Nemcsak a japán némafilm története, de a japán filmarchívum helyzete is jócskán eltér az általunk jobban ismert euro-amerikai sikersztoriktól. Akira Tochigivel, a tokiói Japán Nemzeti Filmközpont (NFCT) kurátorával a japán némafilm egykori és kortárs helyzetéről beszélgettünk. És ki tudja, talán A sárga csikó (1913) is előkerül… Neki mindenesetre feltett szándéka, hogy utánanéz.
Segítsen nekünk elképzelni a tokiói Japán Filmközpont működését…
A Filmközpont (National Film Center Tokyo, a továbbiakban NFCT) az 1952-ben megalapított, és a New-York-i MOMA mintájára elképzelt, tokiói Modern Művészetek Nemzeti Múzeumának a része. Rövid története tanulságos. Amikor a felszabadulás éveiben újraindulhatott a kultúra megszervezése, a múzeum megalapítása után egy kisebb filmes szekciót is létrehoztak benne, ugyanúgy, ahogy az amerikai MOMA-ban. A 60-as évekre állandósultak azok a filmklubszerű vetítések, melyeken japán, illetve külföldi klasszikusokat lehetett megtekinteni, közöttük némafilmeket is. Ezeket ekkoriban egyszerűen csak a könyvtárban tárolták. Az NFCT végül 1970-ben alakult meg, önálló épületben, felszerelt moziteremmel, gazdagabb vetítési programmal. A filmgyűjtés is megkezdődött, de a filmeket inkább csak raktározták az épületben, hiányzott az archívumi hozzáállás, ami csak a 80-as évekre alakult ki. 1986-ban nyílt meg, a városon kívül az a ma is működő részleg, amely több mint 200 000 film megfelelő körülmények (hőmérséklet, nedvesség, fény stb.) közötti tárolására alkalmas. Később kibővült az NFTC tokiói épülete is, ma már könyvtár, kávézó, galéria, két moziterem várja a látogatókat – így mostanra az intézmény valódi filmarchívumként tudja meghatározni magát.
Hogyan nyilvánul ez meg a filmek felkutatásában és gyűjtésében?
Többek között úgy, hogy ma már nemcsak egy-egy kópiát őrzünk az adott filmből, hanem a különféle hozzáférhető változatokat is, és eljutottunk odáig, hogy a filmtár bővítésének évi átlaga 3–400 új filmre tehető. Ezek nagy része adomány formájában kerül hozzánk, gyakran a gyártóktól. Kiemelten kezeljük a felújítandó, vagy restaurálandó filmeket, melyek kapcsán külön kutatásokat kell végezni, illetve időben beindítani a restaurálási folyamatokat.
Bizonyára nagy szakembergárdával dolgoznak…
Nem egészen. A világon működő nemzeti filmközpontokban bevett gyakorlattól eltérőn az NFTC-nek összesen 11 főállású alkalmazottja van, akik közül hatan kurátorok, ketten felelnek a filmek beszerzéséért, restaurálásáért, tárolásáért, hozzáférhetőségéért, ketten programszervezők, és egyetlen ember foglalkozik a nem filmes anyagokkal – plakátokkal, fotókkal, gépekkel. A főnökünk, aki maga is kurátori állást tölt be, mindannyiunk munkáját felügyeli és koordinálja.
Ha valaki japán némafilmek mozis vetítéseit vadássza, már 2001-ben és 2005-ben is érdemes volt Pordenonéba látogatnia, de ezek a filmek igazi főszereplővé a 2010-es fesztiválon váltak: a plakátokról, a programfüzetről, a kitűzőkről és a fesztiválszatyrokról egyaránt japán némafilmsztárok köszöntek vissza. Ilyen gazdag a filmográfia?
Igen – és nem. Japánban a némafilmgyártás viszonylag későn, 1899-ben indult be, de az első 10 évben több kisebb, filmdrámákra, dokumentumfilmekre specializálódott gyártócég is felfutott. Az első nagyobb filmstúdió, a Nikkatsu 1912-ben alakult meg, amit néhány hasonló, és egymással komolyan rivalizáló további stúdió megalakulása követett. A 20-as évekre annyira megerősödött a játékfilmgyártás, hogy évi átlag 300 játékfilmet produkáltak, és ez a szám nagyjából a 30-as évek közepéig töretlenül tartotta magát.
A helyzet abszurditása abban rejlik, hogy ma ennek csupán drámai töredéke van a birtokunkban. Nálunk ugyan – más nemzetektől eltérően – még mindig nem készült el az egységes nemzeti filmográfia, a különféle újságokra, almanachokra és egyéb dokumentumokra alapozó becslések szerint 1910 és 2005 között Japánban kb. 32 000 nagyjátékfilm készülhetett összesen (ebben persze nincs benne a dokumentumfilm, a híradó, animáció, home movie stb.) Ennek kb. a 80%-át tudtuk megőrizni. A második világháború előttről fennmaradt filmanyag esetében azonban ez az arány igen alacsony: az elkészül filmeknek kevesebb, mint 10%-a maradt csak fenn, a 20-as évekből pedig a filmek alig 3,3%-a…
Mi az oka ennek a nemzetközi átlagnál is magasabb veszteségnek?
A körülmények szerencsétlen összejátszása. Az 50-es évek közepéig használatban lévő nitró film köztudottan nagyon sérülékeny, gyúlékony anyag, és ez Japánban sem volt másként: a laboratóriumi, stúdióbeli és mozis tűzesetek nyomán sok film megsemmisült. 1923-ban a nagy kantói földrengés és utóhullámai romba döntötték Yokohamát és Tokió nagy részét, teljesen eltörölve a föld színéről néhány nagyobb filmstúdiót is, az archívumokkal együtt. A háború alatt Tokiót és Kiotót rengeteg légitámadás érte, ekkor is nagy veszteségek keletkeztek. A háború után az ellenfél is elég tetemes mennyiségű, általa militaristának és fasisztának minősített filmanyagot kobozott el és semmisített meg. A természeti és mesterséges csapások mellett maguk a filmgyártók is hozzátették a magukét ehhez azzal, hogy nem értékelték túl nagyra a nitró kópiákat: a sérülékenység, a magas archiválási költségek miatt igyekeztek megszabadulni tőlük, gyakran semmiféle gondot sem fordítva a biztonsági másolatok megőrzésére. Így történhetett meg, hogy például a 10-es évek filmterméséből még annyi sem maradt fenn, mint a 20-as évekből: mindössze a filmek 0,1%-a! Vagyis a filmek több mint 99%-a örökre elveszett…
Pordenonéban kiemelt helyen szerepelt a Shochiku stúdió filmtermése. Maga a stúdió volt kiemelkedő, vagy nem volt miből válogatni, mert egyszerűen ezek a filmek maradtak fenn?
Az ott bemutatott filmeket az angol és a svéd kurátorok választották ki. A Shochiku a 20-as évek végén, 30-as évek elején készült filmjeiből való válogatás leginkább 3 rendező életművére, illetve az abból fennmaradt darabokra fókuszált. Ezen túl ez egyike azon stúdióknak, amelyek több mint 90 éves történetet tudhatnak maguk mögött: a Shochiku a mai napig létezik. Ha nem is az összes filmjét, de saját gyártású némafilmjei közül többet is megőrzött. Komplex intézményként működött már a 20-as években is, hiszen filmiskolát, színész- és rendezőképzést indított be. Az első generációs rendezők között innen indult Jasujiro Shimazu és Kiyohiko Oshihara, a második generáció tagjaként pedig Hiroshi Shimizu, vagy a később is ismert Jasujiro Ozu, Heinosuke Gosho és Mikio Naruse. A Shochiku egyfajta mainstream termését adta a némafilmkorszaknak, és a rendezői közül sokan folytatták a pályafutásukat a hangosfilm korában is.
Ahogyan az előadásában is elmondta, a japán némafilmre a nyugati, elsősorban hollywoodi befolyások mellett, a hazai kulturális hagyományok is hatottak: kabuki hatás fedezhető fel abban, hogy az 1918 előtti némafilmekben nem voltak szöveges inzertek, és a női szerepeket is férfi színészek alakították. Az itt bemutatott némafilmek között több is a 30-as években készült. Mi volt az oka a lassú átállásnak a hangosfilmre?
Japánban is elkezdtek hangosfilmeket készíteni 1927–28 körül, de először főként dokumentumfilmeket. Készült néhány hangos játékfilm is 1930 körül, ezek közül sajnos egyetlenegy sem maradt fenn. A Shochiku első hangos játékfilmjét (My Wife and the Neighbour’s Wife) 1931-ben rendezte meg Gosho. Ekkoriban, mint az köztudott, Japánban nagy sikere volt a benshi mesélőknek, akik vagy zongora-, vagy zenekari kísérettel kommentálták a vetítéseket. Nem nagyon létezett mozi benshi nélkül. Hatalmas rajongótáboruk volt, tulajdonképpen ők voltak az igazi sztárok: a nézők egy része nem a filmszínészek vagy a filmek miatt járt moziba, hanem kedvenc benshijük miatt, akihez pl. igyekeztek mindig közel ülni, hogy jól hallják, amit mond. A benshik ennek tudatában gyakran uralták a show-t, és abszolút kontroll alatt tartották a vetítést. A hang megjelenésekor igazi háború alakult ki a gyártók, forgalmazók és a benshik között, akik körmük szakadtáig ragaszkodtak a pozícióikhoz. A hangosfilmre való átállás így nálunk viszonylag hosszan elnyúlt, más nyugati országokhoz képest. Ezalatt mindenféle átmeneti formák készültek, mint pl. a fesztiválon is látott „hangos változat” („sound version”), amelyet előre rögzített és a képekhez társított japán zenei kísérettel és hangeffektusokkal vetítettek, hangos dialógusok nélkül, szöveges inzertekkel.
A 30-as évek közepén még mindig nagyon sok némafilm készült, de érezhetően megnőtt a szöveges inzertek száma. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a gyártók így látták megvalósíthatónak a benshikontroll gyöngítését, hiszen minél több előre rögzített eleme volt a dialógusnak, a benshiknek annál jobban csökkent a mozgástere. Így nyúlt el majdnem egy évtizedig a fokozatos átállás a hangosfilmre.
A válogatásba bekerült filmek egy másik sajátossága a 2–3, néha 4 órás játékidő volt…
Igen, a hosszúság abszolút tipikus ebben a korban, és ennek semmi köze a nyugati hatáshoz. Több film témája, szereplői is a korabeli „könnyűzene” világából, illetve az újságokban megjelent folytatásos történetekből érkeztek. Sőt, ezek között mindenféle izgalmas keresztkapcsolat, oda-vissza hatás alakult ki, pl. Mizoguchi Tokyo March (1929) című, folytatásos történetből inspirálódott filmjének forgatása már rég befejeződött, de az újságban a történet tovább szövődött. Másfelől pedig lehet, hogy nyugati szemmel, és ennyi év után nézve, némafilmként ezek valóban nézőt próbáló, hosszú vetítések, bonyolult cselekménnyel, sok szereplővel, de ezek a figurák ott a vásznon tényleg küszködnek, elsősorban érzelmi, illetve morális dilemmákkal. Olyan kérdésekre keresik a választ, mint: mi a család? Mi a házasság igazi értelme? Hogyan kell kezelni a szerelmet? Azt gondolom, hogy nem csak megérteni kell a filmek cselekményét, hanem valahogyan átélni, átérezni ezeket a dilemmákat – és ezek a hosszú filmek tulajdonképpen erre adnak időt.
© A filmképeket és illusztrációkat a tokiói National Film Center és a tokiói National Museum of Modern Art bocsátotta rendelkezésünkre, melyért külön köszönettel tartozunk Tochigi úrnak.
