A jó, a rossz és a harmadik

Gary Fleder: Runaway Jury / Az ítélet eladó

Az amerikai alkotmány születésekor az az elv volt a döntő, hogy a köznépnek kell ítélnie, így került a köznép tizenkét képviselője a tárgyalóterembe, hogy az érvek és bizonyítékok alapján hozza meg döntését.

Manapság azonban az érvek, bizonyítékok csak másodlagos szerepet játszanak a per kimenetelénél, fontosabb az, hogy ha valamelyik perlekedő fél ismeri az esküdtek orvosi papírjait, hűtlenségi ügyeit, fízetetlen parkolójegyeit és így befolyásolni tudja őket a döntés meghozatalában. Nagy vonalakban ez lenne a film nem túl eredeti üzenete, szerencsére maga a történet ennél izgalmasabb.

Egy verőfényes hétköznap egy amerikai átlagpolgárt saját irodájában lő le ámokfutóvá lett munkatársa. Az özvegy polgári pert indít a fegyvergyártó nagyvállalat ellen, melynek termékét használta a gyilkos is. A tét a százmillió dollárt is meghaladja, emellett a pernek precedens értékű kimenetele is lehet, így nem csoda, hogy a fegyvergyártó cég sem szeretné elveszteni. A vállalat tulajdonosa a biztos győzelem reményében Rankin Fitch-et (Gene Hackman) alkalmazza, hogy informatikusokból és verőlegényekből álló csapatával kieszközölje az esküdtek kedvező ítéletét. A másik oldalon Wendall Rohr (Dustin Hoffman) védi erkölcsi meggyőződéssel az özvegy ügyét. Az eléggé egyértelmű pozitív és negatív pólus közé ékelődik be a tizenkét esküdt egyikének, Nick Easter-nek (John Cusack) és barátnőjének, Marleenak (Rachel Weisz) a személye, akiket a két fél közötti harc morális vetülete látszólag teljesen hidegen hagy. Ők ugyanis felajánlják mindkettőjüknek, hogy tízmillió dollár fejében képesek oly módon befolyásolni az esküdteket, hogy ők a megfelelő ítéletet hozzák. Fitchet nem nyugtatja meg, hogy rajta kívül más is kezében próbálja tartani a per kimenetelét, úgyhogy minden tényező adott egy látványos macska-egér harc létrejöttéhez.

Gary Fleder rendező (Ne szólj száj, A gyűjtő) eddig nem hagyott ránk igazán emlékezetes filmeket, ezúttal azonban sikerült egy olyan alkotást létrehoznia, melyben kellőképpen kidolgozott jellemű szereplőket láthatunk, a cselekmény gyorsan pereg, és a fordulatok is jól vannak időzítve. Mondhatnánk, hogy a maga műfajában jó filmről van szó, azonban műfaját tekintve nem lehet beskatulyázni egyik kategóriába sem: nem is tárgyalótermi dráma, nem is egyszerű thriller, hanem a kettő turmixa. Sikerét részben a szövevényes történetnek is köszönheti, melyet John Grisham egyik regényéről adaptáltak. Különben John Grisham ügyvédes thrillereit előszeretettel vitték mozivászonra a 90-es években. Elég, ha csak olyan filmekre gondolunk, mint a Ha ölni kell, Az ügyfél vagy A Pelikán-ügyirat.

A film azonban így sem lett volna ennyire népszerű, ha nem olyan kaliberű színészek játszanának benne, mint Gene Hackman, Dustin Hoffman és John Cusack. (Egyes rajongóknak biztosan sokat jelent, hogy Gene Hackman és Dustin Hoffman ebben a filmben szerepelnek először együtt, és csúnyán össze is vesznek a mosdóban forgatott jelenetben.) A stáblistáról megemlítendő még a film egyik producere, Arnon Milchan, az egyik legsikeresebb független filmes producer, valamint William Steinkamp, háromszoros Oscar-jelölt vágó is.

A befejezésben talán csak annyi a meglepő, hogy a film magas színvonalához képest ez nem különbözik semmiben az átlagos sablontól. Ám a kiadott pénzt így is megéri, a film 125 perce alatt egyszer sem kell a karóránkra néznünk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.