Egyéb nagy történetekhez hasonlóan a filmtörténetnek is megvannak a maga nagyjai. Vannak nagy rendezők, nagy színészek, nagy producerek – és a sor hosszú, hiszen a stáblista minden egyes „tételének” megvan a maga elitje. A kategóriákat persze tovább lehet finomítani, eljátszván például a „jó” és a „nagy” jelzők közötti értelmezésbeli különbségekkel, vagy a „kismester”, „nagymester”, ne adj isten, „zseni” főnevekhez köthető spekulatív fejtegetésekkel.
Nem tudom, mennyi értelme van ezeknek a játékoknak, annál is inkább, mert sok helyütt találkozni velük. Tény azonban, hogy a felvázolt kategóriákon felül, vagy, hogy egészen pontos legyek, nem is felül, hanem e kategóriák körül létezik egy, az előbbieket többé-kevésbé magába foglaló entitás. Hirtelenében nem jut jobb szó az eszembe, mint a teremtő. Ilyen volt például Chaplin. Vagy Hitchcock. Vagy Spielberg. Vagy Janovics. Talán kissé lokál-patriotikusnak tűnik, hogy Janovicsot is a többi korszakalkotó mellett említem, de közhelyszámba megy, hogy ő volt a magyar film bábaembere. És ő volt az is, aki többek között felfedezett egy másik, az említett kategóriába tartozó figurát. Kellner Lászlóról van szó. Vagy a pesti újságíró-világban közismert „Sursum cordá”-ról. Vagy legismertebb nevén Sir Alexander Kordáról. Magyarán, Korda Sándorról. A név változatai már önmagukban arra utalnak, hogy változatos életpálya rejtőzik mögöttük. Pusztatúrpásztó, Budapest, Párizs, Kolozsvár, Bécs, Berlin, London, Los Angeles. Ezek a zsidó fiatalember életútjának főbb állomásai. És amerre ment, filmtörténet született a léptei nyomán. A számbeli adatok szintjén: 62 rendezés (ebből 39 maradt fent – a korai korszak 23 filmje elkallódott), 51 produceri kézjegy (átfedések vannak ugyan, hiszen egyes esetekben producerként is, rendezőként is megjelent a neve a stáblistán). Több filmes szaklap, stúdió tulajdonjoga, a második világháborús angol filmipar felvirágoztatása, illetve két olyan film készítése, amelyet mind a mai napig jegyeznek a szakmában: a VIII Henrik magánélete és a Lady Hamilton.
Budapesti évek
A történet 1893. szeptember 16-án indul, a már említett Pusztatúrpásztón. Megszületik Kellner Henrik és felesége, Ernesztina (született Weisz) első gyermeke, aki a Sándor nevet kapja a keresztségben. Megjegyzendő, hogy Sándor öccsei, Zoltán (1895), illetve Vincent (1897) szintén beírták magukat az egyetemes filmtörténetbe: Zoltán rendezőként (többek között az 1942-es A dzsungel könyve, illetve az 1947-es The Macomber Affair című dolgozatokat jegyezte), Vincent pedig díszlettervezőként (az 1940-es A bagdadi tolvaj, illetve az 1942-es Lady Hamilton díszleteiért Oscar-díjat kapott).
Az ifjú Kellner Sándor 1908-ban érkezett Budapestre, és a korabeli szem- és egyéb tanúk szerint a diákélet egyáltalán nem szerves részeként kávéházakba kezdett járni. A radikálisan ellenzéki, Habsburg-ellenes ideológiát több mint valószínű, hogy ezeken a „hadszíntereken” szívta magába, ugyanakkor itt került először kapcsolatba az újságírással, de a filmmel is: a Velence kávéházban látta élete első filmszkeccseit. Egyik tanára, Fáber László, aki maga is ellenzéki volt, munkát szerzett a fiatalembernek a Független Magyarország című tekintélyes liberális napilapnál. És itt keresendő a névváltoztatás kulcsa is. Akkoriban a diákok nem dolgozhattak újságíróként, ellenzéki lapoknál meg pláne nem. Ezért aztán Kellner álnéven publikált. Egy katolikus miseszöveg darabját választotta fedőnévként: „Sursum corda” – ez annyit tesz, mint „Emeljük fel szívünket”. Hamarosan ismerőssé vált a „Corda” név, ezért a fiatalember gondolt egyet, és a C-t K-ra magyarítva, Korda Sándort faragott magából.
Pontos adatok nem állnak ugyan a rendelkezésünkre, de valószínű, hogy Korda azért kezdett filmről írni, mert a Heti Magyarország egyetlen munkatársa sem volt kapható erre a félvilági feladatra. (Visszaemlékezéseiből egyébként az derül ki, hogy a korai években maga Korda is kétkedéssel tekintett az első világháború előtti magyar filmművészetre: arra vágyott, hogy író legyen, hiszen ez akkoriban – lásd Nyugat és köre – igen nagy presztízst jelentett, szemben a többnyire kontárokból verbuválódó filmes világgal.) Egy ínséges, tapasztalatokban viszont annál gazdagabb párizsi interludust követően a sorskerék ismét fordult egyet: Biró Lajos, az ismert író és drámaíró – akivel később számos filmben működött közre a már európai, majd világhírű rendező – bemutatta Kordát az első magyar filmstúdió, a Projectograph társalapítójának, Untergleider Mórnak. Korda eleinte titkárként dolgozott, majd a reklámrészleget vezette. Emellett megalapította Magyarország első filmes „szaklapját”, a Pesti Mozit, amelyet több hasonló kiadvány követett: a Mozi (1913), a Mozihét (1915). Magyarán, megteremtette a magyar filmes újságírást, a hazai filmkritikát, egyben ő volt az első magyar filmkritikus.
Időközben Zilahy Gyula stúdiójában, a Trikolorban megrendezte első filmjét, amelynek címe talán nem meglepő módon A becsapott újságíró (1914). Rá egy évre, háromnapi munka árán elkészítette első nagyjátékfilmjét is, a Tiszti kardbojtot (1915). Mindezt összevetve feltételezhető, hogy a filmes pálya melegágya készen állt. A későbbi karriert figyelembe véve azonban megjegyzendő, hogy ezen a ponton hiányzott még a döntő lökés, amely egy bizonyos irányba indítja el a fiatal rendező-vállalkozót. Ezt a lökést Janovics Jenő adta meg Kordának, aki 1916-ban rendezőt keresett a kolozsvári Corvin stúdióba. (Korda kolozsvári filmtermése elveszett, de az adathűség végett álljanak itt a címek: A nagymama, A hadtestparancsnok, Az egymillió fontos bankó, Mesék az írógépről, A kétszívű férfi, Ciklámen, Mágnás Miska – a filmek 1916-ban készültek.) Korda művészi szemlélete itt kapott szilárd alapokat: egész életén végigvonul az irodalmi adaptáció iránti igény, illetve a mainstream-filmkészítéstől való szolid távolságtartás. A rövid, ám annál termékenyebb kolozsvári korszakot követően Korda megvásárolta a Corvin pesti részlegét. A Károlyi-kormány alatt a filmgyártás kormánybiztosaként működött. Baloldali gondolkodása miatt szemet szúrt a rövidesen színre lépő Horthy-rezsimnek. A kormányzó is hallott az akkor már regionálisan hírneves rendezőről, és meg akarta nézni a filmjeit. Jogosan feltételezhető, hogy a szakmai riválisok keze volt a dologban, de tény, hogy Horthy nem a „hazafias” Korda-filmeket látta. A letartóztatási parancs nem is váratott magára sokat. A rendező felesége, Mária közbenjárásának köszönhette, hogy megmenekült a börtöntől, vagy az esetleges még rosszabbtól. 1919-ben családjával örökre elhagyta Budapestet.
Az áttörés
A bécsi korszak a Koldus és királyfival (1920) indult. Ezúttal Alexander Kolowrat-Krokowski gróffal szövetkezett Korda. A film előrevetíti a londoni korszak alapfilmjét, a VIII Henrik magánéletét. Megjelennek a pazar díszletek, a pompa, a történelem emberközeli ábrázolása, illetve a magánéleti vonatkozások hangsúlyozása, amely talán a legfontosabb jellemzője Korda igazán jelentős alkotásainak.
1923 már Berlinben találta a családot, ami azért nem meglepő, mert az ez idő tájt sztárnak számító Maria Corda karrierje itt bontakozhatott ki kellőképpen. Másrészt az sem elhanyagolható tényező, hogy bár Kordának sikerült befutó filmeket készítenie, hiányzott a bárminemű megállapodáshoz szükséges stabil pénzügyi háttér. Mihelyst nem talált több vállalkozó kedvű támogatót, tovább kellett állnia. Többek között olyan filmek születtek Berlinben, mint a Madame Dubarry (1927), amelynek az az érdekessége, hogy ebben lép először kamera elé Marlene Dietrich. A másik, Korda további pályája szempontjából fontos darab az Őnagysága nem akar gyereket (1926). Ezt követően érkezik ugyanis az ajánlat Hollywoodból: Mária sztár lehet, ő pedig rendező-bérmunkás. Nem mondható, hogy rózsás évek voltak a hollywoodiak az európaiak megbecsüléséhez hozzászokott rendező számára.
A First National, de főleg a Fox pénzemberei a szó legszorosabb értelmében gúnyt űztek belőle, amikor például A hercegnő és a vízvezeték-szerelő című szupergiccs megrendezését rábízták az ehhez hasonló munkáktól olyannyira idegenkedő európai „sznobra”. Ráadásul hamarosan Máriára is ráköszöntött a hét szűk esztendő: színre lépett ugyanis a hangosfilm. Mária képtelen volt áttörni a hangtalan határt, annál is inkább, mert erős akcentussal beszélt angolul. Az újabb fordulat azonban nem váratott magára sokat. Korda, aki érthető okokból amúgy sem rajongott Amerikáért, elvállalta a Paramount angliai leányvállalatának vezetését, és 1931-ben (felesége nélkül) Londonba érkezett.
Korda folyamatosan arra törekedett, hogy saját filmgyártó vállalatot alapítson. Ehhez azonban szüksége volt egy filmre, amelynek híre bejárja a világot. A londoni korszak első éveiben aztán meg is született az áttöréshez szükséges opus. Az angol történelem talán legellentmondásosabb uralkodójáról, VIII Henrikről készített filmet (1933) Oscar-díjra jelölték, a címszereplő Charles Laughton pedig meg is kapta a szobrocskát. Érdekes módon a legismertebb Korda-film az, amely a leginkább elüt a rendező stílusától. Nem áll mögötte kristálytiszta rendezői koncepció, egyet kivéve: a kamera folyton Laughtonra fókuszál. Nem is csoda, hiszen nincsenek benne tömegjelenetek, sem pazar díszletek – ilyen külsőségekre akkor még Kordának nem volt pénze. Amit az angol közönség talán nem nézett volna el egy brit rendezőnek, azt egy idegennek elnézte. Korda ugyanis vígjátékká varázsolta a hírhedt uralkodó történetét, persze finom érzékkel úgy adagolta a komikumot, hogy az ne legyen bántó. A film hatalmas siker lett, és a korabeliek az angol filmipar újjászületésének jelét látták benne. Ami igaz is volt, amennyiben eltekintünk attól, hogy a dolgozatot jobbára nem angolok készítették. Ez persze nem jelentette azt, hogy Korda automatikusan megkapta volna a szupersztár címet. Következő, Laughtonnal közös munkája (Rembrandt – 1936) alapos bukás lett, az Én, Claudius című történelmi film pedig, amelynek rendezője Josef von Sternberg lett volna, el sem készült. Szerencsére a Korda-féle vállalkozások, mint amilyen a London Films volt, ideig-óráig bár, de ragyogóan működtek. Korda Zoltán jó néhány filmet rendezett ebben az időszakban, Vincent Korda pedig egy nem túl sikeres Wells-adaptáció kapcsán (Mi lesz holnap? – 1936) indult el díszlettervezői pályáján.
Sir Alexander Korda
Korda következő, mestervágásnak is nevezhető húzása az volt, hogy barátságot kötött Winston Churchill-lel. Az első jelentős brit propagandafilm elkészítését követően (Az oroszlánnak szárnya van – 1939), amely kellő mértékű felháborodást keltett a hitleri Németországban, Churchill felajánlotta Kordának, hogy települjön át ismét Amerikába, és készítsen olyan filmeket, amelyek a brit szemléletet tükrözik. Ugyanakkor Churchillnek egyéb gondolatok is forogtak a fejében. Egy, a tengerentúlon működő, angol „felségterületű” stúdióban zavartalanul mozoghatnak a brit kémek. Mi több, a politikus magát a rendezőt is felkérte, vegyen részt az esetleges hírek továbbításában. Korda második amerikai korszakának tehát igen hangsúlyos politikai háttere volt. Szerencsére egy olyan film is készült ebben az időszakban, amely mindenképp említésre méltó: az 1941-es Lady Hamiltonról van szó, Lawrence Olivier és Vivien Leigh főszereplésével. Ezúttal jelen vannak a grandiózus díszletek, és ismét ott a kordai kézjegy, ismert történelmi figurák (Nelson admirális és Lady Hamilton) magánéletének ábrázolása. Korda balszerencséjére éppen a film sikere volt az, ami a személyére terelte az izolacionista amerikai hatalmasságok figyelmét. A rendező megdöbbenéssel észlelte, hogy a film kapcsán könnyen kitoloncolhatják Amerikából, mint angol kémet. 1941. december 12-ére idézést kapott az Amerika Mindenekelőtt Bizottság színe elé, ám a történelem közbelépett. Pearl Harbour után az ügy gyakorlatilag okafogyottá vált. Korda visszatért Angliába, ahol Churchill ajánlására lovaggá ütötték.
A nagy kaland gyakorlatilag véget ért. Sir Alexander Korda 1956-ban bekövetkezett haláláig gyakorlatilag azt csinált, amit akart. Senki sem akadt, aki megkérdőjelezte volna a magyar származású lovag film- és egyéb történeti szerepét. Korda Sándor egész életében nagyra tört, és ez a habitus mindig magában hordozza a kudarc lehetőségét is. A kérdés azonban úgy tevődik fel, hogy mi a végszó, ami valójában lezárja a történetet, amolyan „A többi néma csend” módjára. Egy biztos: Korda Sándor esetében nem a kudarc volt az. De a siker sem. Inkább a korábban már említett teremtés.
