Klip is, meg nem is

Kliprendezők és játékfilmjeik

Az amatőr videónak vagy áruházi kamera felvételének látszó szürke, szemcsés képeken egy szedett-vedett tánccsoport tagjai ügyetlenül, de megkapó igyekezettel követik hisztérikus mozgású vezetőjük zavaros mozdulatait. Kört alkotva, széles gesztusokkal járják vicces táncukat a szilaj, de dallamos zenére, egy-két ütemmel mindig elmaradva a ritmustól. A helyszín egy bevásárlóközpont lehet, közönyös járókelők jönnek-mennek, nem hozza lázba őket a produkció – akár avantgárd istentisztelet zajlik, akár elszánt állatvédők mutatják be fókavadászat-ellenes koreográfiájukat.

Spike Jonze Fatboy Slim Praise You című felvételéhez 1999-ben készített videója azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a zenecsatornák műsorának sűrű vágásokhoz, meghökkentő látószögekhez, mesterséges világításhoz és vakító színkavalkádhoz szokott közönségét a dokumentumfilmek szürke természetességével lepi meg. A klip az erőszakos vizuális ingerek közegében szokatlan látványtalanságával teljesíti feladatát: a néző garantáltan felkapja a fejét a fura burleszkre, és a kandi-kamera előtt botladozó szereplőket nézve saját esetlenségén nevet jóízűen.

The Prodigy: Smack My Bitch Up (r. Jonas Åkerlund)

A reklám hosszabb, filmszerűbb változataként a Music TV beindulásával a nyolcvanas években rohamos fejlődésnek induló, majd a legvadabb elképzelések megvalósítását is lehetővé tevő digitális technika alkalmazásával a kilencvenes évtizedben már mindenre képes videoklip a mozit is felfrissítette azzal, hogy az egy szempillantásra jutó látnivalót a lehető legtovább fokozta. A klipes vívmányok már a mozivászonról köszöntek vissza az olyan első generációs kliprendezők giccses szépségű képeiben, mint a klipként is funkcionáló zenés vetkőzőszámával egy egész korszakot definiáló Adrian Lyne (9 és fél hét, 1986), vagy az akciófilmbe naplementés-romantikus MTV-hangulatot csempésző Tony Scott (Top Gun, 1986). A kilencvenes években Oliver Stone az összes létező vizuális médium képeiből kutyult fejfájós koktélt a Született gyilkosokban (1994), David Fincher pedig a Hetediket (1995) kimerevített klipkockáknak is beillő, száz százalékig szintetikus kivégzés-installációk sorozatára építette. A klipes kifejezésmód azután az évtized második felére feltartóztathatatlan járványként terjedt el a moziban. A filmzene popválogatásához készült, egész estés klipnek is beillő Trainspotting (Danny Boyle, 1996), az amerikainál is amerikaibb Taxi (Gérard Pirès, 1998), vagy a Tarantino ponyváját fele hosszúságú snittekben hadaró Blöff (Guy Ritchie, 2000) vetítésekor a későn érkező néző abban a megnyugtató tudatban foglalhatta el a helyét, hogy még a felvezető reklámok és filmelőzetesek kockái peregnek, és a film végéig nem is nagyon jutott ideje ráeszmélni tévedésére.

Nem meglepő, hogy ez a vizuális hedonizmus a klipkészítők új nemzedékét az MTV-esztétika hagyományaival szakítva új utak keresésére ösztökélte, és hogy ezek a rendezők azután nagyfilmes lehetőséghez jutva sem sírták vissza a reklámfilmek hatásvizsgálati tesztelése során formálódó filmes technikákat.

Fehér szemét

Persze akad köztük olyan is. A Smack My Bitch Up (Prodigy) sötét és mocskos, egyszerre díjnyertes és több csatornán tiltólistás videóját és a Cardigans Rómeó és Júliá-s imidzsével még a cenzúrázott változatban is végérvényesen leszámoló, önveszélyesen nihilista My Favourite Game-et jegyző svéd Jonas Åkerlund első játékfilmje olyan, mintha perverz klipjeinek a sorozata lenne. A betegesen sok vágással operáló Spun (Gyorson, 2002) az amfetamin-diétán élők rohamtempóban zakatoló életébe enged bepillantást, épkézláb történet elmesélése helyett a drog hatásának minél hitelesebb filmes reprodukálását célozva meg. A Rekviem egy álomért őrült vizualitása a Gummo lepukkant kertvárosi metálmániájával keveredik. A főcím montázsa alatt az Iron Maiden The Number Of the Beast című okkult örökzöldjét a filmzenét jegyző Billy Corgan zenekara, a Zwan tálalja szomorkás folkballadaként, amelyben a lelket rabul ejtő sátáni erők a kábítószer metaforájaként jelennek meg. Az ilyen költői áthallások azonban a továbbiakban már nem jellemzők a filmre. Egy groteszk nemi erőszak, egy rajzfilmesített hallucináció, egy herén lőtt díler, egy tahó drogvegyész (Mickey Rourke), egy brutális szupernagyi (Debbie Harry), egy meleg szexbolti eladó (Rob Halford) – néhány fontosabb a hozzávalók közül. Egyedül Corgan érzelmes dalai lógnak ki a sorból: romantikus pátosszal ellenpontozzák a film halmozottan ízléstelen humorát.

Jonas Åkerlund

A Gyorsonnak a természetesség a legnagyobb erénye. A Talk Talk videóival induló ősklipes, Tim Pope a Holló méltatlanul visszhangtalan második részében (1996) egy menő színházi látványtervező manírjaival hozta létre azt az agyonstilizált, szanaszét színezett, össze-vissza vágott látványvilágot, amely a nyomtatásban egyébként fekete-fehér sztori képregényes jellegét hivatott kidomborítani. A klipszerű filmek másik csúcsteljesítményében, a Könnyű pénzben (1998) a legnagyobb fekete sztárok legdrágább fehér limuzinos klipjeit gyártó Hype Williamsnek sikerült olyan szépen csomagolnia az afroamerikai társadalom jövőjéért aggódó izgalmas gengsztertörténetet, hogy a néző végül csak az izzadt ébenfekete fenekek acélkékben izzó, lassított hullámzására emlékszik. Åkerlund a neoprimitív Bathory zenekar dobosaként kezdte a pályafutását, rendezői minőségben is a szemétkultúra felkent papjaként támadja a jó ízlést: klipes nyelvezetével nem egy magasabb esztétikai minőség elérése a célja – éppen ellenkezőleg, ennek az elkerülésére játszik, sikerrel.

Thriller

Mark Romanek dögös, de megbízható kliprendező. Szerencsés alkat: van szeme az újra, és kellő józansága ahhoz, hogy ne essen túlzásokba. A feltűnésre pályázó, de botrányt nem feltétlenül akaró lemezkiadók álomrendezője ő. Mindig izgalmasan világított, emlékezetes színvilágú klipjei ha kell, vadak sok koponyával (Nine Inch Nails: Closer), esetleg szürreális erotikájúak (Madonna: Badtime Story) vagy csak szimplán sztárolósak (Lenny Kravitz: Are You Gonna Go My Way). Első játékfilmje, a Sötétkamra (2002) pszichothrillerbe oltott egzisztencialista melodráma, amelynek az alulírt forgatókönyvét ügyesen ellensúlyozzák a túlkomponált képek. Akár egy ropogós IKEA-katalógus, kizárólag pasztellszínekkel dolgozik, a látvány keresettsége első pillantásra mégis az R.E.M. Losing My Religionjéhez művészklipet készítő Tarshem Singh tarkabarka Cellájának (2000) önimádó dizájnoltságát idézi. Vagy a kisszerű családi tragikomédiát nagyszerű poszterképekben megfogalmazó Buffalo 66-ot (1998) Vincent Gallótól. Romaneknek azonban van mentsége a helyenként kizárólag a fehér árnyalataiból építkező látványra, a mindig szigorú geometriájú beállításokra, hiszen pedáns formalizmusával egy boldogtalan, kockafejű kisember élettelen, élére vasalt világából tudósít. A magányos fotóelőhívó kifelé mintaszerű, de valójában fájdalmasan üres mindennapjainak díszletei – a kertvárosi bevásárlóközpont csillogó polclabirintusa és a kínosan tisztán tartott, de rendezettségében is végtelenül sivár garzon – akár a Jackson testvérek Screamjéhez forgatott méregdrága Romanek-klip rideg, hófehér plasztik űrhajójában is lehetnének.

Nine Inch Nails: Closer

A zene kiválasztása kemény próbatétel a klipek világából érkező rendezők számára. A pop/rock dalok, netán slágerek tovább erősíthetik a közönségben a kliprendező képzetét, miközben a nagy fesztiválok vörös szőnyegén ácsorogva a filmes szemében a videós időszak esetleg már rég lezárt fejezetnek tűnik. A Sötétkamra minimalista, alig hallható, de mindenhol jelenlevő akváriumzenéje a háromperces távlatokat kinövő, érett alkotó választása. Az elektronikus zenének ez a válfaja kevésbé ismert, viszont annál elismertebb. Halk moraja felerősíti a jelenetek ordító csendjét, tökéletesen teljesíti tehát dramaturgiai szerepét, és emellett még romanekesen menő is. Az akut cselekvésképtelenségben szenvedő főhős történetéből Romanek stílszerűen egy megfontolt, a rizikós lépéseket gondosan kerülő filmet készített. Jó lenne látni, mire jut mondjuk egy Napóleon-életrajzzal.

A filmhez írt – igaz, jóval vadabb – elektronikus zene kíséri a Szexi dögöt (Sexy Beast, 2000) is, de Jonathan Glazer nem szégyelli hamisítatlan videoklippel indítani viccesen félrevezető című filmjét. Az emlékezetes főcímjelenetben a főhős villája teraszán sütteti pocakját az andalúziai nappal, szuszog, fújtat, nyöszörög a gyönyörtől, miközben a Stranglers „tengerparti bulákról” énekel angolos fapofával. Majd elhallgat a zene, váratlanul jókora szikla zúdul a medencébe, és a gondtalan idillnek a film második percében hirtelen vége szakad. A legmuzikálisabb filmesek megbabonázzák a felhasznált melódiát, démoni erővel a rabszolgájukká teszik. Az Aljas utcák (Martin Scorsese, 1973) a Rolling Stones Jumpin’ Jack Flash-ét a vörös fényben úszó lebuj képével kapcsolta össze mindörökre, a Nagymenők (Martin Scorsese, 1990) ismeretében pedig nehéz a Gimme Sheltert a kokain mélybe húzó örvényének víziója nélkül hallgatni. Így pecsételődik meg a sorsa most a Stranglers Peachesének is: elválaszthatatlanul összenő a napon fecskében pörkölődő, hízásnak indult férfitest rajzfilmbe illő látványával.

UNKLE feat. Thom Yorke: Rabbit In Your Headlights (r. Jonathan Glazer)

A Szexi dög a morcos brit lélek és a mediterrán verőfény kontrasztjával játszadozó thrillervonulat nagy múltú, bár gazdagnak éppen nem nevezhető hagyományát viszi tovább. Mintha Stephen Frears Az árulóját (1984) dolgozná fel, Glazer filmje is a jól megérdemelt nyugdíjas éveit Spanyolországban töltő gengszter és a rátaláló régi kollégák konfliktusáról szól. Maga a szikrázó szemű, fajansz mellé vizelő kopasz ördög lepi meg új élete nyugalmában a hajdani bűnözőt, hogy először rábeszéléssel, majd megalázással és fenyegetéssel vegye rá egy legutolsó melóra. A Szexi dög az elkerülhetetlen végzet filmje, amelyben a bűnös múlt követe még halálában is ki-kényszeríti a jussát.

Glazer két leghatásosabb klipje, a Radiohead Karma Police-a és a Szexi dög zenéjét jegyző UNKLE számára készített Rabbit In Your Headlights a gázolásos tematika mellett abban is hasonlítanak, hogy mozgalmas cselekményük ellenére mindkettő egy-egy beszédes emberi arc köré szerveződik, melyet egy-egy színész – Kovács Lajos, illetve Denis Lavant – kölcsönöz letaglózó erővel. A Szexi dögben is főleg arcokat látunk: többnyire veszekedni és félni – gyakran egészen közelről. Glazer meglepően ügyesen bánik színészeivel, technikás filmes stílusa ellenére bátran hagyatkozik gesztusaikra, mimikájukra, és nem jár rosszul. De a film különleges ereje sokat köszönhet rendezője jó fülének is. A rettegett alvilági küldött megérkezése vagy a víz alatti rablás olyan hosszú, szöveg nélküli jelenetek, ahol az inkább rafinált, mint sűrű vágástechnikának köszönhetően a kép a zenével együtt lélegzik.

Elmebajnokság

A John Malkovich menet (1999) az elmúlt évek legfrissebb vígjátéka. Ezredfordulós játékossága az örökzöld szerelmi háromszög-történetet úgy négyszögesíti, hogy az közben váratlanabbnál váratlanabb kanyarokat vesz a testcsere, a sztárkultusz, a virtuális szex, az örök élet utáni vágy, a marionett-művészet és a majomlélektan témáinak összevissza irányaiba. Az egymást érő mókás helyzetek komikumának újszerűségéhez vagány kliprendezőtől meglepő módon konzervatív, mondhatni maradi vizuális megjelenés társul. Spike Jonze az őrült cselekménynek alárendelt képekben fogalmaz, a klasszikus komédiák világos, a poénról a figyelmet soha el nem terelő stílusában. Jonze nem tartozik a megszállottan kísérletező klipesek közé, szívesebben viccelődik minden hátsó szándék nélkül (erre a már említett Praise You mellett talán a Sabotage – Beastie Boys – Starsky és Hutch-paródiája a legjobb példa). Igaz, tud virtuóz is lenni, mint a Christopher Walkent elegáns szirti sasként hosszú snittekben reptető Weapon Of Choice-ban (Fatboy Slim), de ilyenkor mintha csak bizonyítana a kétkedőknek. A mindig mosolygós Jonze, aki gördeszkás amatőr videókkal kezdte, majd sikeressé válva boldogan ült az életveszélyesen idióta Jackass-sorozat produceri székébe, játékfilmesként is önfeledten marháskodik – azon például, hogy milyen lehet egy munkahely másfél méteres belmagassággal és egy százöt évesen is erotomán igazgatóval.

Spike Jonze

A John Malkovich menet álvalóságos figurákkal játszott bábszínháza után a folytatásnak is felfogható Adaptációban (2002) az előadásba az író már önmagát is bevonja, ráadásul mindjárt ikerpárként, megkettőzve. Nem lehet tovább halogatni Charlie Kaufman nevének említését, mivel az ünnepelt forgatókönyvíró-fenomén öt eddigi könyve közül négyet neves kliprendezők, Jonze és a francia Michel Gondry vittek vászonra. A legkevésbé sikerült ötödik feldolgozás, az Egy veszedelmes elme vallomásai (George Clooney, 2002) színészből lett rendezője kényszeres vizuális hókuszpókuszaival sem képes sokat kihozni a titokban gyilkos kémelhárítóként működő tévés sztár megtörtént eseményeket feldolgozó történetének kaufmani skizofréniájából. Az Adaptációban viszont talán túl sok is van Kaufmanból. A John Malkovich menet sikerét követően kapott megbízásával nem boldoguló író a megrendelt regényadaptáció helyett saját megpróbáltatásaiból kerekített újra sokrétegű, tudathasadásos sztorit. A meglepő fordulatok sora és Jonze mértéktartó, de tempós rendezése ellenére az önérzetes művészfilm-író és ikertestvér-tükörképe, a gátlástalan kommerszfilm-író konfliktusával Kaufman mintha önmagában gyönyörködne. Igazi hollywoodi lidércnyomás.

Az Adaptáció plakátja

Michel Gondry nemzedéke talán legtehetségesebb kliprendezője. Álomszerű filmecskéi mesteri kidolgozottságukban sem hivalkodók, mindig a gyerekek ártatlan kíváncsiságával merészkednek szürreális, hol vidám, hol félelmetes világokba, és ehhez olyan játékos technikákat alkalmaznak, mint a bábszínház, a legó vagy a legkorábbi tévés látványtrükkök. A Libidó – Vissza az ösztönökhöz (Human Nature, 2001) mintha a Human Behaviour (Björk) klipjének filmváltozata lenne. Nemcsak címükben rímelnek, de a kliphez hasonlóan Kaufman sztorija is az emberi és állati viselkedés közötti átjárhatóságot vizsgálja. Gondry a műtermi vadon jeleneteiben meg is idézi korábbi munkája fenyegető maketterdejének látványát. A John Malkovich menet után csalódottan fogadott Libidó a többi Kaufman-adaptációnál is rendetlenebb, sziporkázó részletei egészében talán kevesebbet nyújtanak. Pedig a születési rendellenessége folytán tetőtől-talpig szőrös nő, a kísérleti egereket étkezési etikettre tanító, betegesen civilizált tudós, a siker érdekében magát franciának kiadó kacér asszisztensnője és a laboratóriumi körülmények között szuperokossá nevelt vadember szerelmi kalamajkája Kaufman hibbant meséi közül a legviccesebb.

Kaufman legutóbbi forgatókönyvéből is Gondry készített filmet. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) zavarodott romantikus komédia, amely a Seconds (Második lehetőség – John Frankenheimer, 1966), a Solaris és az Emlékmás agyban matató érdeklődésével közelít a szakítás témájához. Arról a küzdelemről szól, amellyel a tudat a szerelem mégoly fájdalmas emlékéhez is foggal-körömmel ragaszkodik. A fájó emlékek kiradírozását vállaló cégtől megrendelt beavatkozás ellen menet közben fellázadó főhős mindent elkövet, hogy elvesztett szerelmét mégis megőrizze memóriájában. Menekül a fejében kutatók elől, keresi a helyet az agyában, ahová elrejtheti. A néző számára csak lassacskán körvonalazódó történet a Kótyagos szerelem (Paul Thomas Anderson, 2002) kótyagos csontzenéjét szerző Jon Brior bánatosan duruzsoló dallamaival és Gondry egyre vaduló képeivel végül megrázó erejű tetőponton zár.

Michel Gondry

Kaufman szokatlanul nyílt érzelmességét Gondry édes-bús érzékenysége épp a szükséges mértékben engedi érvényesülni. Jonze idétlenségre hajlamos humorával szemben Gondryé inkább a csendben mosolygós fajta. Eleinte elég vicc neki Jim Carrey savanyú, grimaszok nélküli ábrázata, később viszont a valóság és az emlékezet világát egyre látványosabban kócolja össze. Ki-be járkál kamerájával a tudat kamráiban, agresszív digitális trükkökkel érzékelteti az agyban végzett pusztítást, és egy különösen jópofa jelenetben megidézi a Bachelorette (Björk) felnagyított tárgyakkal operáló módszerét: ezzel a kelekótya technikával repíti vissza gyerekkorukba szereplőit és nézőit egyaránt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó