Ebben a filmben talán minden szinten érvényesül az, hogy nem a tartalom, hanem a forma számít. A tartalmat rég ismerjük (újat esetleg még az elején láthatunk), de a forma, az kivételesen jól sikerült. Ehhez a formához pedig a legmegfelelőbb közeg az animációs film.
„Ez nagyon jó lesz!” – kezdődik. Látom előre, amikor a színpadon a mariachi-zenész baglyok bekonferálják Rango eposzi méterű kalandját, a háttérben pedig a díszlet elfordul, és a főcím olvasható: Rango, nem is akárhogy: western-style. Látom az első jelenetből, amely csattanós-rövidfilmes dramaturgiával jelzi: fel lehet készülni a meglepetésekre, eredeti lesz és kiszámíthatatlan. Máris szeretem. Nos, itt már nyert ügyük van az alkotóknak, és Gore Verbinski rendezőnek (A Karib-tenger kalózai-filmek, A kör). Látom, hogy jó lesz az animáció az excentrikusra kidolgozott, és színbe dobott (helyzetbe hozott) kaméleon főhősfiguráról is, akit máris megszeretünk, amint szegény kétszer is levedlik a tűző napon; amint óriási guvadt szemeivel a legszűkebb blendenyílásból pislog a világra; amiért görbe a nyaka, picik az orrlyukai; és persze esetlen, amennyire csak kell.
Míg a főhős rendezői-színészi aspirációkkal megáldott kaméleon, és így magában hordozza a színek, viselkedésmódok, szerepek egész palettáját, a többi, utolsó szőrszálig kidolgozott állatkarakter egytől egyig tipizált figura. A kocsmáros varangyosbéka, a polgármester teknősbéka, titkárnője csinos, kisminkelt róka, a kisbűnözők vakond(ok)ok, és a falut rettegésben tartó gonosz persze a csörgőkígyó. Bár ezeket a karaktereket bemutatás nélkül is ismerjük, végignézhetjük a bundájukat, ruhájukat, mimikájukat, gesztusaikat, bajszaikat, és eljátszhatjuk az állat-beazonosítósdi játékot is, mert akadnak köztük olyan finomságok is, mint a tarajos sül, a sivatagi leguán, a kaktuszlakó amerikai egér vagy egy Miyazaki-féle figura a Chihiróból. Az animációs film legnagyobb erőssége talán éppen a karakterábrázolás, a figurák vizuális kidolgozottsága, és az, hogy nem fukarkodtak a sokféle állatka megformálásával, sem a kreativitással, amivel megalkották őket. Egyébként már csak ezért, és a film látványvilágáért is érdemes megnézni az alkotást. A sivatagi falucska hangulata, a díszlet, a világítás, és egy-egy ötletes vizuális megoldás uralják az egyébként is öniróniával kezelt vizuális közhelyeket és műfaji giccseket.
Ami a történetet illeti, ezt a „nagyon jó, máris szeretem” szintet körülbelül a film kétharmadáig tartja, amíg megismerjük a környezetet, mikor párologni kezd a látvány varázsa, és amikor előtérbe kerül a cselekmény. Ekkor jön a felismerés, hogy ezt a szüzsét már ismerjük, ennél érdekesebb már nem lesz, és cselekmény szempontjából már semmi újra nem számíthatunk – de ez nem baj. Most nem. Ez lehet a film másik erőssége: a történetmesélés formája, amely a klasszikus hollywoodi elbeszélés nyomvonalán halad és azon vissza-visszakacsingat az önreflexív főhős által; valamint a western műfaji sajátosságainak és közhelyeinek beépítése ebbe a meglehetősen furcsa és sajátos környezetbe. A bagoly-mariachik végigkísérik Rango sikertörténetét, sok filmes utalás és poén végig élvezhetővé és színessé teszi az alkotást. Amikor a guvadt szemű zöld kaméleon belelovagol a naplementébe (egy strucc hátán), vagy az à-la-carte párbajjelenet közepette még azért elkap egy szitakötőt röptében, akkor még azt is el lehet fogadni, hogy a film utolsó harmadát már unjuk.
Míg az első harmad a „nagyon jó, nézzük meg, mi sül ki ebből”, a második harmad a szemlegeltetés jegyében telt el, a film utolsó részénél eszünkbe jut megnézni, hány óra, és elrejtett kis titkokat keresni a vászon sarkaiban, miközben a cselekmény tetőpontja ott dübörög a kanyonban. Mégis, műfajában és kontextusában ez az alkotás igencsak megállja a helyét a jelenlegi hollywoodi animációdömpingben, sőt, abból ki is emelkedik, a részletek és a vizuális világ szempontjából pedig a legjobbakkal vetekedik. Ezeket pedig arról lehet megismerni, hogy a látványvilág nem öncélú, hanem szervesen alárendelődik a film szervezőelveinek.
