Szalay Dorottya

/ / /

· írta

Zsenik, takarásban Brit költők a filmvásznon II. Tanulmány

A rímfaragókat övező dicsfény az utóbbi fél évszázadban igencsak elhalványult, az igazán jó poéta filmen ma már szinte kuriózumnak számít, mintha természetfeletti erőkkel bíró lénnyel találkozna az ember. Ha pedig egyszerre többüket is egy helyre tereli a sors – legyen bár a helyszín a filmvászon –, az szinte szuperhősök összejövetelének tűnik a modern néző szemében.

Nagy elmék, ha találkoznak

A brit irodalom egyik legjelentősebb írói találkozója 1816-hoz fűződik, egy Genfi-tó melletti villához, mely egy időben volt lakhelye Byronnak, Mary és Percy Bysshe Shelley-nek, a lord szeretőjének, Claire Clairmont-nak és életrajzírójának, Polidori doktornak. A Diodati villában tartott vitasorozat közben terítékre kerültek a kor mércéje szerint szélsőségesnek számító politikai nézetek, spiritualista tanok és természetesen különböző kísértethistóriák. A diskurzust követően az egybegyűltek elhatározták, hogy önmaguk és egymás szórakoztatására megírják saját rémmeséiket. Ekkor született meg Mary Shelley Frankensteinje és Polidori Vámpírja. Byron és Percy Bysshe Shelley sosem fejezték be saját műveiket. (Byron története ugyan később megjelent Töredékek címmel).

A híres-hírhedt Diodati villa

A gótikus regények megszületését övező legendák és a Frankenstein váratlan sikere (melyet egyébként Mary Shelley ironikus paródiának szánt) egy csapásra történelmivé tették az amúgy is emlékezetes éjszakát. Nem csoda hát, hogy sok filmkészítőt megihletett ez a történet. 1986-ban Ken Russell álmodta vászonra a költőzsenik mitikus összejövetelét, két évvel később pedig Gonzalo Suárez és a cseh emigráns Ivan Passer készített két teljesen eltérő filmet a híres éjszaka történéseiről és azok következményeiről.

A különc Ken Russell filmje, a Gótika, avagy a szellem éjszakája (Gothic) ugyan nem aratott átütő sikert, de több szempontból is különleges alkotás. A legtöbb feldolgozással ellentétben Russell filmje mindössze egyetlen nap történéseit mutatja be a vendégek érkezésétől számítva a másnapi piknik idejéig, mindezt pedig a konformista társadalom egy mítoszokra érzékeny képviselőjének narrációja keretezi. Az arctalan idegen bemutatja Lord Byront, a rosszéletű száműzött költőt, másnap pedig rövid összefoglaló monológban közli a kísérteties éjszaka vélt következményeit. Ken Russell már színészválasztásában is eltér a megszokott Byron-ábrázolástól, a tökéletes arcélű szépfiúk helyett ugyanis az ördögi tekintetű Gabriel Byrne-re osztotta a szerepet, akinek megjelenése egyszerre kelt félelmet és teremt szexuális feszültséget. Szeretője, Claire Clairmont (Myriam Cyr) féktelen karaktere is inkább vált ki borzongást, mintsem visszatetsző szánalmat. Percy Bysshe (Julian Sands) és Mary Shelley (Natasha Richardson) törékeny testalkatukkal és szőke fürtjeikkel pedig már-már angyali szerepben tetszelegnek.

Ken Russell: Gótika, avagy a szellem éjszakája / Gothic, 1986

Ken Russell szándékosan összemossa a tényeket, ahogy az összefüggő elbeszélő logika előtt sem hajlandó fejet hajtani. Ahogy több más alkotásában, ezúttal is a hallucinációk adják filmjének lényegét, a szürreális képiség, a klausztrofób atmoszférateremtés, a barokkos fényképezés keltette nyomasztó légkör teszik ki a Gótika esszenciáját. A film szereplői mind borzalmas titkokat őriznek, melyeknek felszínre kerülése okozza a lidérces víziókat, vérfagyasztó rémálmaikat. Russell ezek mellett különös figyelmet fordít a feltörő szexuális feszültségek ábrázolására, a figurák nemi beállítódására való tekintet nélkül. Byron ezúttal nem csupán gátlástalan szívtipróként parádézik, hanem egyenesen pokoli csábítóként tűnik fel, akinek sem nő, sem férfi nem képes ellenállni.

Míg Ivan Passer filmje, a Haunted Summer (Kísértetjárta nyár) is hasonló szerkezettel operál, Gonzalo Suárez Szél hátán (Rowing with the Wind) című, Spanyolországban forgatott angol nyelvű munkája visszatér a klasszikus történetvezetéshez. A Mary Shelley Frankensteinjének dramaturgiáját idéző film az írónő által megalkotott, emberi alakba manifesztálódott szörny gyilkosságaira építi a történetet. Tény, hogy a legendás éjszaka után pár évvel a résztvevők közül hárman is meghaltak: meggyőző bizonyítékok utalnak arra, hogy Polidori doktor öngyilkosságot követett el 1921-ben; Percy Bysshe Shelley hajóbalesetben hunyt el egy évvel később; Byront 1924-ben érte a végzet a görög szabadságharc frontján. Suárez filmje az összes halálesetet a Mary által kreált lényhez köti, aki egyenként végez a nő szeretteivel.

Gonzalo Suárez: Szél hátán / Rowing With The Wind, 1988

Ken Russell filmjének erőssége a meghatározó képi világon túl az erős karaktereken, a hiteles színészi alakításokon nyugodott. A Szél hátán Byronja (Hugh Grant) azonban inkább komikus nőcsábász, mint démoni költőzseni, Claire Clairmont (Elizabeth Hurley) figurája pedig megragadt az idegesítően szánalmas szerető szintjén. Suárez ugyan „visszaadta” Byron szépségét, de száműzte belőle azt a pokoli szenvedélyt, ami műveit is táplálta.

A legendás 1816-os összejövetelen túl azonban más költői kapcsolatok is filmre kívánkoztak. Ebbe a kategóriába esik többek között a brit koszorús költő, Ted Hughes és a tragikus sorsú amerikai költőnő, Sylvia Plath házasságát feldolgozó Sylvia (2003). Bár Christine Jeffs munkája egyértelműen az öngyilkosságba menekült Plath világát helyezi előtérbe, a költőnő frusztrációin keresztül egészen sajátságos képet kapunk Ted Hughes költészetéről, pályájának alakulását befolyásoló tényezőkről, illetve magánéleti válságáról. A romantikus brit irodalom két meghatározó alakjának barátságát meséli el a kevesek által ismert Pandaemonium (2000). Julian Temple Samuel Coleridge és William Wordsworth együttműködését és kapcsolatuk megromlását választotta témául. A két poéta közös munkájának eredményeként született meg az angol romantikus irodalom egyik fő műve, a Lírai balladák című kötet, melyben helyet kapott Wordsworth Sorok a tinterni apátság fölött (Tintern Abbey) című verse, és Coleridge Ének a vén tengerészről című költeménye (The Rime of the Ancient Mariner) is.

Julien Temple: Pandaemonium, 2000

Ken Russellhez hasonlóan Temple sem elégedett meg a hagyományos elbeszélői stílussal, Coleridge ópium-delíriumos állapotában megélt hallucinációi a film képi szintjén is markánsan jelen vannak. Elfogadott tény, hogy Wordsworth-szel szemben Coleridge sokkal szerényebb és bizonytalanabb volt, amit a tudatmódosító szer állandó használata csak még inkább elmélyített. Wordsworth költői személyiségét ellenben erősen meghatározta önhittsége és folyamatos öntömjénezése, ami Coleridge-dzsel való kapcsolatára is rányomta a bélyegét. Temple azonban egy merész gesztussal határozottan a negatív pólus irányába tolta Wordsworth karakterét, alkotótársa függőségét, húga betegségét és a Kubla Kán egyetlen verziójának elégetését is a szerencsétlen poéta nyakába varrva. Coleridge Temple értelmezésében szinte mártíri magaslatokba emelkedik, míg pályatársa jórészt minden erényét – köztük alkotói tehetségét is – elveszíteni látszik. A rendező továbbá egyfajta revansra is lehetőséget teremt kedvenc drogfüggő költőjének, a Pandaemonium fináléjában ugyanis Coleridge Lord Byron és Robert Southey társaságában porrá alázza egykori barátját, aki kénytelen-kelletlen elhagyja a helyszínt, hogy az ott maradt kis társaság révült áhítattal hallgathassa végig a Kubla Kán sorait. Temple filmjének egyik nagy erénye a versek szövegeinek beillesztése a dialógus szövetébe. Coleridge Frost at Midnight című költeménye szinte életre kel a képernyőn, az Ének a vén tengerészről a víziók megjelenéseinek köszönhetően pedig már-már önálló történetként kap helyet a filmben.

Árnyékba bújva

Az utolsó kategóriába végül azok a filmek tartoznak, amelyekben a költő, legyen bár világhírű, mégis csupán mellékszereplőként van jelen. Sir Walter Raleigh angol költő és felfedező Erzsébet királynő árnyékában például általában kénytelen beérni a másodhegedűs státusszal. (Mindenképpen kivételt képez Henry Koster 1955-ös alkotása, a The Virgin Queen). Ugyan Raleight-t maga Vincent Price kelti életre, már az 1939-es Erzsébet és Essex magánélete (The Private Lives of Elizabeth and Essex) című filmben sem játszik főszerepet, ahogy a 2000-es Gloriana is kisapadra száműzi a kalandos életű poétát. A Shekhar Kapur rendezésében készült Elizabeth: Az aranykor (Elizabeth: The Golden Age) már kissé bőkezűbben bánik a bátor rímfaragóval. A Clive Owen által megformált Raleigh nem csupán a királynő bizalmát és legkedvesebb udvarhölgyének szerelmét nyeri el a filmidő alatt, de alkalmanként egy-egy költői monológ elszavalására is lehetőséget kap, melyekben érvényre jutnak a kalandor szabadságról vallott eszméi, a végtelen tenger iránti szenvedélye. Egy-két cirádás tájleírás ide vagy oda, ahogy a fent említett alkotásokban, úgy Kapur filmjében is inkább szívtipró szerencsevadászként vagy hősies hazafiként jut szerephez a költő, írói munkásságáról szinte egy szó sem esik.

Shekhar Kapur: Elizabeth – Az aranykor / Elizabeth: The Golden Age, 2007

Szerencsésebb helyzetben van Dylan Thomas, aki két film főszerepét is maga mögött tudva (Converging with Angels; The Poet Writes His Wife) még viszonylagos mellékszereplőként sem kénytelen meghúzni magát a háttérben. A 2008-as A szerelem határai (The Edge of Love) című film alapjában két nő, Thomas felesége és gyermekkori szerelme közti barátság történetét dolgozza fel. Miközben javában dúl a második világháború, Vera Philips (Keira Knightley) énekesnőként keresi a kenyerét a háborgó Londonban. Egy nap véletlenül összefut a fiatalságát meghatározó Dylan Thomas-szal (Matthew Rhys), akivel még mindig gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt. Miután a költő bemutatja Verának feleségét, Caitlin Thomast (Sienna Miller), a kezdeti rivalizálás után mély barátság szövődik a két nő között. John Maybury filmje ugyan számot ad a poéta azon életszakaszáról, amikor két nő is fontos szerepet töltött be az életében, Vera és Caitlin kapcsolatának elmélyülése sokkal nagyobb teret kap a kibontakozásra. Paradox módon azonban ezzel az eljárással – "a kevesebb néha több" elméletéhez híven – Maybury eléri, hogy a néző mégis átfogó képet kapjon Thomasról.

John Maybury: A szerelem határai / The Edge of Love, 2008

Ennek oka pedig a két női karakter közti különbségekben keresendő. Az ő szemeiken keresztül vizsgálva a költőt, Thomas két egészen eltérő oldaláról mutatkozik be: Vera Dylanje az örök kamasz, gyermekkori barát, a romlatlanság és játékosság megtestesítője. Caitlin Dylanje sokkal összetettebb ennél: egyszerre zseniális költő és szeretetre éhes csecsemő, hanyag apa és csapodár férj. Míg Vera Dylan iránti szeretete inkább elnéző, Caitlin szerelme szenvedélyes és haragos. A két nőn keresztül megismerhetjük Thomas múltját, jelenét, és bepillantást nyerhetünk jövőjébe. Az így kialakított jellemrajzot tovább pontosítják Thomas önálló jelenetei, melyekben a rendszer által rá szabott szerep ellen protestál (nem hajlandó a fronton harcolni, de még a háborús közvetítések narrációinak megírását is visszautasítja). Maybury filmje tehát szépen bizonyítja, hogy a közvetett ábrázolás néha sokkal életszerűbb képet fest egy személyről, mint a direkt jellemzés.

Dylan Thomas fotón és filmen (Matthew Rhys)

Talán a fent leírtak fényében vállalható az a konklúzió, miszerint a briteknek nem kell feltétlenül szégyenkezniük, ha poétáik filmes megjelenésére kerül szóba. Költőik már a némafilmes korszak óta visszatérnek a vászonra, még ha olykor kissé esetlenre is sikerül a múltidézés. Szerepük ugyan a mozgókép megszületése óta jelentősen változott – már nem az ő nevük fémjelzi a filmet, hanem ez utóbbi népszerűsíti a híres poéták munkáit –, kalandokban, szenvedélyben és gyakran tragikumban gazdag életük talán még jó időre ellátja anyaggal az életrajzi filmek iránt érdeklődő alkotókat.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk