Nehéz megmondani, hogy mennyivel nagyobb a nyüzsgés február 10. és 20. között a német metropoliszban, ha az ember nem él ott. Talán az átlagos 9-es fokozat helyett most 10-es erősséggel pulzál a város. A vaskos programfüzet körülbelül 15 helyszínt említ, ám a termek így is csordultig telnek, a sorok az épületek előtt kígyóznak, a későn kelők táblákkal a kezükben keresnek eladó jegyeket, és úgy tűnik, az ülőhelykereséshez elengedhetetlen „Ist hier noch frei?” kérdést minden náció akcentus nélkül fújja.
Berlin földrajzi és történelmi értelemben is a kelet és a nyugat találkozása, februárban azonban a kelet-nyugat-tengely túlnő Európa határain, hiszen a Berlinale teret ad minden kontinensnek. Igaz, többségében európai filmek szerepeltek a programban, de a német főváros többek között a chilei, a koreai, a dél-afrikai és az iráni művészet találkozási pontjává avanzsált. Idén az elidegenedésről, az újjászületésről, az otthon megleléséről, a felnövésről, az emberi jogokért való harcról és a sérelmek megbosszulásáról meséltek a beválogatott alkotások.
Otthon idegenben
Nem egy film foglalkozott azzal, hogy a szülőföldet hátrahagyva lehetséges-e rátalálni egy új otthonra, illetve hosszú idő után a szülőföldre visszatérve van-e esély a beilleszkedésre. Az Almanya – Wilkommen in Deutschland (r. Yasemin Samdereli) humorral oldja a kissé „klischeehaft” török bevándorlás problematikáját: amikor a harmadik generáció már azt se tudja, hogy Anatóliát eszik-e vagy isszák, a török ember fogja magát, és egy alkalmas pillanatban alkalmas ürügyet keresve hazautazik, hogy felkeresse a megsárgult képeken megelevenedő múltat – az már más lapra tartozik, hogy megtalálja-e. A Les femmes du 6ème étage (r. Philippe Le Guay) erőssége szintén humorában keresendő: a romantikus komédia a francia burzsoá elviselhetetlenül diszkrét közegéről és az egy emelettel följebb élő spanyol cselédekről mesél. Eldugult toalett, hideg víz és a spanyol polgárháború ide vagy oda, a hatodik „étage” maga a paradicsom az ötödiken lakó Jean-Louis úr szemében. Le Guay munkája az újjászületésről szól, amihez – a film tanulsága szerint – sosincs késő. Ulrich Köhler egy távoli világba kalauzolja nézőjét Schlafkrankheit című filmjével, amelyért átvehette a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét. Ebbo, az európai orvos Kamerunban küzd az álomkórjárvány ellen, ám szerződése lejárta után képtelen otthagyni új otthonát: az afrikai kontinens bűvölete foglyul ejti. Mindeközben egy, a kontinens földjét még sosem taposó fekete francia medikus érkezik, aki álomkór helyett egy elveszett európait talál, aki otthon van Kamerunban – míg ő fekete bőre ellenére idegen marad mindvégig.
Se vele, se nélküled
A hősök nemcsak otthonukban, hanem emberi kapcsolataikban is könnyedén elvesznek – ezt bizonyítja, hogy a versenyben lévő romantikus filmek szinte kivétel nélkül az elválásról szóltak. A spanyol Un mundo misterioso (r. Rodrigho Moreno) ezt a szituációt járja körbe olyan ügyesen, hogy a meglehetősen röhejes élethelyzetekben magára ismerve felszabadultan nevethet a néző. Miranda July filmje, a The Future ezt a vonalat fejleszti majdnem tökélyre. Sophie és Jason örökbe fogadnak egy haldokló macskát. 31 nap múlva érkezik a jövevény, ennyi ideje marad a párnak, hogy pótolják a pótolandót, aminek szakítás lesz a vége. A két harmincas krízisét a várakozó macska kommentálja karcos hangon – így lehet, így kell komoly dolgokról pátosz nélkül, emberien szólni.
A német Wer wenn wir nicht (r. Andres Veiel) több mint szakítós film, valószínűleg ezért is részesült a zsűri elismerésében. Veiel műve nem a szerelmet, hanem a történelmi közeget, vagyis a második világháború után öntudatra ébredő német radikálisok mozgalmát helyezi előtérbe. A két szereplő közös nevezője a jobb világra való törekvés, amely egy könyvkiadó megalapításában testesül meg, ám a nő a tettek mezejére lép. A bombamerényletet börtönben elkövetett öngyilkosság követi, míg a férfi a közös nevezőt feledve és a közös gyereket magára hagyva halálra kábítószerezi magát. Az El premio (r. Paula Markovitch), amely kiemelkedő művészi teljesítményéért kapott két díjat, nem az elválás, hanem az egymásra találás filmje: anya és lánya várakozik az apára valahol Dél-Amerika szeles tengerpartján, s miközben élik életüket, a külvilág bele-beleszól a mindennapok monotonitásába. A fent említett filmekkel ellentétben az El premio nyomasztó hangulatú mese, de happy enddel ellensúlyozza a rendre tragikus, vagy kételyeket ébresztő véget érő filmeket.
A félig üres pohár
Nemcsak a párkapcsolat, de maga az élet is egykönnyen kiüresedik a Berlinale filmjeiben. Míg az orosz V Subbotu (r. Alexander Mindadze) a csernobili atomkatasztrófát dolgozza föl furcsán nyomasztó hangulatú, elmosódó képekben, Dirk Lütter kitüntetett filmje, a Die Ausbildung pedig a call centerek és a mai fiatal generáció értelem- és érzelemmentes életét mutatja be, addig Tarr Béla munkája, A torinói ló fordított teremtéstörténet. Ebben a világban a hatodik napra kialszanak a fények, a véget jelző orkán elcsendesedik, ám Tarr még ennél is továbbmegy: a hetedik nap érdeklődés hiányában elmarad. Tarr apokaliptikus víziója igazi türelempróba, jóllehet a külföldi kritikusok méltatták, óriási érdeklődés mutatkozott a film iránt, ami annak is köszönhető, hogy a rendező bejelentette, nem kíván több filmet készíteni. A nietzscheiánus eszmékkel átitatott képek sora méltó búcsú a film világától, s ha arra gondolunk, hogy a kritika szerint A londoni férfival Tarr már mindent elmondott, amit el kellett mondania, akkor kijelenthetjük, hogy ez a film az elhallgatás filmje, vagyis a kiüresedés esszenciája.
Vér és reváns
A fesztivál nyitófilmje, a Coen testvérek jegyezte True Grit nem az egyetlen film, amely a bosszú toposzának feldolgozására vállalkozott. Ralph Fiennes rendezői debütálása, a Coriolanus Shakespeare történetét meséli újra a római patríciusról, aki saját földjéről menekülve összeáll az ellenséggel, mígnem eléri végzete – kutyából nem lesz szalonna, ellenségekből pedig nem lesz barát. Coriolanus csúf véget ér, a nézőnek pedig csak a remény marad, hogy Fiennes többet nem merészkedik a kamera mögé.
A kínai Zhao Shi Gu Er (r. Chen Kaige) grandiózus történelmi mese egy fiúról, akire, mint a lemészárolt uralkodó család utolsó életben maradt tagjára, biztos halál vár. Ám a véletlen megsegíti egy helyi orvos személyében, aki a heródesi gyermekmészárláshoz hasonlatos hajsza elől menti meg a fiút saját gyermekének és feleségének feláldozásával, hogy végül személyes bosszújának eszközeként használja. Chen Kaige kalandfilmje igazi ázsiai csemegét ígért, ám a túl hosszúra nyúlt expozíció elvette az időt a valódi cselekmény árnyalt és részletes bemutatásától. Az albán The Forgiveness of Blood (r. Joshua Marston) a bosszút a fenyegetettek oldaláról közelíti meg, amikor egy egész családnak kell felelnie az apa tettéért, és a kamaszodó fiú kénytelen beülni az apai székbe. A fiút az újrakezdés, vagyis a felnövés előtti pillanatig követi a kamera – jóllehet épp ezután válna érdekessé a történet, ám ettől függetlenül az albán film hazavihette a legjobb forgatókönyvnek járó Ezüst Medvét.
Új köntösben
A fesztiválfilmek között nemcsak a hagyományos technikák kaptak helyet – jóllehet, a 3D már rég nem számít ritkaságnak, mégis jóleső érzés volt egy rangos fesztiválon felvenni azt a bizonyos szemüveget. Vetítettek például egy animációs szkeccsfilmet 3D-ben: Michel Ocelot munkája, a Les contes de la nuit kicsit olyan, mintha magyar helyett francia népmeséket látnánk megelevenedni a vásznon – egzotikusabb tájak, ugyanazok a tanulságok. A 3D egyébként olyan nagy rendezőket is megihletett, mint Wim Wenders vagy Werner Herzog. Míg Wenders 3D-ben forgatta le rendkívül érzékeny táncdokumentum-filmjét Pina Bauschról, a két éve elhunyt világhírű német koreográfusról, addig Herzog Dél-Franciaországba, egy nemrég felfedezett barlangba kalauzolt el, ahol a régészek ismeretlen barlangrajzokat találtak.
A dokumentumfilmes irány amúgy is kiemelkedő volt az idei Berlinalén, ám az, hogy mindezt a 3D-technikával, vagy a táncfilm műfajával keverjék, nem nevezhető a megszokott útnak.
Apró örömök
A kisfilmek Arany Medvéjét egy iPhone-nal rögzített, s emiatt a nézhetetlenség határát súroló koreai rövid nyerte (Paranmanjang, r. Park Chan-wook, Park Chan-kyong), amely egy értelmetlennek tetsző zenei klippel indítva blőd humorú éjjeli horgászatba, majd kínos szellemidézésbe fordul. A zsűri Ezüst Medvéjének kiosztása már kevesebb kérdőjelet hagy maga után: a Pu-Seo-Jin Bam (r. Jang Hyo-joo) a koreai fiatalok illegális zsebpénzkiegészítéséről szól, avagy arról, hogyan menjünk neki motorral szándékosan egy autónak úgy, hogy a biztosító kifizesse a bokatörést. Tökéletesen érthető a zombifilmbe csomagolt dráma, vagyis a svéd Aterfödelsen (r. Hugo Lilja) méltatása, és a chilei egysnittes La Dusha (r. Maria José San Martín) is kiérdemelte a dicséretet – a két nő elválását kísérő dialógus igazi mestermunka.
Az azonban megdöbbentő, hogy a német–román koprodukcióban készült Apele tac (r. Anca Miruna Lăzărescu) miért maradt ilyen visszhangtalan. A kisfilm – a legtöbb röviddel ellentétben – kerek egész, a klasszikus történetmesélés hagyományait követve mutatja be izgalmasan, de némi humortól sem idegenkedve, ahogy két férfi a 80-as évek Romániájából próbál átúszni Jugoszláviába. Érthetetlen, hogy az üzenetet épp Berlinben nem hallották meg. Lehet, a zsűri amennyire vonzódik az általános emberi igazságokhoz, illetőleg szociális és politikai témákhoz, annyira ódzkodik a klasszikus narratívától.
Valószínűleg a magyar induló, Kárpáti György Mór Erdő című filmje sem teljesítette a feltételeket: ugyan a cselekmény el-eltért a hagyományos történetvezetés ívétől, de nem közelített szociális tartalmakhoz, ehelyett olyan érzésekről szólt, mint a szorongás, a félelem vagy a kétely, ám úgy tűnik, a témaválasztás túl általános volt az elismeréshez.
Politika és művészet
A zsűri idén egy iráni művet jutalmazott az Arany Medvével: a Jodaeiye Nader Az Siminről (r. Asghar Farhadi) már bemutatója napján suttogták, hogy hazaviszi a fődíjat. Meglepetés legfeljebb annyi volt a dologban, hogy a legjobb férfi és női alakításért járó Medvét is bezsebelte. A kritika nem vitatta el a film értékeit, ugyanakkor nem lehet attól eltekinteni, hogy Jafar Panahira idén egy a nevére szóló szék, és minden szekcióban egy-egy filmje emlékeztetett – a rendező ugyanis jelen pillanatban hatéves börtönbüntetését tölti Iránban. A 2011-es berlini fesztivál tehát méltán kapta meg az „iráni Berlinale” nevet.
A zsűritagok (Isabella Rosselini, Sandy Powell, Jan Chapman, Nina Hoss, Aamir Khan és Guy Maddin) nem tudtak, de valószínűleg nem is kívántak apolitikusak maradni, hiszen maga a fesztivál sem az. Ám sokszor nyilvánvalóan nem a minőség, hanem a téma illetve a film közege, háttere, története kapta a díjat. Az ítészek előszeretettel söpörték félre a szórakoztató műfajfilmeket, és inkább a nehezen emészthető, súlyosabb témákat boncolgató (ám nem feltétlenül jobb) műveket ismerték el. Nyilván emiatt nem kaphatott díjat például egy olyan kaliberű thriller, mint az Unknown (r. Jaume Collet-Serra), attól függetlenül, hogy a zsánert az elidegenedés és az identitásvesztés tematikájával fűszerezte, vagy az egyik legsikerültebb német versenyző, a Mein bester Feind (r. Wolfgang Murnberger), amely képes volt eddig nem ismert szemszögből, pátosz nélkül közeledni a második világháborúban tébláboló zsidó és náci kisemberhez. Díjat egy ilyen fesztiválról csak fajsúlyos darab vihet haza. Az elismerés természetesen többnyire érthető és nem elvitatható, ám sajnos sok értékes és minőségi filmet teljes hallgatás követett. Persze, ahogy Tarr Béla is mondta a sajtótájékoztatón, jó dolog egy díj, de nem ez a fontos, hanem hogy a film eljut-e az emberekhez. „Mal sehen.”
