A régi Hollywood színe-javát felvonultató MGM-sikerfilm a legenda maga, az is ismeri, aki sose látta: gazdagnak látszó szegények és szegénynek látszó gazdagok egy békebeli berlini hotelben, élükön a melankolikus, akcentusos balerina-Garbóval. A Grand Hotel egyúttal maga a sokszor újrapróbált legendarecept: sok szereplő (all star movie), egyetlen nyüzsgő helyszín (Grand Hotel-téma) és az ebből adódó, több szálon futó történet.
Erről az Oscarról még nem, de Garbóról már hallottam tizenévesen, amikor először láttam a tévében a Grand Hotelt. A cselekmény meglepően sok részletén kívül arra a koncentrált figyelemre emlékszem, amit a szekrény tetejéről sugárzó fekete-fehér tévéből áradó aura váltott ki. Akkor, ott engem teljesen elbűvölt a fád, unott, furán mesterkélt, mégis karizmatikus Garbo, az elmosódott szegélyű képek, a németesen kimódolt nevek (Otterschlang, Kringelein), a hirtelen támadt vonzalmak, a régimódian fess báró, a fájdalmas balerinaság, a poénok és a spleen. Nem állítom, hogy most újranézve minden ugyanott és ugyanúgy van, de a csavarok és alkatrészek továbbra is nyikorgás nélkül forognak: ha másképp nézzük is, a majd' 70 éve összeszerelt gépezet még mindig olajozottan működik.
Vicki Baum szobalányként szerzett tapasztalatai és egy valós szállodai botrány alapján megírt 1929-es, bestseller regényében (Menschen im Hotel) Irvin Thalberg jó szemmel látta meg a siker lehetőségét. A jogokat a színpadi adaptáció feltételével vásárolta meg, így először William Drake-kel íratta meg belőle 1930-ban debütáló, Broadway-biztos sikerdarabot. A több mint négy és félszáz sikeres előadás elég meggyőző érv volt a filmes adaptáció mellett. A Grand Hotel előtörténete ilyen szempontból tipikus. A hangosfilm-korszak hajnalán, a nagy világválság éveiben Hollywood részéről indokolt találmány volt a presztízsfilm: a nagy költségvetésű, stúdióimázst építő, bombabiztos alapanyagból (Shakespeare, híres emberek élettörténete, sikeres színpadi darabok stb.) készülő, sztárok felvonultatására alkalmas produkciók mögötti filozófia lényege a minél szélesebb érdeklődés és bevétel megcélzása volt.
Az MGM számára – saját példátlan sztárkollekciója révén – adott volt az ilyen típusú sikerfilmek lehetősége, amely egyúttal garantálta, hogy a harmincas évtizedben sokáig az éves hollywoodi blockbuster-termés egyharmadát produkálja. A Grand Hotel az első próbálkozás volt a sztárok új konfigurációban való szerepeltetésére: az A-listás filmekhez elegendő egy-két sztárhoz képest ez a film rögtön hatot szerepeltetett, közülük négyen (Garbo, John Barrymore, Joan Crawford és Wallace Beery) ekkor éppen Hollywood nagyágyúinak számítottak. A nem éppen büdzsébarát megoldást kezdetben kételyek kísérték az MGM belső köreiben is (ennyi sztárt gazdaságosabban is el lehetett volna osztani), illetve többen is problémásnak tartották az orosz balerinát játszó Garbo svéd akcentusát, aki pedig 27 évesen magát tartotta alkalmatlannak a balerina-szerepre.
A végeredmény nem a kétkedőket igazolta. Az összhatás annyira működött, hogy a Grand Hotel oly módon nyerte el a legjobb filmnek járó Oscart, hogy – egyedülálló módon – a filmet és közreműködőit nem jelölték párhuzamosan egyetlen másik kategóriában sem. Dialógusaiból szállóigék lettek, Garbo árfolyama az egekbe szökött, maga a film egyértelmű kritikai és anyagi sikert hozott (a befektetés négyszeresét csak az első évben), a recept pedig annyira bevált, hogy beindult az all star movie-k máig tartó szériája, melyet a harmincas évek elejétől az MGM maga is gyarapított, a Paramount pedig rögtön ki is figurázott. A Grand Hotel utóéletét remake-ek, újabb amerikai és európai megfilmesítések, spin-offok és további színpadi sikerek tarkítják, melyek közül a legfrisebb a 90-es évek Broadway-musicalje volt, a maga 1000 feletti teltházas előadásával és díjesőjével.
A „Grand Hotel-téma” azóta is egy olyan forgalmas fő helyszínen (értsd: repülőtér, felhőkarcoló, óceánjáró, állomás, pláza, kávézó, stb.) játszódó sztorira utal, amelyben a különböző szereplők történetszálai nem feltétlenül találkoznak és szövődnek össze minden ponton, a mozaikokból a végére nem áll össze egy eleve megtervezett kirakósjáték. Itt éppen az események véletlenszerűsége, a történet befejezetlensége a hangsúlyos – ahogy a filmbeli Doktor monológja is összefoglalja a hotel-fílinget: jönnek-mennek a vendégek, és tulajdonképpen nem történik semmi; alszol, eszel, iszol, flörtölsz egy kicsit, táncolsz egy kicsit, de másnap elutazol, és mások költöznek be a „szobádba”. Minden mozgásban van, a hotel csak ideiglenes hely, de éppen ilyenként tud megmutatkozni benne a hétköznapi élet sokfélesége és esetlegessége. Ezt erősíti az is, hogy Grand Hotelben a gazdasági világválság tipikus figuráit megtestesítő hotellakók – a lecsúszott arisztokrata (von Geigen báró), az ambíciózus gépírólány (Flaemmchen), a korrupt gyáros (Preysing), a komplexusos kisember (Kringelein), a világháborút megjárt, egykedvű orvos (Otternschlag) és a nervőz orosz balerina (Grusinszkaja) – életéből mindössze a történet szerint átfogott 2 nap és 2 éjszaka eseményeit látjuk. Ezalatt szerelmek, vonzalmak, ellenszenvek (és gyerekek) születnek, pénzösszegek cserélnek gazdát, egyesek élete 180 fokos fordulatot vesz, másoké véget ér, és van, akié csak egyszerűn és zavartalanul halad tovább.
Az „oroszlánszelíditő”-ként meg a „nők rendezője”-ként emlegetett Edmund Goulding, akit a film mellett rendhagyó módon nem is jelöltek Oscarra, itt inkább terelget, mint rendez. A forgatás során kapóra jött azon képessége, mellyel játszi könnyedséggel kezelte a temperamentumos színészeket és rivalizáló színésznőket. A figyelmes szemlélőknek feltűnhet például, hogy a két „leading lady”, Garbo és Crawford a 112 perces film egyetlen jelenetében sem szerepel, vagy akár jelenik meg együtt. A már-már kínosan tiszteletben tartott szabályra állítólag azért volt szükség, hogy a két, kulisszák mögött is rivalizáló MGM-sztárral kapcsolatban fel se merüljön, hogy lejátsszák egymást, vagyis hogy elkerüljék az összeméregetést.
Pedig Garbo elsőbbsége ekkor már bebetonozott volt, hiába jósolták sokan 1930-ban első hangosfilmje, az Anna Christie előtt karrierje végét: a beszélő Garbo – enyhe akcentusa ellenére, vagy talán éppen ezért – még titokzatosabb, misztikusabb volt, mint a néma. Míg Crawford általában a független nőtípus variációit játszotta filmjeiben, Garbo vagy a férfiszíveket összetörő, végzetes vampot alakította, vagy a kiábrándult, kiégett, reménytelenül szerelmes, majd végképp összeomló asszonyt. A Grand Hotel színészileg két szempontból is fontos volt Garbo karrierjében: e két figura-alternatívából kilépve itt új karaktert formál, az előadóművész Grusinszkaját ráadásul nem lehet egyszerű beleéléssel, (ön)irónia nélkül eljátszani. Mindehhez már csak közismert ráadás az „I want to be let alone” mondat története, amely az eredetiben, ma is ellenőrizhető módon „I want to be alone” volt, de maga Garbo ragaszkodott hozzá, hogy ő „let”-tel mondta, mindezzel akaratlanul (?) is a hűvös, antiszociális, visszahúzodó sztár mítoszát erősítve. Akárhogy is volt, Garbo ezzel a filmmel bizonyos értelemben karrierje csúcsára ért: épp 1932-ben lejáró MGM-szerződésének meghosszabbításához ő maga kevésbé, a Stúdió azonban foggal-körömmel ragaszkodott, heti 7000 dolláros fizetését akár 10 000-re is emelve. Így nyílik meg aztán az út a 30-as években készült további, díjesővel jutalmazott filmjei számára (Krisztina királynő, Anna Karenina, A kaméliás hölgy).
A sztárpark többi tagja is kétségtelenül jól teszi a dolgát a filmben, de míg velük kapcsolatban lehet olyan érzésünk, hogy talán mások is eljátszhatták volna ugyanolyan jól az adott szerepet, John Barrymore jelenléte nemcsak azért kiemelkedő, mert Garbo korábbi jellegtelen, kevésbé emlékezetes partnereivel szemben – melyek közül egyedül Clark Gable emelkedett ki (Susan Lenox, 1931) – végre egy valóban a dívához illő és mérhető férfipartnert testesített meg. Persze a báró önmagában is hálás szerep (bár a titkolt identitás motívuma több hotellakó esetében is visszaköszön), de abban, hogy Barrymore-nek sikerül elementárisan drámaivá tennie a látszólag könnyed és nagyvilági figurát, nagy szerepe van hajlékony regiszterváltó képességének, annak, ahogyan néhány percen belül hasonló intenzitással képes megjeleníteni a flörtölő szinglit, a megbízóját helyrerakó önérzetes tolvajt és az életében először őszinte szerelembe eső férfit.
Bár a Warner Home Video 2004-es DVD-kiadására a szakértők panaszkodtak a szegényes restaurálás, alacsony kontrasztok, szemcsés képek és recsegő hang miatt, a korábbi, tévében sugárzott verziónál egy lényegesen jobb változatot lehet itt viszontlátni. Meg lehet így csodálni például néhány érintetlen, cenzúra előtti (pre-code) megoldást (a képeket belengő, sűrű és szinte állandó cigarettafüstöt, a folyamatos ivást, az éjszakai jelenetekben Garbo, majd Crawford köntös alól felvillanó meztelen melleit, Wallace Beery mindössze két törölközővel előadott fürdőszobai torna-sztriptízét, valamint az informális kapcsolatban álló szereplők között is gyakori, alig pár centiméternyi beszélgetési távolságokat). És nem mellesleg, alaposabban szemügyre lehet venni a Cedric Gibbons tervei alapján készült, a filmdíszlet fogalmát forradalmasító, híres hotelbelsőt (melynek mását az MGM, ugyancsak Grand Hotel néven, megépíttette Las Vegasban is), a fekete-fehér mintázatú padlóval, melyen a szereplők felülnézetből valóban sakkfigurákként közlekednek. No meg a forgóajtókat, a kerek, ívelt formákat ismétlő ornamentikát, és a kör alakú recepciót, melyek mind rafináltan játszanak rá a forgandó szerencse motívumára – ritka összhangot teremtve ezzel díszlet és cselekmény között.
Bibliográfia
- Balio, Tino (1993): History of the American Cinema 1930-1939. New York: Simon & Schuster Macmillam.
- Rae Hark, Ina (2007): American cinema of the 1930s: themes and variations. Rutgers University Press.
- Grand Hotel DVD-kiadás (2004) Warner Home Video. Angol, francia hang, angol, francia, spanyol felirat. Extrák: Így készült, trailer, híradórészletek, Nothing Ever Happens (1933, paródiafilm).
