Gyenge Zsolt

/ / /

· írta

A világra való odafigyelés csodája

Interjú Abbas Kiarostamival és Ken Loach-csal

Interjú

Egységes szerkezetbe illesztett epizódokból áll össze a Tickets (Jegyek) című szkeccsfilm. A nagynevű szerzőtrió két tagjával a februári Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon beszélgettünk.

A szkeccsfilmek divatjának korában egy, a megszokottól kissé eltérő stílusú produkció született három nagymester kamerájából. Az idei Berlinálé egyik legnagyobb érdeklődéssel várt filmje, amelyet az olasz Ermanno Olmi, az iráni Abbas Kiarostami és az angol Ken Loach rendezett, azért különleges, mert bár mindegyikük a saját epizódját készítette, az egész film egyetlen egységes szerkezetbe illeszkedik. Olyannyira, hogy nehezen kitapintható az a pillanat, amikor az egyik rendező átveszi a másiktól az irányítást. Csak néhány perc elteltével vesszük észre, hogy mintha egy másik, vagy más jellegű történetet látnánk.

Ken Loach

A beszélgetésen is – amelyre az ígéret ellenére végül Olmi nem tudott eljönni – az volt az első téma, hogy miként dolgozott együtt a három rendező. Az ötlet egyébként – a szkeccs-filmek nagy többségétől eltérően – nem egy producertől, hanem magától Kiarostamitól származik, aki elmondása szerint játékként fogta fel ezt az egészet. Az együttműködéssel kapcsolatban Kiarostami és Loach is azt hangsúlyozta, hogy mindenki külön dolgozott.

Loach: Mindenki a saját filmjét készítette, azt hiszem, nem is lehet másként dolgozni. Elengedhetetlen, hogy a saját témád saját belső logikáját kövesd, ezt nem lehet más logikával összeegyeztetni. Persze gyakorlati dolgokról beszélgettünk, meg arról, hogy miként fognak a karakterek fejlődni. De végül mindenkinek a saját, önálló, belső törvények alapján működő filmjét kellett elkészítenie.

Volt-e valami előzetes elképzelés, terv arra vonatkozóan, hogy a különböző részek azonos irányba haladjanak?

Kiarostami: Gyakorlatilag nem. Mindenki teljesen függetlenül a saját filmjét készítette, utána pedig egymás mellé akartuk helyezni a részeket. Csak akkor, amikor erre az összeillesztésre sor került, akkor kezdődött el a kommunikáció közöttünk.

Miért Önök hárman kerültek egymás mellé ebben a produkcióban? Milyen kapcsolat, közösség van Önök között?

Kiarostami: Ez a két rendező régről nagyon ismerős a számomra, Ken Kes című filmje nagyon népszerű Iránban, nagy hatása volt ott.

Loach: Közös bennünk az a törekvés, hogy nagyon egyszerűre redukáljuk a dolgokat, hogy mindent a lehető legegyszerűbb módon magyarázzunk el. A dolgok leegyszerűsítése letisztultsághoz vezet – és ez nem az, amit manapság a legtöbb filmben látni, amelyek igyekeznek túlozni, érzelmileg dramatizálni. Ez a fajta egyszerűség, tisztaság, visszafogottság, ami közös bennünk. Nagyon kevés filmrendezővel érzek ilyen jellegű rokonságot.

Abbas Kiarostami

A film cselekménye egy Innsbruckból Rómába tartó vonaton játszódik, ahol három, többé-kevésbé különálló történet zajlik le. Az azonos helyszín – végig ugyanazon a vonaton vagyunk –, illetve a különböző epizódok közti váltás jelöletlensége miatt az a benyomásunk, mintha egy összefüggő filmet látnánk. Ezt az érzést az is erősíti, hogy a szereplők (lévén, hogy egyetlen vonatútról van szó) mindegyik részben feltűnnek, csak legfeljebb az előtérből a háttérbe kerülnek vagy fordítva. A film egyik különlegessége az, hogy ezt az egységességet sikerült oly módon létrehozni, hogy ugyanakkor mindegyik szerző meg tudta tartani saját stílusának jellegzetességeit is. Olmi mediterrán hangulatú, érzelmes epizódját Kiarostami szikárabb, emberi viszonyokra építő lassú filmje követi, a befejező részben pedig Loach a jól szerkesztett történetben helyet tud szorítani a rá oly jellemző, szociális igazságtalanságokat finoman hangsúlyozó politikai elkötelezettségnek.

Hogyan sikerült Önöknek az egységességet és az egyéni jegyeket egyszerre megvalósítani?

Loach: Véleményem szerint Ermanno stílusa mindkettőnkétől különbözik; szinte biztos, hogy ő is ezt mondaná, ha itt lenne. Abbasban és bennem több közös vonás van abban a tekintetben, hogy hasonlóan keretezzük a beállításokat, hasonló módon használjuk a fényt. A legjelentősebb dolog azonban egyfajta érzékenység megléte, illetve az emberi interakciók fontosságának tudatosítása rendezéskor – ez az, ami a hasonlóság érzését okozhatja, még akkor is, ha maga a stílus egyébként különbözik.

Olmi, Kiarostami, Loach: Tickets

Kiarostami: Olmi stílusa szerintem is különbözik a miénktől. Figyelembe kell venni, hogy a helyszín azonossága a legmeghatározóbb elem, ami e három stílust közel hozza egymáshoz. Fontos még ugyanakkor, hogy mindhárman nagyon lassan közelítjük meg az utasokat, lassan ismertetjük meg őket a nézővel, lassan adagoljuk a velük kapcsolatos információkat.

Loach: Van egy pillanat Abbas filmjében, amikor az albán menekültcsaládot látjuk, a gyerek a lány térdén ül, ott az anya, a nagymama. Ebben a jelenetben nem irányított, hanem egyszerűen megfigyelte őket úgy, ahogy egymás között viselkednek, kommunikálnak. A világra való odafigyelésnek ez a formája csodálatos, és ez olyasmi, ami mindhármunkban jelen van.

Milyen hatása volt annak, hogy Önök hárman közösen forgattak, közösen gondolkodtak?

Loach: Persze, hogy létezett kölcsönhatás. Például az albán család Ermanno ötlete volt, az ő epizódjában jelennek meg először, csupán egy rövid pillanatra tűnnek fel Abbasnál, hogy aztán nálam központi jelentőséget kapjanak. Maga a vonaton való forgatás Abbastól származó alapötlete is befolyással volt mindannyiunkra, hiszen az, ami megszorításként jelentkezik az egyik oldalon, felszabadító hatással van a másikon. A helyszín korlátai elengedhetetlenné tették, hogy folyamatosan a mondanivaló leglényegére koncentráljunk. Olyan ez, mint egy zenei forma esetében: nagyon szigorú struktúrák között kell alkotni.

Három ilyen teljesen különböző kultúrkörből érkező rendező együttműködése felveti a kultúrák találkozásának, illetve a kommunikáció lehetőségének vagy lehetetlenségének kérdését is.

Kiarostami: A nyelvi különbségeken kívül semmi probléma nem volt, ez a forgatás bebizonyította, hogy minden etnikai és kulturális feszültség csupán a politikusok találmánya. Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy nem a nyelv a legfontosabb dolog, hihetetlenül jól lehet kommunikálni az arccal és a szemekkel. Éppen ezért ebben a soknyelvű filmben szerintem a feliratoknak nagyon kicsi jelentőségük van, mindent meg lehet érteni nélkülük is.

Mindkét rendezőnek megvan a saját, megkerülhetetlen vesszőparipája, Kiarostami például évek óta a digitális technika, a digitális filmezés egyik fő szószólója. Természetesen ezt a témát most sem lehetett kihagyni.

Olmi, Kiarostami, Loach: Tickets (2)

Kiarostami: A digitális technika rengeteg fejlődést hozott magával, és ez akkor is igaz, ha általában igyekszünk ellenállni a technológiai újdonságoknak. Szerintem be kellene már végre adnunk a derekunkat, mert ez a technika nagyon jó filmkészítési lehetőségeket biztosít számunkra. Lehetővé teszi például, hogy olyan különleges pillanatokat rögzítsünk, amelyeket filmrendezők általában nem tudnak lefényképezni. Ten és Five című filmjeim nem készülhettek volna el hagyományos technikával, mert például sokszor használtunk holdfényt a világításhoz. A digitális technika lehetővé teszi, hogy minden mesterséges megvilágítást eltávolítsunk. Ez azért fontos, mert a nem hivatásos színészek gyakran zavarbajönnek, ha erős reflektorfénybe kerülnek, és nem tudnak természetesek maradni.

Ken Loach politikai elkötelezettségéről már esett szó. Az ő epizódjában három skót Celtic-drukker odaadja a szendvicseit, majd sok tanakodás és konfliktus után a vonatjegyét is az albán menekült családnak, hogy a kalauz ne adja át őket a rendőröknek. A szög a beszélgetés során is kibújt a zsákból.

Olmi, Kiarostami, Loach: Tickets (3)

Ön szerint létezik az a fajta emberség, humánus magatartás, amiről a szurkolók tanúbizonyságot tesznek filmjében?

Loach: Igen, határozottan létezik. Meg aztán egyébként sem ízlettek a szendvicsek nekik. A birtokolt tárgy megosztásának gesztusát azzal kell összehasonlítanunk, ahogy az emberek válaszoltak a cunamival kapcsolatos felhívásra. Mindenki a zsebébe nyúlt, azt kérdezve: segíthetek? Mindez azonban azért történhetett meg, mert a kérdést támogatta a média, a politikusok stb. De mit tettünk a nagyjából hasonló számú iraki halott hozzátartozóiért, akiket megöltünk? Azoknak az embereknek, akik hasonlóan kétségbeesettek, nem adunk semmit. Tudomásul sem vesszük őket. Nincs bennünk együttérzés, mert valamiképpen részvettünk a meggyilkolásukban. Nagyon érdekes, mennyire manipulálhatók vagyunk még szolidaritásunkban is.

Három, markáns stílusjegyekkel rendelkező, azonban az emberi értékek iránt egyaránt elkötelezett filmrendező különös, változó intenzitású filmje a Tickets. Reméljük, hogy valamelyik fesztivál jóvoltából a mi vidékünkre is eljut ez a munka.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.