/ / /

· írták: , , , , , , ,

A tévé és én Publicisztika

Arra gondoltunk, ha már megszülethet ez a jubileumi lapszám, gyűljünk össze legalább itt, a lap hasábjain, szerkesztőbizottsági tagok és szerkesztők, akik egyébként egymástól 500-1000 kilométerre élünk és dolgozunk. Mindenkitől azt kértük, hogy írjon néhány sort a fenti cím alá: A tévé és én. A felhívásra a legváltozatosabb eredmények születtek. Íme, hogy látja a tévé és önmaga viszonyát egy filmrendező, egy operatőr, egy filmesztéta, egy filmelméletíró, valamint egy író-dramaturg. A sor végén pedig mi, a lap szerkesztői.

A világító nachtkasztli, avagy a televízió diszkrét bája...

1. tétel

A televízió a demokratikus információáramlás egyik leghatékonyabb eszköze.

Mármint hogy demokratikus? Egy olyan rendszer, amelyben nincs dialógus? A televíziós adás során nem egyenrangú partnerek kommunikálnak, hanem van egy hatalmi helyzetben lévő (közlő) fél és egy másik (a befogadó), akit nyugodtan nevezhetünk szenvedő alanynak, hisz alig van más választása, mint a piros kikapcsológombhoz nyúlni. (...)

2. tétel

A televíziózás a képi kifejezés gazdagodását, a vizuális kultúra fejlődését hozta el.

Ez aztán a kétségbeejtő tévedés. Az évszázadok során a képzőművészet, a design, az építészet messze kifinomultabb eszközrendszert alakított ki, mint az elektronikus médium. Még az ugyancsak fiatal filmművészet is bonyolult nyelv a televíziózáshoz képest. A film egy kiforrott nyelv és egy koherens jelrendszer, míg a televízió egy esetleges kvázi-nyelv. Ha kicsit gonoszul szeretném megfogalmazni: a televízió hasonlít a filmre, hisz hasonló technikai elv alapján alakítja a képet (VALÓSÁG – FÉNY – OPTIKA – RÖGZÍTÉS – KÉP), csakhogy a képek többsége rögzítésre sem méltó. (...)

3. tétel

A televízió kulturális értékközvetítő.

Ez, mint elvi lehetőség valóban benne van a rendszerben, reggeltől estig nézhetnénk Rembrandt-képeket és hallgathatnánk Bach-muzsikát, Fellinit lehetne vetíteni nap mint nap, és Peter Brook színházát csodálhatnánk archív felvételekről. Vagyis volna mit közvetíteni, csak volna-e erre fogadókészség? (...) Bizonyára volna (van is, I. Arte, Mezzo), de ez az igény csak az erősen motivált, kulturális identitással rendelkező elit óhaja, és nem a szórakozni, felejteni és zsibbadni vágyó, kikapcsolódást kívánó széles tömegek igénye. Legyünk persze itt igazságosak, a tömegek nem eleve rossz ízlésűek, és nemcsak az olcsó és híg műsorokat fogyasztanák, hanem az igényesen szórakoztató (értsd művészi-szórakoztató) műsorokat is kedvelnék – HA VOLNA ILYEN.

4. tétel

A televízió a családi tűzhely szerepét vette át.

Mióta távfűtés van, központi fűtés vagy éppen cirkogejzír és öntöttvas radiátor árasztja a meleget, tényleg jó lenne, ha lenne egy hely, amit körülülhetnénk. Egy kályha, egy kandalló, egy kemence, de legalább egy sparherd jót tenne minden családban. Ezt a meleget sugárzó központot akarja pótolni a televízió. A hatvanas években úgy tűnt, hogy ezt a feladatot talán teljesíti is a tévé, a program köré szerveződtek a családi esték, beszélgetési témát és apropót jelentett egy-egy jól sikerült műsor. Kohéziót teremtett, és az együvé tartozást jelentette. (Valami ilyesmi szerepe volt a Duna Televíziónak az elmúlt évtizedben a határainkon túli magyarság körében.) Szóval volna ma is igény a kollektív élményre (a gyerekek ma is szeretnek együtt nézni mesefilmeket, együtt nevetni, izgulni, felszabadulni a feszültségek alól), de a világot elönti a sokféle ajánlat, és az egyre atomizálódó közösségek elárvult tagjai tétován szörfölnek a riasztóan nagy kínálatban. Hol a mérték, hol az érték, van-e még zsinórmérték, vagy minden csak viszonylagos? Értékvesztő korunkban kevés a fogódzó. Van még legalább húsz ilyen-olyan közszájon forgó tétel, amely kikiáltható és megcáfolható. Átok és áldás, hogy van televízió. Átok és áldás lenne, ha nem lenne.

(Péterffy András)

A „kommunikációs tudomány"

A hetvenes években induló filmes generáció a sokkoló színek jegyében kezdte a pályafutását. Az egyre tökéletesedő filmszalag, és persze a reklámkorszak kezdete egyre több színt hozott a vászonra. A film lerázta magáról a fekete-fehéret, hogy behívhassa helyette a színek kellemes világát. Első filmjeimet a színek felfedezésének békéjében készítettem, amikor Amerika felől valami egészen új dolog érkezett: a televízió. A televízió, amely majd helyettesíti a mozit. És megérkezett a locsogó tévé, fekete-fehérben, teli ma már provinciálisnak számító szenzációkkal, és mégis, a mértani haladvány sebességével fejlődve. Romániát nem érintette ez a jelenség: ami nálunk volt, az minden volt, csak televízió nem. Ugyanakkor a „veszélyt" érezni lehetett: cikkekből, véleménynyilvánításokból, de leginkább az egyre agresszívebb filmnyelvből. Az egészből viszont egyetlen dolog gondolkodtatott el komolyan: a moziról, a hetedik művészetről úgy kezdtek beszélni, mint az audiovizuális kommunikáció részéről, mi több, egy „kommunikációs tudományról". Szerencsére operatőrként elkészítettem már az első filmjeimet, és pontosan tudtam, hogy a filmkészítés tudománya nem más, mint intuíció, önkifejezés, érzelem, és persze tehetség. Az audiovizuális kommunikáció viszont mérhető: szó, kijelentés stb.

A film kommunikációja titok: az alkotó és a nézők titkos kapcsolata. Ebből legtöbbször egy erős pozitív vagy negatív érzelmi kisugárzás hatására lehet részesülni. Mint később kiderült, ennek a „tévedésnek" gyakorlatilag semmi más szerepe nem volt, mint egy kis vonzerőt, sármot és fennköltséget kölcsönözni a televíziónak a kezdetek kezdetén. Ma a televíziónak már nincs szüksége a filmre. Nem kellenek a színei, a kompozíció mélysége, a hangulatteremtő ereje. Amire szüksége van, azok a használható emberi hangok, ismerős arcok és ismétlődő történetek. A televízió információkat közvetít (legtöbbször hasznosakat) filmekről és más műalkotásokról is, de a legnagyobb siker, amit elérhet az, hogy arra késztet, nézd meg a moziban, vagy menj el a kiállító terembe. A műalkotás a televízióban per definíció nem létezhet. Hol a veszély? A veszély elmúlt.

Olyan filmeket fogunk készíteni, amelyeket tízpercenként meg fognak szakítani egy-egy reklámszünettel, és olyanokat is, amelyeknek nem az lesz az igényük, hogy a vászonról az üveglapra kerüljenek. A fehér vásznon fognak maradni, ott, ahol a filmművészet továbbra is élni fogja az életet. A hang, a szín, a tévé, a videókamera, a számítógép, az ultraérzékeny nyersanyagok megjelenésekor mindig „összerándult" a filmművészet. És végül minden alkalommal valamivel gazdagabb lett.

(írta Florin Mihăilescu, fordította Zágoni Balázs)

Kép a képben funkció

Az újabb televíziókészülékek kényelmi szolgáltatása közé tartozik a „kép a képben" funkció. A monitor felületének megosztásával lehetőség nyílik egy televíziós csatorna, illetve egy, a tévéhez csatlakoztatott készülék (videomagnó, DVD-lejátszó, kamera, számítógép stb.) képének egyidejű, párhuzamos követésére. A dolog bizonyára technikailag is izgalmas fordulat a televíziózás történetében (az ember laikusként a tévé- és a számítógép-képernyő nem is olyan távoli fúziójára gondol), átalakíthatja a tévénézési szokásokat (a reklámok idejére például átkapcsolhatunk, pontosabban átfókuszálhatunk a másik képfelületre), számomra azonban mindennek jóval inkább metaforikus jelentése van: leírja, jobban mondva „képet ad" saját televíziózásomról. Amely valójában nem a tévéhez, mint műsorszolgáltató médiumhoz, hanem a tévéhez, mint képernyőhöz, mint „fordított vetítővászonhoz" kapcsolódik. A „tévé és én" helyett inkább a „monitor és én" viszonyáról kellene tehát írnom. A monitorról, amelyen filmeket nézek. Méghozzá nem a végefőcímüktől megfosztott, a következő film előzetesével a még bennem élő élményt azonnal, durván, erőszakosan, udvariatlanul, rámenősen kioltó televíziós filmbemutatókat, hanem saját videó- és DVD-gyűjteményemet. A film a televízióban műsorrá válik; a tévé nem azt akarja, hogy megnézzek egy filmet, hanem hogy nézzem a filmeket, folyamatosan, sorozatban, állandóan. A sorozatelv nemcsak a sorozatokban érvényesül – meghatározza a televízió teljes szerkezetét: mindenből szappanoperát csinál. Ha csak néha kapcsolódom bele a műsorokba – amit eddig azért többé-kevésbé szívesen megtettem –, úgy érzem, kimaradtam valamiből. Nem az egyes műsor fontos, hanem a tévézés „mint olyan". Egyre nevetségesebb az egyik műsort dicsérni, a másikat meg elítélni. Mindig ugyanaz megy, legfeljebb a műfaj változik: híradó, reklám, talk show, foci. Vég nélkül – hacsak én nem vetek véget mindennek azzal, hogy átkapcsolok az AV-csatornára, ahol valóban az általam választott műsorszám látható, elejétől a végéig.

És még a „kép a képben" funkciót is kikapcsolom.

(Gelencsér Gábor)

A tévé és én?

Ha arra gondolok, hogyan került az életembe a tévé, akkor valamiféle ősmozizással rokonítható élmény dereng föl bennem. Ahhoz a generációhoz tartozom ugyanis, amelyik nem úgy született, hogy színes tévé van a házban, és kapkodjuk egymás kezéből a távirányítót. Sőt, kisgyermek koromban nem is volt tévénk. Kedves emlékeim fűződnek ahhoz, ahogyan a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a csodájára jártunk az igazi újdonságszámba menő televíziónak. Igazi hőskor volt ez, amikor még nemcsak a mozibajárás, hanem a tévézés is eseményszámba ment. Nem volt benne semmi banális, semmi köznapi: komoly esemény volt bekérezkedni a szomszédokhoz, akik a kétemeletes ház tetőzete alatti manzárdlakásban laktak. A szoba amúgy elég szegényes berendezését porcelán csecsebecsék, csipketerítők ékesítették, s a kisképernyős tévén színes celofán keltette azt a látszatot, hogy mégsem fekete-fehér képet nézünk. (A tévé efféle bizarr színesítése akkoriban elterjedt házi megoldás volt.) Később már nekünk is lett tévénk, de érdekes módon ez engem inkább a mozihoz vitt közelebb, hisz itt láttam az első olyan filmeket és filmről szóló műsorokat, amelyek ráébresztettek arra, hogy a film művészet. A tévé, tudományosan fogalmazva, a reflexió médiuma lett számomra, hiszen a tévében hallottam először filmrendezőkről, filmstílusokról, s arról, hogy ezzel komolyan is lehet foglalkozni. A szerdánként sugárzott Tévéfilmmúzeum adásaiban sorozatban vetítették a filmtörténet jeles alkotásait, s ezeket péntek délelőtt megismételték. Akkoriban a művészeti iskolába jártam; a festészet szeretete mellett éppen ébredezőben volt a film iránti vonzalmam, s bizony előfordult az is, hogy inkább ellógtam a pénteki óráról, hogy megnézhessek másodszor is egy-egy filmet. A Ceauşescu-korszak végén persze egyre kevesebb film maradt az összezsugorodott műsoridőben. A műholdas tévézés viszont éppen ekkoriban, érdekes módon szintén valami mágikus ősélményként jelent meg a világunkban: az illegálisan fölszerelt antennákkal egyszer csak kezdett beszüremkedni a nagyvilág hozzánk is, s az emberek barkácsoló leleményeikkel egymást segítették a tiltott élvezet megszerzésében. Sosem felejtem el aztán azt a hátborzongató érzést, amikor a Duna Televízió kísérleti adásának szakaszában egyszer csak megjelent a képernyőn Huszárik csodálatos Szindbádja szemcsés, kísérteties képminőségben, s el sem tudtuk képzelni, hogy varázsolódott oda, hisz mit sem tudtunk még az új tévéadó indításának szándékáról. Csak ültünk és néztük elbűvölten, elszoruló torokkal, mert ez nemcsak maga volt a szépség, ami így otthonunkban meglepett minket, hanem ez a vetítés az egész világ fordulását s a hozzá fűződő legszebb reményeinket is jelképezte. Hát ilyen tévés élményem azóta sem volt.

(Pethő Ágnes)

Három tévé – snittek

[Az első] Zöld celofánnal letakart képernyőjű, orosz gyártmányú készülék a roskatag kultúrotthonban, a templommal szemközt, ahová összegyűjtötték az egész falut végignézni Gheorghe Gheorghiu-Dej temetését. Bolond Jóska, a kisbíró még a délelőtt folyamán kidobolta az eseményt – „Figyelem, figyelem, közhírré tétetik..., a megjelenés kicsinek, nagynak kötelező stb. stb." a nép jó korán megtöltötte a termet, nem is kellett nógatni senkit, ki ne akarta volna látni az egyenes közvetítést. Fülledt csend, zizeg a celofán a fejek felett. A töredezett, gyűrött fólia tüneményes képsorrá varázsolja a temetés jeleneteit. Vonulnak a komor férfiak, fogadkoznak, mint a mesében.

[A második] Az olimpia idejére tévét bérel a család. Hatalmas, barna ládába csavarozták be a készüléket, a süllyesztett csavarfejekre vörös viaszt csöpögtettek, nehogy valaki saját elhatározásából javítani kezdje a drága gépet. Kiderül, van magyar tévé is, nem egyszerűen bukaresti magyar adás, hanem valódi, Budapestről érkező műsor, cicavízió, hírek és filmek, talán már tévémaci is, sőt reklámok. Táncdalfesztivál. Színházi közvetítések. Latinovits hangján beszélő amerikai színész. A korlátlan lehetőségek talányos ragyogású doboza. A határok első, a rádiónál valóságosabb légiesítése a nappali szobában, attól kezdve nincs megállás. A tévékorszak elindítja a magyarok szétfejlődését: a partiumi magyarok, és jórészt persze a románok is, Nyugat felé tekintenek, a Nyugatról érkező képeket nézik, kezdetben kisebb-nagyobb közösségekben, a tehetősebb családoknál. Magyarország Nyugat? – egy kérdés, amit műsorról műsorra meg kell válaszolni, és a válasz sokfélének mutatkozik. Madarak jönnek, madarak mennek... De Székelyföldig például nem jutnak el, addig csak a hang terjed, az sem túl jó minőségben. A Partiumban élők képek összefüggő felületeként észlelik, a marosvásárhelyi rokonok hallják Magyarországot. Mennyi ország...!

[A harmadik] Rohanunk forradalmi közvetítést nézni, lehetőleg színesben. Sírni kell a tévé előtt. Balczó András befutását látni is azt jelentette, egyidejűvé váltunk, reprezentatív alapon, a világtörténelemmel; volt, aki akkor is sírt, asszonynépek főként. Most azonban a tévéből közénk szakadt a jelenidő, és ez átjárta a zsigereket. A bőr, az izmok, a csontok érezhető öröme, mint a szerelemben, a vibráló képernyő előtt. Sírni kellett június 16-án is, az ötvenhatosok újratemetési szertartásán, de az a sírás a hirtelen megnövekedett távolságot konstatálta Nyugat és Kelet között. Magyarország Nyugat? – ez akkor hirtelen megválaszolható kérdés lett. Leomlanak a falak, de valamennyi a közvetlen közelünkben mintha újra fölépülne, még erőteljesebben elszigetelve minket a minden részletükben valóságosnak látszó szabadság-eseményektől. Forradalmat közvetítenek, egyenesben. Azt mondják, szereplői vagyunk a történelemnek. Állunk a tévé előtt, megy a forradalom, szereplők vagytok, emlékeztetnek bennünket a forradalomfilm szereplői.

(Visky András)

Belleville-i randevú a nappaliban

Kafka kísértetei között már ott vannak a modern technikai eredetűek. A helyváltoztatók, amelyek a térbe és időbe való beilleszkedésünket biztosítják (hajó, autó, vonat, repülő, stb.), és a kísértetidézők, amelyek kísérteteket idéznek utunkba, és mindenféle affektusok irányába térítenek el minket (levelek, telefon, rádió, beszélőgépek, kinematográf). Nem lehet nem kihasználni őket: Kafka keverékek készítését javasolta, a kísértetgépek közlekedési eszközökre helyezését: telefon a vonaton, rádió a hajón, mozi a repülőgépen; kamera a sínen, gondolán, kerékpárra szerelve.

Tudós barátunk, VP szerint egy személy kerékpáron kifejtett energiája csupán egy villanykörte működtetésére lenne elég. Hiába szerelünk tehát képernyőt a biciklinkre, vagy rögzítjük a biciklinket a képernyő előtt, azokért a képekért soha nem tudunk megdolgozni (vagy csak biciklizünk az utakon, és nézzük a saját sebességünkkel mozgó képeket).

Ami a tévében lefegyverző, az a sebesség, a ritmus, a mozgás – a felesleges információknak és az éppen sohasem nekünk címzett képeknek és hangoknak az a magával sodróan színes, hangos, impozáns lendülete és olajozott retorikája. Mi is áll az ezerfejű monstrum felett a táplálékláncban? Ami inkább személyre szabottabb elfoglaltságot, kikapcsolódást és időtöltést kínál?

Egy nyári szabadtéri vetítésen, a földöntúliakra szakosodott zsaruk kalandjait megunva, valaki tüntetően átkolbászolt a vászon előtt. Nem mintha különösebben megzavarta volna a kilátást; talán ha tizenöten összefogtak volna, hogy eltakarják WS nyakkendőjét egy félközeli képen. Igaza volt Fellininek, a film nagy, a tévé kicsi.

Pár centis Phillips kombink a világ egyik legkisebb asztali tévéje, igen jó felbontással, melybe két beszélő fej életnagyságban szépen belefér, de egy nagyobb kutya már kilógna belőle. A legszebb teljesítményt az évek során a mozgókép-konzerválásban és -vetítésben érte el, tartok tőle, hogy a video-protézis benne a lényeg. Esténként, villanykörte-működtetésre alkalmas sebességű suhanás közben, a kis dobozból világító nagy filmeknek rendezünk vetítést.

(Margitházi Beja)

Ha a képernyő másik oldalán élnék...

... napkelte után sohasem mehetnék el nyugodtan reggelizni, mert egy nehezen szuszogó műsorvezető olyan kérdésekről faggatna, amelyekről egyáltalán nem akarok beszélni.

... rohanhatnék a krokodilok elől, mert tulajdonképpen rettegek tőlük, csak egy pihent agyú producer kitalálta, hogy minden reggel hajkurásszam őket egy szúnyogoktól hemzsegő folyóparton, valahol Senkiföldjén. ... arra kellene vigyáznom, hogyan mutassam be az éppen elteleshoppingolandó késkészletemet, amely a deszkát is elszeli, vagy a gyomorrengető és farpofákat zümmögtető fogyasztógépet, vagy éppen a háhom káhátos olasz ékszerszettet.

... ebéd előtt előre leadnám a kajával felszedendő kilóimat is, egy szürke macska meghajkurászna csak térdig látszó gazdasszonya tarkabarka szoknyája és egy fiáért aggódó, vajszívű barna eb kuckója körül.

... ebéd után amiatt főne a fejem, hogy vajon Don Carlos árthat-e még Juanita és Carlos Manuel szerelmének, és vajon kedvenc Rodrigóm megcsal-e éppen egy ábrándszép vízesés alatt.

... a délután közepén azon gondolkodnék, vajon szerelmes vagyok-e a húgom pasijába, vagy szívem mélyén elítélem-e a homokosokat, de erre is csak egy rózsaszín cuccokba bújtatott, kacsingatós dekoltázzsal felfegyverzett, szőke műsorvezető vehetne rá.

... lobogtatnám a milliókat, és lökném a süket dumát, hogy ugyan már, számolja meg valaki, hány háromszög látható a képernyőn, mert igazán könnyű a dolog, és annyi van éppen, mint izé, szóval a mosoly az arcomra fagyna, a szöveg meg csak úgy dőlne belőlem.

... elkeseredetten mereszteném a szemem a súgógépbe, miközben kegyetlenül koncentrálnék arra, hogy ez ne látszódjon, és ugyanolyan képet vágjak az iraki bombázások, a csecsen túszdráma és a kútba zuhant ló históriájához.

... becsszóra az operatőrhöz vágnám a papucsomat, ha tehetném, mert miért érdekel mindenkit az, hogy az egyik szemem látogatóba ment a másikhoz egy baleset után, s ott is maradt, most meg rászántam magam, hogy egy fehér köpenyes orvoshad kísérletezzen rajtam.

... eszeveszettül törném a fejem, hogy mi a szöszt nem árulnak el nekem ezek a zsíros kaján élő angol arisztokraták, és csöndben rakosgatnám egymásra a kártyákat, miközben hirtelen beugrana, hogy miként kerülhetett a kék ruhafoszlány a kerti pavilon kilincsére, miután elégedett mozdulattal megpödörném a bajszomat: „bon".

... remegve pislognék minden gyanús árnyékra, mert nem tudnám, ki akarja a vesztemet, és őrülten menekülnék egy sereg ronda, szőrös, folyton éhes kis szörnyeteg elől, amely vihogva fel akarja falni a világot.

... és már csak azt várnám, hogy jöjjön végre valaki, aki megnyomja a piros varázsgombot!

(Buzogány Klára)

A tévé és mi

Nyár van a Kolozsvár melletti Bükk erdőben. Család: apám, anyám, öcsém és a nagyi. Csendes vasárnap délutáni gombászás, labdázás. Daciánk beleolvad az erdő zöldjébe. Aztán rituális szalonnasütés.

Alkonyodik, hűvösebb lesz. A család csomagol, gombás kosár, szalonnasütő, labda, mind a csomagtartóba kerülnek. Anyám pakolgat, mi az öcsémmel befészkeljük magunkat a hátsó ülésre, nagyi betakar minket egy pokróccal. És most jön a lényeg. Apám órájára néz, majd az égre, mint aki a kedvező pillanatot várja, kutatja. Majd a csomagtartóhoz megy és kivesz... egy sporttévét. A motorházra helyezi, azután antennát, sztanioldarabokat, drótot vesz elő. Hamarosan kint sötét lesz, a motorház tetején pedig villogni, bolházni kezd a képernyő. Apám pedig áll a kocsi előtt, kétméteres antennát emel az ég felé. Időnként elmozdítja rajta az egyik sztaniol-darabot, nem kérdez semmit, a szemünkben úgyis tükröződik a képernyő, a sistergést meg ő is hallja. Áll, lassan balra, majd jobbra fordítja az antennát. Mintha valami fura hangszert tartana, amelyen a sztaniol-darabkák a húrok vagy billentyűk. Játszik rajta, játéka hang és kép egyszerre. Áll ott, mint a tévékor profétája, égre emelt antennával, Jelre várva, időnként lepillantva szomjazó népére. Aztán megtörténik a csoda: bolhásán és sisteregve bejön a Magyar Televízió egyetlen csatornája.

(Zágoni Balázs)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , cikk