Sziget-feeling

Baltasar Kormákur: Mýrin / Jar City / Vérvonal

Akinek több mint egy kézre van szüksége ahhoz, hogy megszámolja, hány izlandi filmet látott eddig, annak jó szórakozást egy kellemes thrillerhez. A többiek viszont jól figyeljenek. A 101 Reykjavík rendezőjeként híressé vált Baltasar Kormákur az idei Titanic fődíját nyerte el 2006-os filmjével, melynek témája a genetikai információval való visszaélés.

Két párhuzamos történetet látunk: egy kutatóintézetben dolgozó apáét, aki megszállott nyomozásba kezd, hogy megtudja, mi okozta négyéves kislánya speciális agydaganatát, ami közvetlenül a halálához vezetett. A másik szál főszereplője Erlendur detektív, aki egy otthonában holtan talált középkorú férfi ügyét igyekszik feltárni, emellett pedig akaratán kívül teherbeesett lányát igyekszik távol tartani annak drogos barátaitól. A két történet természetesen egyre inkább összefonódik, melynek eredménye egy igazán feszes és izgalmas, helyenként megrázó thriller.

Ha a Fesztivál versenyprogramját vesszük mércének, akkor az izlandi rendező valóban magasan túlteljesített, alkotása egyértelműen az idei év legjobbja. Önmagában nézve sem találhatunk benne sok hibát, bár azt sem lehet mondani, hogy kiemelkedő alkotással állunk szemben. Ami unikummá teszi, az elsősorban egyértelműen a helyszíne, közege. Az izlandi tájak nyilván már alapjáraton is gyönyörűek, viszont emellett nagyszerű lehetőséget adnak arra, hogy a megfelelő körítéssel ellátva nem csak nyomasztóvá, de szinte hátborzongatóvá váljanak. Az egész filmet áthatja valamiféle nagyon erős, mélyről jövő szorongás, ami úgy tűnik, eléggé jelen van a szigetország apró közösségének pszichéjében. És – legalábbis filmes szempontból – ez nagyon hasznos, rendkívül jó atmoszférát teremt, köszönhetően természetesen az operatőr munkájának, aki érzésem szerint a különben sem túl meleg fényekre rásegíthetett még egy kis plusz kékkel; valamint természetesen a zenének, amely itt többször szinte már túl sok: a visszafogottabb kórusművekre emlékeztető dallamvilág néha túlreagálttá tesz egy-egy jelenetet.

A cselekmény vázolásától itt most eltekintenék, mivel klasszikus krimiről lévén szó, az izgalmat a főszereplő nyomozóval való „együtt kutatás” jelenti. A színészválasztás ilyen szempontból (is) remek: az Erlendurt alakító Ingvar Eggert Sigurðsson egyszerre hidegvérű rendőr, aki végzi a dolgát, és érző szívű apa, akit saját lánya sorsa mellett megérint az előtte feltáruló család történetének tragédiája is. A rendező finoman érdes humorát (és nagyszerű színészvezetési technikáját) dicséri például a jelenet, amelyben Erlendur a Biblia éppen aktuális sorait olvasva fogyasztja el vacsoráját: egy fél birkafejet, amelyet délután vásárolt egy a gyorséttermek autósokat kiszolgáló pultjához hasonló helyen. Birkafej alatt pedig itt egész konkrétan birkafej értendő, egyben.

Talán ez a jelenet is érzékelteti, hogy az alkotók valószínűleg maguk is tisztában vannak vele, milyen „egzotikus” dolog bármi, ami Izlandról érkezik. Hiába érezni rajta a jelentős európai hatásokat, mégis egy teljesen más, elszigeteltségében burjánzó kultúráról van szó, ami figyelmet kér és érdemel magának. Emellett pedig tény, hogy a nagyátlagot tekintve a Vérvonal nem nagyon fog újdonságot mutatni sem a történetvezetés, sem a filmnyelvi eszközök használatának terén. Majd izlandisága elviszi a hátán, és vigye is, mert mindenképp megérdemli.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó