Sci-fi-sorozatok


A sci-fi-sorozatok inkább sorozatok, mint sci-fik. A szappanoperák hétköznapi privátkalandjaival szemben azonban a sci-fi össznemzeti, eposzi történelmet tárgyal, s talán épp a sorozatok tükrözik leginkább az eposz képzetét: a hosszú sagák a mindenség vég nélküli haditörténelméről szólnak. Persze az eposszal szemben mindez a jövőben játszódik – elvileg. A még nem létező jövőt a múlt és a jelen konfigurálja: társadalmi, politikai, filozófiai, helyenként még tudományos kérdések is, bár talán azok a legkevésbé.

Orion: egy anarchista fejlődésregénye

Az Orion űrhajó kalandjainak (Raumpatrouille – Die phantastischen Abenteuer des Raumschiffes Orion, 1966) alapja, a kerettörténet túlnyúlik az egyes, egyébként külön is érthető részeken. A kerettörténet pedig a bűnhődés és nevelés története. Az Orion legénysége sorozatosan megszegi az előírásokat, s ezért büntetésből járőrszolgálatra osztják be őket – az ember pont így képzeli el a rendőrséget is –, ráadásul kapnak egy titkosszolgálati felügyelőnőt. Az ember már itt megérti, hogy az NDK meg az NSZK között milyen relatív volt a szellemi klíma különbsége.

A kapitány, a sorozat főszereplője az anarchista sármőr McLane, aki szerint a szabályok csak olyan helyzetekre vonatkoznak, amelyeknek ő nem szereplője. A sorozat elején az a fajta félelem nélküli pszichopata, akit korai regényekben annyira utáltak a Sztrugatszkij-testvérek: a mellé beosztott összes hadnagynő sem elég, hogy megrendszabályozza ezt az éretlen kamaszt. Tombol az infantilis Orion, újra és újra ugyanazokat a bűnöket elkövetve menti meg a Földet. A sorozat előrehaladtával azonban még náluk is anarchistább karakterekkel találkoznak, fellázadt gépekkel, protekciós és gazdag bölcsészekkel, űrgulágra száműzött politikai és tudományos börtöntöltelékekkel, akik mellett ők kedélyes szalonhőzöngőknek tűnnek. Ezen a nem teljesen helyes tapasztalaton át a legénység végül is visszatér egy körülhatároltabb függetlenséghez, amit az egyszerű „kezdeményezőkészség" szóval lehet leírni.

A cselekmény maga is az anarchizmus és a szervezettség ellentétére épít. Az igazi konfliktus sosem az olykor támadó idegenek és az Orion közt van (ez bagatell, sohasem kétséges az Orion győzelme), hanem a hivatalok és az Orion közt. A földi és az idegen bürokrácia küzd egymással, átveszik a parancsnokságot egymás űrállomásai, emberei és műemberei fölött, de egyikük sincs felkészülve egy Orion-féle anarchista performanszra. Illetve a földiek még inkább, s ezért az Orion nem is az ellenség, hanem a kormány és a titkosszolgálat elől álcázza magát. Sőt, nem is az idegenek, hanem a kormány akarja minden egyes részben elpusztítani McLane-t, egy nagyobb szervezeti egység érdekében.

Ami az idegeneket illeti, az Orion karakterbibliában biztosan csak „nem-emberi intelligencia" nevű szereplőkategória van, amelynek alapvető vonása, hogy „antiember", minden típusra érvényes. A varangyok alakja az emberalak csillogó negatívja, az oxigén számukra halálos, kommunikálni nem lehet velük, belső kommunikációjuk még rádión is mimetikus: ikonikus jelek nem kódolt, ezért megfejthetetlen sorozata. Ugyanakkor a kommunikációmentes befolyásolás mesterei, akik közvetlenül módosítják az agyhullámokat. Még űrhajójuk is az Orion szögletes ellentéte, mozgása pedig diszkrét útszakaszok értelmetlen egymásutánja.

A többi idegen intelligencia is az ember negatívja, ám ha földi eredetűek, egyetlen 180 fokos fordulat, és újra emberek lehetnek. Ha például az ellenséges intelligencia android, azaz gépférfi, akkor lehet, hogy nem kommunikál, sőt, mindent emberek által betáplált programjával ellentétesen tesz, ám attól még gépférfi marad, s a szépséges titkosszolganőt, Tamarát is, aki a rakoncátlan űrhajós férfinépet regulázza, könnyedén, egy kapcsoló elfordításával helyrebillenteni. Ha az ellenséges intelligencia egy lázadó női bolygó, egész antiföldet hoznak létre, az Orion és a bázis aszketikus avantgárdjával szemben vastagszőnyeges, pompázatos natúrát. Ritka pillanat, amikor egy sci-fi-sorozatban külső teret lehet látni, s ha mégis, annak nosztalgikus vagy anti-utopikus értéke van.

A sci-fi képi világa elvileg nem referenciális: nincsen neki megfelelő valóság. Ezért egyrészt más filmekből idéznek, másrészt korlátozzák a kihívást. Olyan férfias, tárgyszegény világot teremtenek, ahol a (hadi)technika és fejlődési mítosza uralkodik – ezt a világot nyilván zavarja a természet, hiszen az a Földön állandó, a világűrben pedig a kreatív szakembereknek ex nihilo kellene kitalálniuk. Mindenesete a későbbi sci-fi-sorozatok futurista irányultságukat technikai terepre korlátozzák, és néhány intelligensmolekula-féle fogalomképzéssel leírható találmányban, fegyverben élik ki. Ezeket aztán megszokja a néző, megtanulja a használatukat, hatókörük szabályait, s frézer beépül a világképünkbe, a calgonizálás és társai mellé; az utóbbiakat kitaláló kreatív szakemberek valószínűleg eleve a fikciós műfajok működéséből merítettek, s most már a kettő erősíti egymást: fénykardot veszünk a gyereknek, oxieksönt magunknak. Szóval, a koherencia a valósággal való konvergencia helyére lép.

Az Orion esetében a helyzet némileg más: itt nem nagyon voltak előzmények. A képi világ neoavantgárd látványtervezők álma lehetett: a nem létező tárgyakat, technikai eszközöket egyrészt úgy kreálták, hogy átdimenzionálták – nagyították, kicsinyítették, más kontextusban, más perspektívából mutatták meg – az ismert tárgyakat: a műanyagpohár-install, mint űrhajómennyezet, az irányítópultba pimasz kellemmel beépített vasaló, az aranyhalas akvárium, mint tengeralatti kilátó stb. Másrészt orcátlan szimbolizmussal oldották meg a feladatot, lásd a képernyők jelképes egyen-görbéi, az „overkill" nevű csodafegyver stb. Mivel a tervezők a trükkökben nem tudták megoldani a sík és tér közti dimenzióváltást, talán szándékosan nem simították el máshol sem a létező és nem létező világ közti váltást, meghagyták heterogénnek az Oriont..

Star Trek-univerzum

Ha az Orion fejlődési teleregény, a későbbi sorozatok célja inkább az egységes, homogén sorozat-univerzum létrehozása, kész hősök kész világainak eposzi bemutatása, amely a végtelen űr tetszés szerinti pontján folytatható. Látszólag nagyon különböző, távoli terekben, messzi időkben, párhuzamos dimenziókban tett utazgatások lehetnek univerzumépítő sorozatok alapjai: a lényeg, hogy technikailag és morálisan kész, egységes elvek alapján működő, potenciálisan homogén univerzumban gondolkodnak, amelynek az egyforma dimenziói között az átjárást szimbolikus kapuk biztosítják. Hívhatják ezt csillagkapunak, féregjáratnak vagy dimenziókulcsnak, ugyanaz az örvényforma szimbolizálja ugyanazt a sem technikailag, sem csillagászatilag, sem pedig fizikailag nem létező formációt – ha feminista kritikus lennék, tudnám, mit gondoljak róla, különösen, amikor egy űrhajó fúródik belé. Az alakzat maga idézet lehet: ott volt már az Orionban is, mint a felszálláskor keletkezett vízörvény. Az objektum, amit megjelenít, mindig változó, a funkció viszont azonos: úgy járnak ki-be a hősök rajta, mint bármely sorozat szereplői a garázskapun. Az űrhajóforma viszont változik, és az Orion rák-tengeralattjáró, illetve teknőc-homokozójáték formájától később egy 12 hengeres Ferrari szimbolikus formája felé tolódott el: a szuperellenség hajói viszont hajlamosak – az ellenség intellektuális fölénye, meg persze a modellhiány miatt – geometrikus alakzatokhoz hasonlítani, a varangyok háromszögeitől a kocka alakú Borg-hajóig.

Az ilyen franchise-sorozat-univerzum lényegénél fogva föderatív: bármikor bővíthető, s beilleszthető egy-egy új helyszín, flotta, csillaghajó, űrállomás, egy-egy új szövetséges vagy ellenséges faj, s máris mehet az új széria. Újra leadható a konstans cselekmény új, etno változata: a parancsnok személye a politikai korrektség jegyében lehet nő és férfi, kopasz és hajas, fehér és fekete, a legénység is ugyanígy, kombinatorikus rendben változik.

A szövetség feladata, hogy az univerzum potenciális homogenitását realizálja: használja a kapukat, érvényesítse a helyes morális elveket. Ennek akadálya általában egy ősellenség, aki ellen a szövetség irányul, amely lehet épp létrejövőben, mint a Csillagkapuban. ekkor a földiek feladata, hogy segítsenek, meggyőzzék az újabb és újabb bennszülött csoportokat a helyes értékekről, amelyek alapján aztán kölcsönös segélykapcsolat alakulhat ki. Ha viszont a szövetség már megvan, mint a Star Trekben, bővíteni kell. Ekkor az a feladat, hogy terjesszék a szövetség elveit, ellenőrizzék betartásukat. A tökéletes hősök tökéletes munkamegosztásban felálló csapata a kalandok során különféle fajok kipróbált erényű és értékrendű tagjaival szaporodik – a szivárgási pont, hogy ehhez karakteres fajokra van szükség, hiszen a legénység új tagjai „befogadási rituálén" mennek át, amelynek a lényege, hogy egy-egy konfliktushelyzetben a faj partikuláris elveit háttérbe kell szorítaniuk a szövetség általuk asszimilált morális elveivel szemben: szegény Odo, Worf és a többiek örökre elszakadnak fajuk értékrendjétől.

Ez faji sajátságokat és ebből kiinduló személyes karaktert igényel – ezt a sorozatok már az Alapítvány-trilógia óta nemzettörténeti alapokon gyártják, bár persze Asimov náluk dinamikusabb történetfilozófiát rakott bele. Mindenesetre elgondolkodtató, miért nem kacarászunk az atomhajókból kiugráló, egyik kezükben lézerrel, másikban gigászi konzervnyitóhoz hasonló véres baltával hadonászó, barbár beszédű vérbor- és operakedvelő klingonok és hasonlók láttán, bártalán nem jobban, mint hogy miért nem röhögjük ki a féreglyuk garázskapuszerű használatát – de hát egy ilyen univerzumot a sorozat koherenciája, nem a tényekhez való viszonya tart egyben.

Az ellenség egyébként minden sci-fi-sorozatnál nyilvánvaló technikai, intellektuális fölényben van, ugyanakkor morálisan alacsonyrendű, pszichikailag szétesett, skizoid faj: a Csillagkapu rémgonosz goauldjai például eleve két tudatot tartanak fönn egyetlen testben, lévén a sci-fi-horrorból ismerős, belső csápok örökösei, mások a gonosz tudós, a gép stb. mítoszára épülnek. Ez így van már a varangyok óta – a főhősök azonban épp a kamaszos McLane ellentétei. Egyértelműen apafigurák, és még akkor is így van, ha az adott sorozatban nagy szerepet játszik a bürokrácia. Ilyen esetben, például a Csillagkapunál a film kettéválasztja a kalandban és a bürokráciában harcoló karaktert, és külön szereplőt delegál a bürokráciával való szembeszegülésre, nagyjából a Charlie angyalai mintájára, a kalandfőhős pedig az amerikai haditengerészet legjobb hagyományai szerinti felelős parancsnok, akire barát, ellenség egyaránt számíthat. A Star Trek kapitányai is valamennyien apa-, illetve anyafigurák – pontosan jelezve, hogy ez a szerepkör a valóságban lassan mitikussá válik. Sőt, tulajdonképpen a kozmosz vándorló terapeutái, akik minden baráti és ellenséges faj komplexusát kezelik, esetleg kikezelik. Ami azt illeti, a Star Trekben tendencia, hogy a sorozat előrehaladtával nő az amatőr és hivatásos pszichiáterek száma a hajókon és a bázisokon, mígnem gyakorlatilag minden főszereplő az nem lesz: hivatásos lelki tanácsadók, orvosok, bártulajdonosok ápolják egymást, androidok keresnek analízis útján emberré válási segédletet, sőt, a sorozat végén Sisko kapitány egy egész faj hivatásos lelki vezetője lesz, akit további lelkiatyák, próféták, félistenek irányítanak. A hajók és legénységük éppúgy leképezik a világ politikai helyzetét, mint a hatvanas évek Orionja – természetesen úgy, ahogy az alkotók látják.

A sci-fi-sorozatok alkonya

Talán épp a sorozati univerzum koherenciája és közösségi-eposzi jellege vezetett oda, hogy manapság sokkal több a fantasy-sorozat, és a meglévő sci-fi-sorozatok tele vannak fantasy-elemekkel.

A sci-fi sorozat meghatározottan konfigurált univerzumában minden feltétel adott, meghatározott dolgok lehetségesek, mások nem, rég nem merül föl már sem a tudományosság, sem a fantasztikum kérdése – a tudomány új elemei közül jellemzően a klónozás került be, s olyan formában, amely az individuumot, és nem a közösséget érinti. A sorozat univerzuma – a sorozat szó szerinti értelemben vett bibliája – meghatározza a létezőket. Nem merül föl, hogy elérhető-e ez a világ, összevethető-e a mienkkel, csak az, hogy koherens-e: a sorozat közönsége nem lepődik meg, ha újabb idegen lény jelenik meg a sorozatban, mert ez bizonyos határok közt rutinszerű, de igen, ha filmről filmre változna a zászlóshajó fegyverzete. Ha viszont így van, egy idő után nem lehet megújítani a sorozatot, nyitva áll viszont az út még fantasztikusabb történetek a kozmosz vándorló terapeutái felé, amelyek nem az eposzok örök közösségét, hanem a magánember félelem- és örömkészletét célozzák meg.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó