Hiányoznak a bunkó amerikai filmek. Hiányzik Bruce Willis, Schwarzenegger, van Damme, sőt, Lorenzo Lamas, Steven Seagal, Chuck Norris is. Hiányoztok, fiúk, inkább ti. Hiányoznak a megjegyezhető mozihősök, hiányzik a vér, az izzadás, a férfimunka. Hiányzik az igazi akciófilm, de nagyon.
A 80-as, 90-es éveket elmondhatatlan fájdalmamra felváltotta a hibrid, alapvetően fantasy-alapú „látvány”-film, és divatja nem akar lejárni. Nem tudom biztosan, hogy ez minek köszönhető, csak gyanítom, hogy a mozifilm a torrenteknek hála újra frusztrált, pánikbeteg korszakát éli, nem bízik a nézőiben és csak kortól, nemtől független(ített) alkotásokkal mer előrukkolni (ez pedig a legtöbb műfaj élményabortusza). A lányoknak olyan lányfigurákkal hízeleg, akik nagyon szeretve vannak ám egy „csúcs-ari” Ő által, aki valahonnan máshonnan jött, vagy csak annyira Más – mert amúgy minden pasas egyforma... A fiúk pedig kapnak a film vége felé egy kis látványt, akciót, amitől barátnőjük hátha hozzájuk bújik félelmében... s végül azok a párocskák, akik nem kaptak dadust estére, azok a purdét is hozhatják, mert a történetek mesések – pardon: allegorikusak. A korhatárra való tekintettel trágárság, cigarettzázás tilos, a szebbik nemek diszkriminációja (alias hímsovinizmus) tilos, szex nincs, vér nincs (de van), csak az szabad újra, amiért még nemrég azonnal letartóztatott volna a klisérendőrség1.
Előre szólok, ha még egyszer az életben egy filmben bármelyik jelenettel találkozok a következők közül, azonnal kivonulok a moziból: első – s talán a az összes közül a legkedvesebb – amikor a dzsungelben egy randa szörny elől való menekülést egy mély vízesés akadályozza meg, amibe főhősünk rövid teketória után beleugrik. Második (mutass egy trailert, amiben nincs benne, s neked adom a fele királyságom, s a lányom kezét) egy (vagy több!) ember napszemüveggel kijön egy épületből, lehetőleg lassítva, miközben a háta mögött felrobban egy fél bolygónyi terület, ő pedig tempóját nem feledve jön a kamera fele tovább, mintha csak a kifutón lenne. A harmadik (igen igen, még ilyen is van bőven) bármilyen kicsi és láthatatlan nüansz, amit a Mátrix című filmből szedett epigon rendezőnk. És A negyedik… Hát igen. Ez a film a negyedik, amit soha többet nem fogok még egyszer megnézni.
Van néhány földönkívüli, s bolygójukról a Földre jöttek lakni, de utánuk jöttek a rossz élienek, s már hámat megöltek, s a negyedik a film főszereplője, John Smith, aki nem menekül, mert szerelmes lesz Sarah-ba (a furi lányba, akivel majdnem „sarrah” is megy a kapcsolatuk, aztán mégse), és megküzd a gonosszal, a predatorokkal (jajj Predator, Terminator, Rambo, Cobra hol vagytok, brühühhüüü) és csatlakozik hozzá a hatodik, és mivel nem akarok spoileres lenni, nem árulom el természetesen, hogy ebben az ádáz küzdelemben végül ki fog nyerni, sőt azt sem, hogy terveznek-e folytatást a filmnek. Azt hihetnénk, hogy csak olyan, mint a Heroes vagy Lost egy x-edik epizódja2, A negyedik viszont sok szempontból még a sorozatok szintjét sem éri el (amit méregdrága látványjelenetekkel próbál kompenzálni).
Amit még tudni kell: bestseller alapján készült (tehát valaki még papírra is vetette…), a producer a tehetséges Michael Bay (A sziget, Szikla, Bad Boys) szóval minden együtt van, erős a csapat, mint a Real Madrid – de újabban az sem nyer.
Tudod, visszatérve, hiányzik a férfi-film, az a fajta, ami a kalandor amerikaiak (azok az alapító fajták) tudtalattijából jött elő, amikor a főhőssel együtt egy sötét moziterem leple alatt elmentél vadászni, bunyózni, repülni, s az asszony vagy otthon volt, vagy meg kellett menteni. Akkor még a főhősöknek karakterük, tartásuk, erejük és férfiszaguk volt a vásznon, a mostaniak összemosódnak nőtársaikkal, szépek, érzékenyek, szeretik a kutyuskákat, vigyázzák a gyengébbeket, picit emók a durva, érzéketlen társadalom miatt (Twilight), nagyon-nagyon figyelmesek, és nőkkel vállvetve, azonos erőbedobással harcolnak (Avatar).
Hiányoznak a hímsovén filmek, mert unom a puhány, udvarias hősöket. Már csak Machetében bízom, aki visszatér (Machete Kills; Machete Kills Again) és rendet rak, ne féljetek.
1 A negyedik ars poeticája is lehetne a film egyik jelenete, amiben a „negyedik” megkapja fedőnevét: John Smith. Főhősünk meg is jegyzi, hogy nem túl eredeti név, mire mestere kioktatja: nem kell eredeti legyen – a fontos az, hogy túléld.
2 És mit ad Isten, a film rendezője, D. J. Caruso nagyrészt tévésorozatokat rendezett (pl. a Smallville egyes részeit), mondjuk volt neki egész estés filmje is, a Disturbia, ami viszont egyáltalán nem rossz film.
