Élje túl, aki tudja

Sergiu Nicolaescu: Supravieţuitorul / A túlélő

Freud szerint mindegyikünkben rejlik egy mazochista. Szeretjük, ha kínoznak kicsit – csak nem ismerjük be. Nos, én bevallom, mazochista vagyok: semmiért sem szalasztanék el egy Sergiu Nicolaescu-premiert. S csak azért nem fetrengek a földön a fájdalomtól, mert közben megszoktam a szenvedést, sőt, lassan élvezem. Tiszta mazochizmus, nem? Hát nem.

Először is, a legtöbb Nicolaescu-premier akkor volt, amikor én még tervben sem voltam. Így hát csak kettőnek lehettem szemtanúja: az Orient expresszének és A túlélőének. Másodsorban, már csak a sok akaratlan komikumért is megéri megnézni ezeket a filmeket. Az Orient expresszben például megcsodálhattuk Kézdi Imolát a nép egészséges lánya, Criveanu Ana szerepében. Csakhogy a Bărăgan lányának olyan édesen egzotikus akcentusa volt, hogy pár pillanatig azt hittem,hogy Székelyföld Urlaţi és Făurei közé költözött (és nem hiszem, hogy a székelyek értékelnék ezt a költözést). Láttuk még az UNATC* rektorának fiát, Vlad Zamfirescut, amint indigóval lemásolt egy Brad Pitt-formulát a Seven végéről – egy halvány kópiát, persze. S persze a filmben az összes férfi sárgállik az irigységtől, amikor a Sergiu Nicolaescu által alakított Herceg megjelenik, s az összes nő ájuldozik hetvenes éveiben totyogó, de jól konzervált teste után. De ennyi elég is az Orient Expresszről.

A legutóbbi Sergiu Nicolaescu márkájú produkció címe A túlélő. És nem is találhattak volna találóbb címet: aki kibírja a film végéig, anélkül, hogy belehaljon a röhögésbe, az tényleg igazi túlélő. Az öreg filmes továbbra is fanatikusan alkalmazza régi receptjét: ő maga a főszerepben, csillogó új sztárocskák (mint Ileana Lazariuc, Lucian Viziru, Simona Pătruleasa) felejthető szerepekben, valamint nagy színészek (Vladimir Găitan, Jean Constantin, George Mihăiţă vagy Ion Riţiu) gyalázatos szerepekben (ha még Maia Morgenstern sem bírt ellenálni anno, akkor mit mondjunk?). Lucian Boncea, Loredana férje és a film producere, elégedett lehet: Lori is benne van a filmben (sőt, ájultan végigénekeli és végigtáncolja az egyötödét). S ugyanígy az örök selyemfiú Lucian Viziru, aki szintén danolászik egy kicsit (playbackről, persze).

A film posztmodernitása odáig fajul, hogy maguk a szereplők is rájönnek helyzetük kínosságára: Haral gengszter (George Mihăiţă) megkérdezi Goldberg gengsztert (Vladimir Găitan): „nem veszed észre, hogy teljesen idióta párbeszédet folytatunk?” Jó, hogy észreveszik, mert mi, a nézők, elejétől fogva tudtuk – de mi haszna: alig vagyunk a film egyharmadánál. Ileana Lazariuc pedig lemeztelenedik (nem mintha nem láttuk volna már a Playboyban), s kedvesen odasúgja szeretőjének: „na, kész, kezdünk sziruposak lenni!” Hát igen...

És egy újabb butaság-mintadarab: egy flashback-jelenetben, a fiatal Moldovan felügyelő (akit a cseh Petr Falc játszik – Peter Falk prágai tavasz alatt készült leszármazottja lenne?) gengsztereket üldözve megsebesít egy ártatlan embert. Aztán továbbrohan az igazi gengszterek után, de már csak a levegőbe lő, hogy élve kaphassa el őket. És így tovább...

És miért nézem meg mégis újra és újra az öreg filmjeit? Mert a Sergiu Nicolaescu-figura valaha más volt. Ennek az embernek az IATC*-nepotizmusok ellenére sikerült betörnie a román film exkluzivista világába, amely annak idején középszerű rendezők tonnáit bocsátotta szélnek. Egy olyan rendezőről van szó, aki egy steril és hatás nélküli zsenikkel teli filmgyártásban kiállt az amerikai jellegű professzionalizmus mellett. Hogy a román akciófilm egyáltalán számított valamit Kelet-Európában, azt Nicolaescunak, a román kaszkadőriskola megalapítójának köszönhetjük. Művészileg pedig a következőket: egy tökéletes, kerek jidai-gekit, a Mihály vitézt (Mihai Viteazu, 1971), egyikét a két maradandó román történelmi filmnek (a másik a Lăpuşneanu vajda visszatérése, Malvina Ursianu rendezésében); az első minőségi thrillert, a Tiszta kezekkelt (Cu mâinile curate, 1972); a tényleg vicces román komédiák egyikét (Mărin bá, a milliomos/Nea Mărin miliardar, 1978); egy okés kalandfilmet (Halhatatlanok/Nemuritorii, 1974); minden idők egyik leginnovatívabb román filmjét (És mindüket halálra ítéltük/Atunci i-am condamnat pe toţi la moarte, 1971) és egy nagyon értékes rövidfilmet (A rózsa emléke/Memoria trandafirului, 1962). Épp ettől olyan fájdalmas egy ilyen rendező zuhanórepülését végigkísérni. Annyira, amennyire fájdalmas lehet egy hajdanán dicsőséges mozit ma romokban látni…

Fordította: Jakab-Benke Nándor (a cikk eredetije román nyelven itt található)

* Universitatea Naţională de Artă Teatrală şi Cinematografică, azaz a nagymúltú Színház- és Filmművészeti Egyetem Bukarestben, a korábbi politikai rendszerben IATC

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó