Az ötödik alkalommal Linzben megrendezett Crossing Europe filmfesztivált idén is átgondolt és olajozott szervezés és következetes arculatépítés jellemezte. Most azonban sikerült megtalálnia ideális méreteit is. Az eredmény: egy európai mércével mérve is egyedi és erős program, amely így is bizonyára a szűkebb vonzáskörzet mozikultúrájának színvonalát emeli a közeljövőben.
Péntek van, este nyolc múlt. Az egész napos mozizás után ideje enni valamit. Normális reflex, különösen Ausztriában, ahol a kulturális és a kulináris élvezetek elválaszthatatlanok. Érdemes belenézni az ORF kulturális hírösszefoglalóiba: az élet svédasztalos vernissage-ok láncolataként tételeződik. És persze ne feledkezzünk meg a kávéház intézményéről sem, amely Ausztriában hagyományosan a testi és a szellemi töltekezés, a közösségi lét terepe.
Bekukkantok a Sárga krokodilba. A fesztiválközpont aljában működő étterem zsúfolásig megtelt. Várakozom. Itt is, ott is filmekről folyik a szó. Imádom ezt az elevenséget, művészet és kultúra szerves kapcsolatát az élettel. Azt, hogy akármerre jár-kel az ember ebben az országban, mindenütt kultúrmorzsákkal, a kultúra közvetítésének (és persze eladásának) törekvésével találkozik. A kultúrafogyasztás hétköznapi szükséglet-szerűségére irányítja a figyelmet idei kedvenc fesztiváli szóróajándékom is. Az egyik főszponzor maréknyi zsázsamaggal, vagyis élő anyaggal reklámozza a rendezvényt. A kis tasak egyik oldalán a „Kultur und Kresse” (Kultúra és kerti zsázsa) felirat, valamint a vetési útmutató olvasható. A másik oldalról egy fiatal férfi, az egyik programtanácsadó tekint az optikába. Mellette az idézet a fesztivál szellemiségének esszenciájaként értelmezhető: „Más szemmel nézek Európára.”
A Crossing Europe ugyanis nemcsak a kortárs filmművészet tendenciáit akarja elhozni Linzbe. Olyan filmekkel akarja konfrontálni a látogatót, amelyek szokatlan, gyakran egymással is dialogizáló Európa-képeket tárnak elé. A crossing tehát egyfelől a kontinens átszelését jelenti – éspedig mindenféle értelemben, hiszen a vásznon filmes, földrajzi és társadalmi rétegek bomlanak ki előttünk, a lehető legnagyobb sokféleségben. Másfelől ezek a rétegek találkoznak, keresztezik is egymást a programban – illetve a nézőben. És a filmek profitálnak ebből az egymásmellettiségből. Hogy itt valóban a mellérendelés elve dominál, azt a megnyitó szerkezete is jól mutatja. Idén a köszöntő ceremónia után három nyitófilm közül választhattak a látogatók: az Oscar-díjas Once-szal (r. John Carney) és a 4 César-díjjal jutalmazott A kuszkusz titkával (r. Abdellatif Kechiche) párhuzamosan a REC című spanyol horrort (r. J. Balagueró, P. Plaza) tűzték műsorra a szervezők.
És ha már a következetesen végigvitt elveknél tartunk: a programot minden szinten a politikai korrektség hatja át. Nem erőszakosan, és nem is hiszem, hogy errefelé ez szemet szúr, de azért tanulságos, hogy mennyire egyensúlyban vannak a mezőnyben a kelet- és nyugat-európai alkotások, vagy éppen a férfi és a női szerzők (a tíz versenyfilm közül ötöt nő rendezett).
Ez persze még csak az alap, és kár is volna méltatni a fesztiválrendező elveket, ha a felépítmény érdektelen volna. De Linzben sorozatban izgalmas filmek kerülnének elém. Például Alain Gomis szürreális pillanatokkal teli Andalucíája, amely egy algériai származású francia férfi gondolatfolyamként leírt bolyongása Párizsban, majd Spanyolországban. Vagy itt van Ulrike von Ribbeck Früher oder späterje (Előbb vagy utóbb), amely rózsaszín-légies képeivel és hétköznapinak induló alaphelyzetével – tinilány beleszeret az új szomszédba – szilánkokra töri a kispolgári élet sérthetetlennek tűnő álomvilágát. A 25 esztendős Audrey Estrougo balladájában, a Regarde-moi-ban két perspektívából nézzük végig a Párizs külvárosában lézengő fiatalok – bevándorlók és franciák, fiúk és lányok – élet-halál-küzdelmeit, kiszolgáltatottságát és kegyetlenségét. Nem folytatom a sort, a európai első- és másodfilmes alkotásokat bemutató versenyprogram mind a tíz darabja valamiféle igazság után kutat, s közben bátran kísérletezik az egyéni kézjeggyel, ami szerethető. Csak egyvalami hangol le: a közönségdíjat már megint – nem először és nyilván nem is utoljára – az elengedhetetlen koprodukciós vadkeleti melodráma nyeri. A Ljubav i drugi zlociniban (r. Stefan Arsenijevic) a házgyári lakótelepen érzékeny lelkű kelet-európai maffiózók a Bésame mucho-t éneklik… A 10000 eurós fődíjat, melyet tavaly óta a „Linz 2009 – Európa Kulturális Fővárosa” szponzorál, Isild Le Besco kapja Charly című filmjéért.
S hogy mégis milyen volt az idei Crossing Europe az eddigiekhez képest? Arányosabb. A fiatal fesztiválok létét mindig megnehezíti, hogy meg kell találniuk a kényes egyensúlyt különösség és népszerűség között. Az egyedi arculatot erőltetve elveszíthetik kapcsolatukat a potenciális helyi közönséggel, azok igényeit előtérbe helyezve viszont könnyen arctalanná válhatnak. Az sem ritka, hogy induló fesztiválok – a nagyok mintájára – túlvállalják magukat, s addig gyarapítják kínálatukat, míg orientáló funkciójuk teljesen elvész. Ezeken a gyermekbetegségeken a Crossing Europe is átesett az első években. A 2004-es, 2005-ös túlburjánzó programban még el-elsikkadtak hangsúlyok, a közönség óvatosan futott neki egy-egy filmnek (ennek az érdektelenségnek esett áldozatul 2004-ben Fliegauf Dealerje is).
Mára viszont nyoma sem maradt a kezdeti aránytalanságoknak. A fesztivál idei programja – 32 ország 150 alkotása 132 előadásra elosztva – kellő érdeklődést generált (16000 néző), és egyenletes intenzitással, áttekinthetően töltötte ki a vetítésekre szánt öt napot. A versenyprogram mellett a Panorama (európai körkép) válogatás filmjei kapták a legnagyobb figyelmet. A kísérő szekciókban többek között a kortárs európai trash horror remekeivel, a litván dokumentum- vagy esszéfilm nagyjainak (Audrius Stonys, Arunas Matelis és Sharunas Bartas) életművével, valamint felső-ausztriai médiaművészek munkáival ismerkedhettek az érdeklődők.
