Embernek lenni roppant nehéz dolog, főleg Roy Andersson filmjeiben. A svéd rendező ezúttal sem hazudtolja meg északi mivoltát, legújabb filmjében is a keserűség által akar barátságosabb világot teremteni. Szereplőire a depresszió és a reménytelenség tonnányi súlya nehezedik, de szerencsére majdnem lehetetlen azonosulni velük.
Letargikus karakterek értelmetlen, de fájdalmasan emberi cselekedetein keresztül akarja megértetni a nézőkkel, hogy a filmben megelevenedő romhalmazokkal ellentétben mi igenis sziporkázóan életerős lények vagyunk. Érdekes módszer ez a felvidításra, és még ha nem is sikeres, mindenképp dicséretre méltó.
A több mint 400 reklámfilmjéről is ismert Anderssonnak ez csupán a negyedik nagyjátékfilmje, és bátran állíthatom, hogy hangulata semmivel sem különbözik az első háromtól. A Svéd szerelmi történet (En Kärlekshistoria, 1970) még hagyott némi kellemes szájízt maga után, ám a Gilliap (1975) és a Dalok a második emeletről (Sånger från andra våningen, 2000) már különösen ködös közérzetet követelt ki a nézőtől. Mi tagadás, ezek a filmek egyszerűen fájnak.
A változatosság kedvéért Andersson most még attól a kevés linearitástól is megszabadult, amit eddig használt, s a helyét még több abszurd, groteszk humor és savas gúny váltotta fel. Egy teljesen lecsupaszított, történet- és főhősmentes világba meneszti a nézőt. Idegen szobákban találjuk magunkat, ahol akarva-akaratlanul méretes szivacsként szívjuk magunkba a neurotikus lakók problémáit, akik cselekvés helyett inkább a panaszkodás mellett döntenek. A filmben igazából nem történik semmi, viszont az impressziók nyomasztó sokaságából bőven belakmározhatunk. A karakterek ijesztően sápadtra vannak maszkírozva, ha nem beszélnének, bátran azt hihetnénk, hogy igazából már rég meghaltak. Ritkán mozdulnak meg, de minden mozdulatuknak borzasztó hatása van: a depresszió és a reménytelenség tonnányi súlya nehezedik rájuk, és szerencsére majdnem lehetetlen azonosulni velük.
Ilyen élőhalott például a fodrász, aki engedély nélkül nyír bele kliense hajkoronájába, csak azért, mert depressziós. A hisztérikus némber, aki nem képes megérteni és elfogadni a feléje áramló jóindulat-hullámot, mert depressziós. A pszichiáter, aki megunta kezelni pácienseit, mert ő maga is depressziós. Szó mi szó, a karakterek bőven el vannak látva, ami az életkedvet illeti. Szinte nevetséges, hogy a tárgyak vidámabb életet élnek, mint maguk az emberek. A textilüzletben irigykedő pillantások követik a vidáman guruló vörös szőnyeget, meg a többi tarka-barka felcsavart szövetet, melyektől oly messze áll ez a veszélyes letargia. Az egyetlen pozitívum, amit a szereplőkkel kapcsolatban meg lehet említeni az, hogy mernek álmodni. Ezeket az álmokat bátran fel is vállalják, közszemlére teszik, így a nézőnek is bőven jut belőlük (ezek a film legmozgalmasabb részei).
A kamera alázatosan alkalmazkodik a szereplőkhöz: gyakorlatilag egyáltalán nincs mozgás, végig csak statikus képeket látunk. A távolságot is illedelmesen megtartja, nincsenek közeli képek, legtöbbször totálokkal dolgozik. A hangulatnak megfelelően a viszonylag hosszú snitteket egységes szürkés homály jellemzi, ami ugyancsak panaszkodó a maga non-verbális módján. A siralmas hangulatra természetesen a zene is rásegít: legtöbbször élőzenés, igazi zenekari felszereléssel, néhol csak puszta gitárszóval, de mindenhol megbújik egy vontatott kis fanyar dallam.
Helyenként unalmas és fárasztó, de kell néha egy-egy ilyen film, hogy utána bátran fellélegezhessen az ember, és egy gyors számvetés után megnyugtassa saját magát, hogy nála egyáltalán nem így állnak a dolgok. Ennek ellenére nem tudom elképzelni, hogy valaki fülig érő vigyorral nyugtázza a filmet. Én annyiban azonosultam a karakterekkel, hogy: elsápadtam.
