Színtiszta élet és szépséges igazság – A dán filmek győzelme Lars von Trier nélkül

Dán Filmhét – Budapest, Pécs, 2005. március 10–16.

Dánia. Mi jut eszedbe elsőre? Skandináv ország, hideg, Andersen, kikötők, kis hableány, papírházak, legó... Nos, ez a felsorolás biztosan megváltozott az utóbbi évtizedben, hiszen a lista mindenképpen bővült Lars von Trier nevével. Pár éve pedig nem csupán egy képviselője, de az egész filmgyártás helyet kapott az asszociációs játékban, s maga a dán film került fel a listára. Persze az, hogy e nemzet filmjei szinte berobbantak a filmes köztudatba, nem érdemtelenül történt, igenis kivívták maguknak ezt az elismerő pozíciót. Ma pedig már ott tartunk, hogy lassan hagyománnyá válik, hogy minden évben egy teljes hétre térdre borul a budapesti Művész mozi e kis északi ország mozgóképei előtt.

Egyszerűen briliáns

A 2004-es Dán Filmhét teljesen bebolondította a magyar filmrajongókat, így a sikerre való tekintettel visszatapsolták a rendezvényt, azaz idén újból modern dán filmek széles választéka volt látható a Budapest Film szervezésében a Művészben. Ezúttal annyi újítással, hogy március 10. és 16. között már nemcsak a fővárosi, hanem a pécsi Apolló Art mozi is örömmel várta a dán film kedvelőit. Már egy héttel a kezdés előtt alig lehetett jegyeket szerezni, a vetítések megkezdése előtt fél órával pedig őrült tolongás helyszínévé vált az art mozik gyöngyszeme. Percek alatt beteltek a pótszékek is, s aki a főcím közben tervezte elfoglalni a helyét, hát, valljuk be, semmi esélye nem volt, mert a sorok között mozdulni sem lehetett, egy négyzetcentiméter nem maradt szabadon.

A rendezvény csütörtök esti ünnepélyes megnyitója után rögtön nyilvános díszelőadással kedveskedtek a szervezők, méghozzá Annette K. Olesen Bűnök című Dogma-filmje nyitotta meg a rendezvényt. Maga a rendezőnő így vallott a filmről: „feltárja, mi történik, ha a bizalom törékenyebb a bizalmatlanságnál, ha a tudás erősebb a hitnél, és a fájdalom hatalmasabb, mint a szeretet". Egy teológusnőből lett börtönpap és egy természetfeletti képességekkel rendelkező rab különös kapcsolatára épül a történet, két nagyszerű színésznővel, Ann Eleonora Jorgensennel (Olasz nyelv kezdőknek) és Trine Dyrholmmal (Születésnap, Oké) a főszerepben. A tavalyi berlini filmfesztivál versenyszekciójában is futó film mesterien értelmezi át újra és újra a bűn jelentését a film különböző pontjain, érzékenyen átszőve mindezt Anna, a börtönpap nézőpontján. Az, aki mindenkinek a hitről és Istenről prédikál, hirtelen saját maga ellen fordul, a gyávaság mégis felülkerekedik rajta, s már-már nem is a problémájával küzd igazán, hanem a hitetlenségével. Egy film arról, kiben bízva hozzuk meg döntéseinket, hol a határ, ahol még a kezünkben van a választás, s vajon van-e az igeneknek és nemeknek olyan súlya, hogy azok az idő múlásával bűnökké párolódhassanak. (Szerencsére, akinek nem sikerült megtekinteni a filmet, még a későbbiekben is megteheti, hiszen nem sokkal a magyarországi premier után a műsorára tűzi a Művész mozi.)

A filmhét tehát rendkívül erősen kezdett, s a lelkesedés mellé ez egy nagy löketet adott az egész rendezvénynek, tovább fokozva az izgatottság és kíváncsiság érzését a mozilátogatókban. A mélységben és komolyságban utazó filmek mellett igazán széles műfaji skálát felvonultató program jellemezte a 2005-ös Dán Filmhetet. így a Dogma-filmek mellett fekete komédiát, de még ifjúsági filmet is találhattak az érdeklődők a kínálatban. Dánia minden bizonnyal egyik őstehetségének, Anders Thomas Jensennek a morbid vígjátéka teljesen szokatlan, bizarr humorral lepte meg a közönséget. A szombaton bemutatott Zöld hentesek után biztosan másképpen alakult a hétvége – de talán a hétvégi menü is –, mint azt terveztük, hiszen a két ambiciózus hentes, Bjorne és Svend kettőse és az alapszituáció abszurditása minden jól bevált filmes sikerreceptet felrúgva szórakoztatott. Jensen rendező úr talán legnagyobb erénye, hogy kiváló „filmes kötéltáncos", elképesztő feszességgel járja végig a groteszk árnyalatait úgy, hogy egy fél pillanatra sem néz le a mélybe, de tudatja, hogy nincs ráerősítve biztonsági kötél. A mellékepizódok – és a szereplők, sőt még a parányi motívumok is – finoman kimunkáltak, s egymásba forrva jutnak el az utolsó képekhez, ezzel is dicsérve a film kidolgozottságát. Egyszerűen briliáns alkotás.

Akár egy szép dal

Az ifjúsági filmek képviselőjeként érkezett a filmhétre Aage Rais-Nordentoft Rúgj és fuss című alkotása, amely a rendező negyedik nagyjátékfilmje, s még mindig nem távolodott el kedvenc témájától, a kamaszoktól. Jacob, Bo és Mikkel „foci vagy csaj"-kálváriáját tárja elénk, azaz a srácoknak lassan választaniuk kell, hogy marad a pénteki weekend-házak feltörése meg a haverok, s tovább rúgják a bőrt, avagy inkább elfutnak egy hormonok által irányított világba. Persze lassan beköszönt a szerelem is Mathilde személyében, s próbára tevődnek a baráti és családi kapcsolatok is. Annak ellenére, hogy sok sematikus megoldás és szokásos fordulat váltja egymást a filmben, nem lehet csak egyszerűen a „dán amerikai pite" vagy a „skandináv hangyák a gatyában" történetnek titulálni. Az északi íz és érzékenység, habár csupán néhány kocka erejéig is, de érzékelhető, s biztosak lehetünk, hogy nem egy mainstream alkotás fut a vásznon.

Sajnos kevésbé mondható ez el Simon Staho filmjéről, amely minden előzetes várakozással ellentétben nem mondott túl sokat, illetve túl sok újat a szeretni akarásról és szerelemről. A Nappal és éjjel határozott indítása ellenére sem képes fenntartani az érdeklődést a főszereplő, az öngyilkosságra készülő férfi iránt. Egy félig már halott ember keserű, mozdulatlan arca fogadja életének fontosabb szereplőit, ahogyan beszállnak az autóba. Céltalan, eredménytelen köröket jár a hűtlen feleséggel, a szeretőjével, magányos húgával és feledékeny anyjával; közben néha meg-megszólalnak, vádolnak, emlékeznek és emlékeztetnek, majd hallgatnak. Egészen a végéig még úgy tűnik, hogy a film képes lesz megoldani saját magát, de mire ráeszmélünk, hogy a dramaturgiailag végtelenül elrontott állapotos utcalány-jelenet zárta a gyötrődéseket, mély csalódottsággal állunk fel a székünkből. A férfi végül lelövi magát, s mi meg örömmel nyugtázzuk: végre!

Amilyen erős volt a kezdés, olyan lett a befejezés is – a szervezők a keretes szerkesztés hívei lehettek –, mindenesetre a Karlovy Vary-i filmfesztivál díjazottja és az idei Sundance közönségdíjasa jutott a filmhét utolsó két napjára. Különleges izgalom előzte meg az Utána című film bemutatását, hiszen a dán színészkirálynő, Paprika Steen, akit olyan filmekben csodálhattunk meg, mint a Születésnap vagy az Idióták, ezúttal rendezőnőként debütált. Egy házaspár pokoljárását mutatja be, amint különböző módon próbálják feldolgozni autóbalesetben elhunyt tizenéves lányuk elvesztését. Igyekeznek megküzdeni a fájdalommal, de már csak a „kamasz" szó hallatán, vagy egy autó láttán is sírva omlanak össze. Ép ésszel nem tudják elviselni a történteket, és egymástól lassan eltávolodva, a racionalitást átlépve kezdenek bele saját kis „terápiájukba". A feleség gyermeke hiányát és a kibuggyanó anyai ösztönöket egy fiatal nő csecsemőjén éli ki, míg a férj titokban követi a nőt, aki lányuk halálát okozta. Mindketten abban reménykednek, hogy majd a bosszú elégtételként szolgál, borogatja majd a sebeket, de tévedniük kell. A kínok csak erősödnek, a szituáció elmérgesedik, és hirtelen egy teljesen ismeretlen helyzetben találják magukat. Egy érzékeny filmet készített Paprika Steen, törékeny színészi játékba burkolva, néma, groteszk humorral megszórva. Talán nem mond eget rengető dolgokat, nem változtatja meg a világot, de kellemesen megérint, és akár egy szép dal, beléd bújva hagy utadra menni.

Mert annyira igaz

A Dán Filmhétre a Magyarországon már jól ismert Susanne Bier legújabb nagyjátékfilmje, a Testvéred feleségét tette fel a pontot. A számos fesztiválon elismert alkotás olyan szereplőket vonultatott fel, mint Ulrich Thomsen és Nikolaj Lie Kaas, a forgatókönyvet pedig, akárcsak a Hogy szeretsz? esetében is, Anders Thomas Jensen írta. A két testvér, mint a világ két ellentétes pólusa, egy helyen, egy nőben érnek össze. A sikeres ezredes, boldog családapa Michael, és a szélhámos, „a család fekete báránya" bélyeget magán viselő Jannik története minden szívet megszorongatott, s tette ezt úgy, hogy nem csapott át csöpögős melodrámába vagy művészieskedő tragédiába. Megmaradt a földön, és rendes, emberi valójukban vázolta fel, formálta meg hús-vér szereplőit, akik hozzánk hasonló módon lélegeznek, éreznek, rettegnek, vagy éppen szoronganak. Az Afganisztánba küldött Michaelt halottnak nyilvánítják, közben Jannik felelőtlensége ellenére képes megbirkózni a családfő szereppel. Zseniálisan fut a két történet egymás mellett, az otthoni kapcsolatok újrarajzolódnak, míg a hadifogságba esett Michaelt megrázó élmények érik. Végig tudjuk, hogy mindjárt, no, talán most fog billenni minden, felborul a lelkünknek jóleső idill, hiszen bármelyik pillanatban elérhetünk a visszatérésjelenethez. S aztán csend. Nem borul semmi. Csak a messzeségbe révedő kék szempár pislog ránk egyre intenzívebben. A két kislány, a szőke tündérkék elsírják magukat, más ez, mint mikor apa hosszú útra ment. A családi vacsora botrányba torkollik... S mikor már szilánkokra törnek az étkészlet darabjai, akkor vesszük észre, hogy a film lassan, fájdalmasan szaggatta darabokra, cibálta szét mindazt, amit eddig felépített. Nekünk pedig már fáj, de nem jön ki hang a torkunkon. Először azt hisszük, hogy azért, mert olyan szép, de aztán rádöbbenünk, inkább, mert annyira igaz.

A Dán Filmművészeti Főiskola tehetséges filmesei, szó, ami szó, ismét learatták a babérokat a magyar közönségnél, s csak a bekezdésben leírtak alátámasztásaként, ezúttal teljesen Lars von Trier atyai segédkezése nélkül. A címlista leperegtekor többen ülve maradtak, mások elmeredő tekintetekkel kászálódtak ki a vetítőtermekből, az összeráncolt szemöldökök pedig nem csak a fénykülönbség eredményei voltak. Már csak az a kérdés, miben rejlik ez a varázs? Miért érinti meg ennyire az embereket a dán film? Talán az a színtiszta élet és valóság, amivel dolgoznak, talán a lenyűgöző színészi alakítások... Válaszolni talán nem is muszáj. Dán filmet nézni viszont annál inkább...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó