Minimum hat gyerek elrepült. Volt egyszer hat gyerek – testvérek, foglalkozásuk szerint koldusok, a legkisebbtől a legnagyobbig. Hétköznap a forgalmasabb utcákon járkáltak, vasárnaponként pedig a templomok előtt várták a kijövőket.
De egy-két hónapja eltűntek a városból – talán jobb munkaterületet találtak, talán szárnyuk nőtt? És volt egyszer egy filmklub, az udvarhelyi városi könyvtár alagsori termében, szerda délutánonként. Hozzátartozik a meséhez a fél óra alatt nehézzé váló levegő, a körbeadott édesség papírjának zörgése, a boltozatos, alagútszerű helyiség. De néhány hónapja már ez a filmklub sincs meg (a könyvtár anyagi gondjai súlyosbodtak, és az ingyenes vetítésekre járó közönség nem tudott alkalmanként 50 000 lejt összeadni). Szenvedélybeteg családokban élő gyerekeket és jobb helyzetű cigánycsaládok kamaszait hívták meg a szervezők filmet nézni; de bárki besétálhatott, és jöttek is sokan, fiatalok, gyerekek – ők is, a testvérek, akikről a mese elején írtam. Mindig elsőnek érkeztek, és még a többieknél is jobban ki voltak éhezve képekre, mondatokra, hangokra, arcokra, színekre, történetekre.
Sok mindent láttunk – Hegedűs a háztetőn, Macskajaj, Múmia... Egyszer ennek a rovatnak a szerkesztője adott egy kazettát: „ezt meg kell nézni!". A Misszió című film volt, Robert de Niróval és Jeremy Ironsszal. Amikor levetítettük, a boltozatos terem dél-amerikai őserdővé vált, és a megnehezedett levegő olyan volt, mint a trópusokon... Hogyan lehetne elmondani azt az édesbús, zsigerig hatoló érzést, hogy amid van, bármikor elveszítheted, de bármikor visszanyerhetsz még annál sokkal többet is? Hogyan írhatnám le együttlétünk törékenységét, szépségét ( törékeny, mint a nyugvó madárcsapat felrebbenés előtt). Azon a szerdán ott volt egy fiatal férfi, aki egy hónapja jött ki a börtönből; mellette ült tizenéves lánya, végig szorította az apja kezét. Valóságos volt, körülölelt, beszélt hozzánk az a jelenet, amikor az indián levágta a vezeklő testvérgyilkosról az önként maga után vonszolt irdatlan súlyt – szabad vagy. És amikor a meztelen indián kisfiú énekelt a gyarmatosítóknak, láttam a testvéreket, ahogy ott gubbasztanak az első sorban, egymás kinőtt pulóverében, lyukas nadrágban – ugyanaz a fekete haj, ugyanazok a nagy barna szemek, ugyanaz a kiszolgáltatottság. Ugyanaz az őserdő. Ott voltunk a trópusokon.
Szeptemberben kaptam egy levelet az őserdőből – tőlük, a testvérektől. „Kedves Terinéni. Szeretettel küldöm eszt a levelet. Terinéni szeretném hogy meglássam magát már várom magát. Tesék magára vigyázni.” Sándor 13 éves. Azután elrepültek. A film végén a telepet lerombolják, az indiánokat meg a misszionáriusokat lemészárolják; és két életben maradt kisgyerek talál a patakmederben egy hegedűt – kiveszik, és elindulnak vele valamerre. Repülnek, repülünk. Szerintem még találkozunk.
