteni filmes karrierjét, utolsó jelentős alkotása az 1982-es A bennem lakó szörnyeteg volt. A mindig aktív zeneszerző élete alkonyán is újabb projeteken dolgozott, például Beethoven műveinek tanulmányozásával akarta elsajátítani a tökéletes szimfónia formát, talán maga is egy hasonló művet tervezett élete utolsó éveiben. Les Baxter 1996-ban halt meg New Port Beach-i otthonában életműve azonban közel egy évtizedig múlva került ismét a figyelem középpontjába.

A Mad, Mod & Macabre kollekció borítója

A különféle felvásárlások és jogutódlások következtében a teljes AIP archívum az MGM kezébe került, az új tulajdonos pedig kooperatívan együttműködött a filmzenék kiadására szakosodott kiadókkal, így gyakorlatilag minden évben több filmzene jelenik meg az AIP archívumából, mint a stúdió fénykorában. A már említett Ronald Stein műveit összegyűjtő Mad, Mod & Macabre mellett Baxter aláfestéseiből is páratlan érdekességek kerültek piacra. Az elmúlt években jelent meg a Cervantes című spanyol film amerikai aláfestése, a Sadismo című mondo film kísérete, valamint végre a beach party filmek zenéiből is ízelítőt kaphatunk a Beach Blanket Bingo kiadvány révén. Sajnos a Poe-filmek egy-két kivételtől eltekintve még nem kerültek kiadásra, ennek oka az állítólag rossz állapotban lévő / elveszett mesterszalagok – a mai kiadási tendenciákat ismerve azonban szinte bizonyos, hogy pár éven belül Les Baxter legkiválóbb filmes munkái is elérhetőek lesznek a rajongók számára.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Az Usher-ház bukása (House of Usher)

Az Usher-ház bukása (House of Usher)

Amerikai horror, filmdráma, 1960. Rendező: Roger Corman. Szereplők: Vincent Price, Mark Damon, Myrna Fahey, Harry Ellerbe.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    8 · 7 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , cikk