Erotika


Mindenki volt már úgy... persze, hogy voltál már úgy, hogy külföldre kerültél, kicsit értve és beszélve. Idegenül kimondott félmondatokból áll az élet, és a megközelíthetetlen szavakat a gesztusokból, arcrándulásokból kell összerakni. Figyelni kell a képi szösszenetekre, nincs mese, tudod.

Ez történt a Nagyvárosban is. Mikor Amaz már beléd szivárog mindent idegenítő hatalmával és mikor a fejed már rosszindulatúan zsibong, akkor itt az ideje, hogy moziba menj végre. Nem szólnak, és nemkérdeznek, bámulhatsz a zsibbadó melegben. Ilyenkor kell a TUTI film. Valami lajtos könnyed szellemesség, de ha hivatkozni kell rá, az irigylésreméltóság is megcsillanjon benne... Egy sznobgyanús morzsalék is megteszi, lényeg, hogy gondolkodni ne kelljen. Mondanátok, következik egy „újabb kivétel az amerikai piacról", ami persze utólag nem is olyan „amcsi-uncsi".

Nem ez történt, persze nem rajtam múlt. A Jegy, az nem volt már. Az előzőkben már ecsetelt, és a sorban állás alatt jelentősen megnövekvő agresszióból gyorsan vettem hát egy másik jegyet az ugyanakkor kezdődő Erotika filmre. Gondolkodás már itt sem volt, csak a pauzaként fennmaradó negyedórában. Ha így esett, hát így esett, de mit mondok a lelki nevelésemért is felelősséget vállaló házinéninek (69 év, konzervatív párt, „A Felnövekvő Nemzedékekért" Nőegylet tagja)? A sznobizmus veresége, mikor beismered, ezen már te sem akarnál változtatni. Sőt. Az is eldöntődött, hogy akármilyen kemény pornó lesz, ha kérdezik: „pusztán művészi indíttatásból bemutatott, átesztétizált emberi testrészekről" fogok beszámolni.

Már nyomul is a tömeg, kezünkbe nyomnak egy-egy ismertetőt a filmről. Milyen kis gondosak, semmit sem bíznak a véletlenre. Ejtőzz csak látogató a puha vörösbársony fotelekben és csemegézd a mai este sztárjait. Lopva rápillantok a papirkámra – no nem olvasnám el, nem könyvtárban vagyunk, vagy mi –, de nini, izgalmasabb lesz a dolog, mert a film 1921-ben készült. A körülöttem felhangzó elégedetlen sóhajokat Samantha Fox bájairól való lemondásnak vettem. Vajon mi lehetett erotikus a húszas években... bizonyára kivillanó fehér bokáktól hemzseg a film. (Ekkor még nem sejtettem, hogy a karalábéfőzeléknek mily nagy szerepe lesz...) De már sötétedik is, cuppanó csókok... ez még csak a közönség. Valaki halkan elsuhan mellettem, és lám, lám, leül egy eddig sötét sarokba. Ki lehet Ő? A zongorista volt. Belecsapott, és indult a film. Egy némafilm, s hamarost az is kiderült, hogy vérbeli svéd rendezőjét Mauritz Stillernek hívják. Egy svéd film Erotika címmel. Ezt nem hiszem el. De ez még csak a kezdet volt. Peregnek az első kockák, stáblista (vagy valami egészen hasonló) és hirtelen megjelenik, hogy a forgatókönyvet a magyar Herczeg Ferenc novellájából írták. A hangos nevetésre többen rosszallóan hátranéztek. Az a Herczeg, aki az Új Idők című folyóirattal vonult be az irodalomtörténetbe – szorosan Ady előtt ugye, időben. Aki karrier-regény életével vált híressé a kávéházakban és vígjátékaival lopta be magát az akkori pesti közönség – főleg hölgytagjainak – szívébe. Akit, talán véletlenül, de irodalmi Nobel-díjra jelöltek egy kicsivel később, és aki bizony névnek számított, akárhol fordult is meg a maga idejében.

Bájos családi vígjáték egy megcsalt tudósról, aki inkább kedvenc sógornője kedvenc karalábéfőzelékjének hódol. A szűcsnél alibit kereső, többszörösen lebukó femme fatale-ról, aki végső elkeseredésében az anyukájához szökik; és más többek között egy végletekig hevülő ifjúról, akit többen is kedvelnek, ám a végső szót egy Beethoven büsztön felejtett női kéz végigsimítása jelenti, mitől olyan mély sóhaj tör fel a kebléből, hogy a folytatást nyugodtan elképzelhetjük. A feszültséget olyan szépen adagolták, s oly egyértelmű jelrendszerrel, hogy a végigkuncogott komédia („Ezt nem hiszem el, ezt tényleg nem hiszem el.") végül meghatározó lett az egész Nagyváros-érzésre.

Ugyan már, itt minden megtörténhet. ...És a meghajló zongoristának a mozi közönsége felállva tapsol.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó