A 2010-es Cannes-i Fesztivál nagydíját elnyerő film a felületes szemlélőnek okkal tűnhet úgy, hogy a zsűri mintha az év Arany Pálmáját elnyerő Boonmee bácsi teljességgel apolitikus jellegét igyekezte ellensúlyozni, megtartva ezzel valamennyit az elmúlt évtizedre jellemző fesztiválgyakorlatból, miszerint többnyire provokatív, közéleti témákat boncolgató filmek kaptak helyet a díjazottak listáján.
Az Emberek és istenekre csak félig igaz a fenti általánosítás. Igaz, hogy felfogható napjaink egyik legégetőbben megoldásra váró politikai konfliktusa – az iszlám és a keresztény világ szembenállása – pontos illusztrációjaként, de kérdésfeltevései túlnyúlnak annak keretein és évezredes morális problémákra reflektálnak.
A francia Xavier Beauvois már korai filmjeben is (mint az 1995-ös Ne feledd, hogy meghalszban, a katonaság és a HIV elől öngyilkossági kísérletbe, majd élethabzsolásba menekülő férfi történetével) elkötelezte magát a halál és az élet feszültségének morális relációban való bemutatása mellett. Folytatva a sort az apja halálát annak főnökén megbosszulni akaró fiú kálváriájával, a Selon Matthieuvel (2000), és az alkoholizmus, bajtársiasság és a gyász kapcsolatát megelevenítő A kis hadnaggyal (2005).
A rendező és csapata ezúttal a 90-es évek egy eldugott algériai hegyi falucskájába kalauzolja nézőit. Itt, a megtörtént esetet feldolgozó történet szerint, nyolc francia cisztercita szerzetes él együtt a helyi muszlimokkal kölcsönös segítségnyújtáson (a helyiek segítenek termelni, a szerzetesek gyógyszerrel látják el őket) és egyetértésen alapuló békességben, amíg egy iszlám fundamentalista szélsőséges csoport meg nem támadja a közösséget. A konfliktus felvázolása után hamar a szerzetesek dilemmájára terelődik a hangsúly. Lehetőséget kapnak, hogy katonai biztosítással távozzanak, magukra hagyva ezzel a falubelieket, vagy maradjanak, ezzel a biztos halált választva. A film legizgalmasabb jelenetei közé tartoznak, amikor a szerzetesek meditációit látjuk a kérdésről. Akkor is ki kell tartaniuk, ha pontosan tudják, hogy maradásuk nem változtatna az események kimenetelén? Abban a szellemben cselekedjenek, amelyben elviekben az egész eddigi életüket élték, vagy engedve természetes félelmüknek hagyják el a települést? Persze semmi sem fekete-fehér: a kolostor vezetője, és a film központi alakja, Christian testvér ugyan verbálisan végig a maradás mellett érvel, a rendező borzasztóan finom eszközökkel bontja ki kétségeit: emlékezetes az algír fennsík mezején tett gyötrődő sétája, miközben hangban szerzetestársai zsolozsmázása kíséri.
Beauvois filmje azért nagyon ravasz, mert eléri, hogy voltaképpen nézője teljességgel értetlenül figyelje a dilemmát: tökéletes megértést éppen akkor tanúsítanánk, ha a szerzetesek végül a távozás mellett döntenének. Az előre megjósolható végkifejlet mégsem lesz katartikus, nem ül győzelmi tort a szerzetesek erkölcsileg helyes döntése felett. Mert Christianon és társain végig láthatjuk, hogy félnek, a halálba meneteléskor is bizonytalanok. Joggal merül fel a kérdés: biztos, hogy jól döntöttek, amikor a halált választották? De éppen ezzel válnak egyszerre hús-vér alakokká – és igazi hívőkké. A vértanúk történeteinek megszokott dramaturgiája köszönő viszonyban sincs az alkotók megközelítésével: ezen klasszikus történetek alapján kimutatható, hogy a szent vértanú magatartását ugyanaz az önös cél vezeti, mint minden átlagos ember életvitelét, tettével ki akarja váltani embertársai csodálatát, vagy imádatát. Ezzel szemben Christianék úgy vannak bemutatva, hogy éppen ellenkezően cselekednek ezen megfontolásból, mert végül határozott döntést nem, vagy csak nagyon nehezen hoznak: maradnak, és talán még azt is tudják, hogy az utókor emlékezni fog rájuk, de közben bevallottan rettegik a halált. Vajon miért? Hiszen pontosan tudják, hogy micsoda jutalom várja őket ezért „odaát” – persze, amennyiben hitük sziklaszilárd. Tudjuk hogy félnek, mégis hitük – vagy inkább elveik szerint cselekednek.
Nehezen érthetünk meg ma egy ilyen katarzis nélküli történetet, mindamellett Beauvois és állandó operatőre, Carolin Champetier lassú, meditatív képekkel operál, végképp megnehezítve a film befogadását. Így az utolsó félórára már csak a legkitartóbbak kiváltsága lesz, és éppen ezért az unalomba fordulás rémével kecsegtethet. Ennek ellenére a film a Christiant alakító Lambert Wilson játéka (aki a Mátrix-folytatások francia egyeduralkodó-mémjével (a Merovingi) már felejthetetlenné vált) és a Hattyúk tavának fináléjára komponált utolsó vacsorajelenet miatt végig érdemes a figyelemre.
Hogy a Tim Burton vezette cannes-i zsűri Christianék történetében a vallásos ember válságát, netán az iszlám és a keresztény világ kibékíthetetlen szembenállását vagy egy végletesen hiteles emberi magatartás demonstrálását díjazta, nehéz eldönteni. Mindenesetre szavazótehetségükkel és ízlésükkel ezúttal meg lehetünk elégedve.
