A kisember nagy bosszúja

Park Chan-wook: Oldboy

Miközben idehaza a filmszemlén és legutóbb Berlinben is mindenfelől kritikusok kórusai zengedeztek az európai film ötlettelenségéről, addig a távol-keleten egyre burjánzóbb a filmipar. Nem is csoda, hogy sokan ebből az irányból várják a vérátömlesztést, amelyre mind az európai, mind az amerikai film rászorulna. Lejárt az az idő, amikor a japán, kínai, koreai filmek csupán egy-egy kikacsingatós filmparódiára elegendő inspirációt nyújtottak a nyugati filmnagyhatalmaknak. Nem véletlen, hogy Tarantino (többek között) leforgatta Kínában a Kill Billt, és az sem, hogy éppen az őáltala vezetett cannes-i zsűri szavazta meg a Park Chan-wook által rendezett Oldboynak a zsűri nagydíját.

A dél-koreai rendező korántsem ismeretlen azok számára, akik otthon vannak a távol-keleti filmszcénában, ők azonban idehaza nem képviselnek túl népes tábort, ami nem is csoda, tudván, hogy a magyar forgalmazók sem tolonganak ezeknek a filmeknek a kópiáiért. Az Oldboy azonban Cannes-nal a háta mögött, és néhány magyarországi próbavetítéssel sikeresen beszivárgott a mozik műsorára. A dolog érdekessége, hogy a film Park Chan-wook készülő trilógiájának – amely a bosszú motívuma köré szerveződik – a második része. A sorozat első részét Sympathy for Mr. Vengeance címmel még 2002-ben készítette, harmadik, befejező részét pedig most forgatják – címe várhatóan Sympathy for Lady Vengeance lesz. Ez persze nem vesz el semmit az Oldboy értékéből, hiszen egymástól tartalmilag teljesen független alkotásokról beszélünk, csupán azt jelenti, hogy az átlag moziba járó még minimális kontextusba sem tudja helyezni a filmet.

Park Chan-wook: Oldboy

A lényeg azonban, amely a filmekben az egyetlen közös pont: a bosszú. Márpedig Oh Dae-sunak van miért bosszút állnia: egy görbe este után valaki, valamiért, valakinek a megbízásából elrabolja, és tizenöt évre magánzárkába száműzi. Feleségét megölik, és őt gyanúsítják, kislánya pedig eltűnik. Nem csoda, ha Oh Dae-su idegrendszere megsínyli az itt eltöltött éveket. Élete edzéssel és rosszakaróinak számba vételével telik, miközben időnként hipnózisnak is alávetik, s amikor másfél évtized elteltével ugyanolyan váratlanul, mint ahogy elfogták, szabadon engedik, minden vágya, hogy megtalálja rosszakaróját, és bosszút álljon rajta. A vaskos füzetek azonban, amelyekben összeírta mindazokat, akiket valaha megbántott, mit sem érnek, hiszen egyre inkább úgy tűnik, valaki felülről irányítja. Öt napja van, hogy megtalálja a titokzatos ellenséget. A szerelmi szál sem marad el, sőt az ifjú szusiszakácsnőhöz fűződő kapcsolata egyre inkább kulcsfontosságúvá válik.

Park Chan-wook: Oldboy

Kár lenne ennél többet mondani a sztoriról, hiszen a filmnek éppen a történet, illetve a történet mesélése a kulcsa. A rendező ugyanúgy csavargatja a szálakat körülöttünk, mit sem sejtő nézők körül, mint a titokzatos idegen, Oh Dae-su körül. Minden filmnézéssel töltött percünket áthatja a bizonytalanság, éppen úgy, mint főhősünkét. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy mi történik a következő pillanatban, elég egy rossz mozdulat, és megfordul körülöttünk a világ. Történet és forma tökéletes egysége – mondhatnánk, s valóban, ez az a borzongás, ami olyan sokaknak hiányzik a mai filmekből, és ez az, amitől mások negyed óra után kifordulnak a nézőtér székéből. Bármennyire is népszerűek manapság a „multikulti" filmek, sokak számára a keleti mozik még mindig számos megemészthetetlen tulajdonsággal bírnak, és itt most nem csak az élő polip elfogyasztására gondolok. A keleti ember ugyanis egészen másképp viszonyul a vérhez és a naturalizmushoz. Nekünk, nyámnyila európaiaknak a nyelvünk papírvágóolló segítségével, sajátkezűen végrehajtott, végleges eltávolítása felesleges, öncélú vérengzésnek tűnhet, vannak azonban még olyan kultúrák a világon, ahol elvárják, hogy a szavak helyett vagy mellett a tettek beszéljenek, s így ez számukra csak az elhangzott szavak megpecsételését jelenti. Többek között emiatt is jelent problémát a film kategorizálása, megfelelő besorolása. Brutalitása miatt sokan horrornak tartják, itthon thrillerként vetítik, de furcsa-szürreális helyszínei, hangulatai miatt akár sci-fi is lehetne, vagy csak simán akciófilm. Bár szóba került a sci-fi, ám ez sokkal inkább valamiféle utópisztikus világ, nem kell trükkzáportól vagy a high-tech filmes eszközök csillogtatásától tartani. Park Chan-wook tud mértéket tartani, a filmes eszközök egyáltalán nem kerülnek az előtérbe. Van trükk, van high-tech, de mindez visszafogottan és a kellő mértékben adagolva, nem kapunk a manapság egyre népszerűbbé váló kézikamerás rázkódásból sem, a beállítások átgondoltak, igazi keleti pontossággal vannak kivitelezve, mint egy jófajta nyomtatott áramkör.

Park Chan-wook: Oldboy

Az Oldboy valószínűleg akkor is élvezhető film lenne, ha az Oh Dae-sut játszó Choi Min-sik rossz színész lenne, ez azonban történetesen nincs így. A rendezővel közel egykorú koreai színész nem esik ki a szerepéből, pedig a filmkészítéshez hasonlóan a színjátszás is más elveket követ tőlünk pár ezer kilométerre. Ez utóbbinak érezzük a hatását, amikor számos keleti színész számunkra inkább a ráosztott szerep paródiáját játssza el. Ezzel most azonban szerencsére nem kell foglalkoznunk, hiszen itt szó sincs ilyesmiről, Choi Min-sik jól hozza a kissé skizoid főszereplőt, ha kell, őrjöngő terminátor, ha kell, megrettent kisember. A többi alakításra sem lehet panasz, ami szintén nem utolsó dolog, hiszen ha jól végiggondoljuk, egyik figura sem teljesen normális. Ha már az imént szóba került a film besorolása, akkor meg kell említenünk még valamit. A távol-keleti, de különösen a koreai film abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem kell tudomást vennie a nyugati filmgyártás előzményeiről, tradícióiról, s így arra a lassan már feloldhatatlanná váló ellentétre sem kell feltétlenül reagálnia, amelyet a művészfilm-kommerszfilm szópárral szokás jelölni.

Park Chan-wook: Oldboy

Nem szorul rá, hogy unalomig használt sablonokból építkezzen, és arra sem, hogy világszerte fogyaszthatót alkosson. Ebből kifolyólag olyan eredeti történeteket tud prezentálni, és olyan jelentéstartalmakat képes hordozni, amelyeket az európai vagy amerikai film még álmában sem. Olyannyira így van ez, hogy az utóbbiakhoz szokott szem elsőre át sem látja a sokféle értelmezési lehetőséget. Az persze korántsem bizonyos, hogy ez a szabad állapot így is marad, hiszen éppen mostanában akarják megváltoztatni a koreai filmtámogatási rendszert (melynek értelmében eddig a mozik műsorán 40%-ban hazai filmeknek kellett szerepelni). Addig is a keleti filmipar játszi könnyedséggel hoz létre olyan alkotásokat, amelyek – hasonlóan például a Tarantino-filmekhez, vagy a Mátrix első részéhez – többféle rétegnek is képesek izgalmasat adni, és ezzel az erővel akár még kultuszfilmekké is válhatnak.

Park Chan-wook: Oldboy

Hogy felismerik-e ezt a lehetőséget a filmforgalmazók, és hogy hogyan viszonyulnak a továbbiakban a keleti filmhez az európai filmesek, azt csak találgathatjuk. Hasonlóképpen ahhoz, hogy filmünk végül happy enddel végződik-e. Az viszont biztos, hogy sok szempontból jó és időszerű lenne, ha a távol-keleti film nem csak egyfajta cirkuszi mutatványként jelenne meg a hazai mozik műsorán, hanem gyakrabban találkozhatnánk velük. Ha mással nem, akkor Chan-wook trilógiájának maradék részeivel, vagy éppenséggel azzal a szkeccsfilmmel (Three... Extremes), amelyet Fruit Chan hongkongi és Takashi Miike japán filmrendezőkkel közösen készítettek – hasonló stílusban. Helyet nekik is a (felkelő) nap alatt!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó