A nézők jól vannak

Lisa Cholodenko: The Kids Are All Right

David Bordwell filmelmélete szerint a klasszikus hollywoodi elbeszélés dupla oksági szerkezettel, azaz két cselekményszállal operál, amiből az egyik szükségképpen egy heteroszexuális szerelmi történetet bont ki. A The Kids Are All Right hollywoodi – igaz, nem lehet klasszikusként címkézni –, s így adott, ahogy fent írva vagyon. Vagy mégsem? Vagy igen, de mégsem?

Az idei Oscar eléggé változatos palettájáról, ahol ugyanúgy található majdnem-mono-túlélő-dráma, hatalmas és lenyűgöző kiállítású balettfilm és plázabölcselők szürkeállományát megdolgoztató akciómozi is, vessünk egy stílszerű pillantást arra a filmre, amely némiképp a könnyedebb műfajokat képviseli ebben a válogatásban – hiszen ha a harmadik Toy Story-t kivonjuk, talán ez az egyetlen, a vígjátékhoz közelítő alkotás. Ennyit már vállahatóan le is írhatunk hát: Lisa Cholodenko legutóbbi filmjének nagyszerű a humora. A rendezőnő, akinek nem ez az első egészestése, többnyire tévésorozatok epizódjainak rendezésével gyakorolta a szakmát az utóbbi négy-öt évben. Nevét azonban mostantól (meg)jegyezni kell, hiszen a The Kids Are all Right-ot követően bizonyára gyakrabban szereplő név lesz a hollywoodi stáblistákon – sajnos a személyes indíttatású történetekről valószínűleg pont ezért kell majd lemondania.

Kép a The Kids Are All Right című filmből

A film alaphelyzete, amint azt a legtöbb erről író író meg fogja jegyezni, kevésbé szokványos, ugyanis egy leszbikus házasságban élő család, azaz anya-anya (Jules és Nic) és gyerekeik (Joni és Laser) életébe esünk be a főcím alatt lepergő montázs után. Amint ez utóbbiból is kiderül, csak mintha van minden rendben, a gyerekek kamaszodnak, felfedeznek, kísérleteznek stb. Az anyukák élete pedig, onnan kezdve, hogy nyugtáztuk, hogy igen, ők egy pár és együtt neveltek fel immár két gyereket, fiút és lányt (a lány éppen tölti 18 életévét), szinte semmiben sem tér el a hasonló korú, középosztálybeli hősök életétől. Ház van, rend van, család van, munka van, a szerepek majdnem úgyanúgy ki vannak osztva, mintha apa-anya lenne, mégha szükségszerűen árnyalódik is ez felállás, például azzal, hogy a gyerekek egy-egy anyukától születtek, tehát kinek-kinek az egyik anyuka az „apukája”. Az egyik anya (Nic – Annette Bening) szép karriert épített, orvos, aktív, mozgó és értelemszerűen kevesebb figyelemmel viseltetik az otthoni dolgok iránt, de ha dönteni kell, akkor azt komoly elvek mentén teszi. A másik anyuka (Jules – Julianne Moore) az otthon lelke, örökös újrakezdő, éppen újabb vállalkozásterveinek vagyunk fültanúi az első jelenetben.

Kép a The Kids Are All Right című filmből

Ebbe a békébe érkezik az a vizeket felkavaró kérés, Laser, a fiú részéről, hogy Jonival együtt, akinek már joga van hozzá, keressék fel azt, aki nélkül ez az idill nem jöhetett volna létre: a biológiai apjukat. Ekkor lép a képbe a szimpatikus Paul (Mark Ruffalo), az amerikai magány-vagány, aki otthagyta főiskolát, mert ő egy „doer”, zöldséget termeszt, vendéglője van, kitűnő az ízlése stb. Viszont első ránézésre látni: nem apafán termett. Laser vágyott leginkább a találkozásra, s hamar csalódik is benne. Joni viszont újra találkozna vele, ezt meg anyukáék nem engedik, amíg ők is meg nem ismerik az illetőt.

És ki gondolná innen, hogy ebből lehet egy szerelmi háromszög: minden férfi fantáziája – ahogy arra Paul ironikusan utal is – egy leszbikus nőt ágyba vinni. De hát ott a család, a kötelezettségek ésatöbbi, de természetesen van megbocsátás. Mindenki megtisztul, elnyeri a bölcsességet, egyedül szegény naiv Paul, a donor-apa marad fájdalmasan kívül, büntetésből is meg nem is: egy ilyen családi albumba ő eleve integrálhatatlan.

Kép a The Kids Are All Right című filmből

Ilyen szempontból én kiszólásként értékelem, amikor egy vacsorán a nem konvencionális családra koccintanak, ami így igaz is lehet(ne), csakhogy ennél a családnál már is nem lehetne konvencionálisabbat találni: „marriage is hard”. És ez így mind rendben van, Cholodenko nagyon nézhető, élvezhető és mindenki számára azonosulási felületet biztosító filmet rakott a vászonra: olyan ez, mint a mainstreamben az azonos neműek házassága: normális. És habár elhangzik a „miért nem veled (azaz a férfival) élem tovább az életem” indoklásaként, hogy „egyébként is meleg vagyok!”, már tökmindegy. Működik a film, mert jó a színész, jó a kép, jó a zene, jó a jelenetezés és a dramaturgia, működik az oksági lánc és meglepetésként beleold mindent ebbe az emberibe. Ami lehet, hogy néha kevés, de legalább jól szórakoztunk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó