Párizs, a mini-óvszerek és előítéletek városa

Julie Delpy: 2 Days In Paris / 2 nap Párizsban

Az általános érvényű közhelytár szerint Párizs a szerelmesek városa. Ez igaz lehet azokra a párokra, akik még az „elvakultan szerelmes” kategóriába tartoznak és kézen fogva andalognak a Montmartre-on. Marion és Jack viszont nem ilyen szerencsések... Julie Delpy groteszk és mégis realista új filmje.

Pontosabban Jack (Adam Goldberg) nem az: amerikai létére olyan városba érkezik, ahol a taxisok rasszisták, egy titokzatos gyorsétterem-gyújtogató az aktuális terrorista és minden sarkon barátnője volt szeretőibe botlik. Ha ez nem volna elég ahhoz, hogy eltántorítsa Mariontól (Julie Delpy), még beszáll a játékba a nő családja is, amely természetesen elviselhetetlen, arrogáns és semmibe veszi a pár intimitáshoz való jogát.

Ezidáig a történet magja azonos bármelyik amerikai romantikus vígjátékkal, amelyben a család arra vállalkozik, hogy az idegösszeroppanás szélére sodorja a vőjelöltet. Standard amerikai vígjátékban a lány megpróbálná megnyugtatni a kedélyeket, közvetíteni a két fél között – de ez francia vígjáték és ráadásul Julie Delpy-féle: itt kiderül a lányról, hogy őrültebb mint az apja, aki összekarcolja a járdára parkolt autókat és szexuális témájú képeket gyűjtő galériát vezet; bolondabb és szabadosabb mint az anyja, aki fiatalkorában hippi volt, rövid viszonya is volt Jim Morrisonnal és kész bármikor sírva fakadni, hogy minden helyzetet a javára fordítson. Ráadásul sokszor nagyobbakat lódít, mint húga, aki meg pszichés problémákkal küszködő gyerekeket nevel, miközben ő maga válik idegbeteggé.

Marion őrületbe kergeti Jacket azzal, hogy képes minden egyes taxissal összeveszni, hogy állandóan megpróbál az ágyban fölül lenni, és hogy fenékben használatos hőmérőt tart a szobájában – ráadásul összevissza hazudozik volt szeretőivel kapcsolatosan és igyekszik minden helyzetet a javára fordítani (tagadhatatlanul az anyja lánya). Válaszként Jack azzal őrjíti meg kedvesét, hogy kötözködik: az európai óvszer túl kicsi neki, az emberek perverzek, a metró és a busz lehetséges terrorista-akciók színhelye, mindeközben százezer fölösleges fotót készít.

Nem csoda hát, hogy a két párizsi nap romantika helyett veszekedéssel, sikertelen szeretkezési kísérletekkel és egyéb borzalmakkal telik. Mindezt viszont annyi iróniával mutatják be, hogy muszáj harsogva és mégis sírva nevetni egyes helyzeteken.

Nem tiniknek írta és rendezte Julie Delpy ezt a szerelmes filmet (el is nyerte a Coup de Coeur-díjat a Monsi Szerelmes Filmek Fesztiválján). Sokszorosan az ő filmje: ő írta, rendezte, főszereplője és egyben mesélője a történetnek, a filmbeli szülei a saját szülei és még a standfotók egy részét is ő készítette (feltételezem, hogy nem azokat, amelyeken ő is rajta van), mégis annyira más az eddigi Julie Delpy-filmekhez képest. Messze áll a Before Sunset (Richard Linklater, 2004) nosztalgiásan kedves hangulatától, legalább olyan messze, mint a Meet the Parents-féle amerikai vígjátékok kézenfekvő poénjaitól. A 2 nap Párizsban sokkal groteszkebb, ugyanakkor sokkal valósabb. Megerősíti ezt a képi világ is: dokumentumfilmes stílus, rengeteg kézikamerás felvétel, s ezt erősen ellenpontozzák az elképzelt jelenetek és emlékképek. Az a legkülönösebb, amikor a kettő összemosódik – például „realista stílusban” van filmezve az a jelenet, amikor Jack találkozik a „tündérrel” (aki, mielőtt felgyújtaná egy gyorsétterem konyháját, tanácsokkal látja el az elkeseredett amerikai férfit és arra bátorítja, hogy keresse meg a barátnőjét). Tipikusan romantikus filmbéli üzenetet hoz ez a szereplő, de a film kontextusában furcsán hangzik az, hogy „ha most nem mész érte, életed végén magányosan arra fogsz gondolni, hogy volt valaki, akit igazán szerettél és mégis elhagytál”.

Már-már erőltetett, ám Marion hangja az utolsó jelenetben mégis hitelesíti ezt a kijelentést. Elmondja, hogyan és miről veszekedtek aznap este a párjával, elmondja önámítós szerelmei történetét, elmondja, hogy milyen kényszert érez sokszor, hogy meneküljön, de azt is, hogy annak ellenére, hogy 60%-ban nem képes elviselni a párját, mégis azt választja, hogy mellette marad. Nem ígér „boldogan éltek, míg meg nem haltak”-szerelmet, hanem ragaszkodást és egyfajta nyugalmat.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó