A zerő legyen kendetekkel!

Spaceballs. Esettanulmány.

Sajnos, a vidámszürke 80-as évek úgy értek véget, legalábbis számomra, hogy fogalmam sem volt: van-e élet a Csillagok háborúja után. Márpedig volt. No, nem olyan kellemetlen fajta, amit majd a 90-es évek vége felé kezdtek beetetni a nagyérdeművel, amikor is következtek a csillagközi csetepaté újabb részei.

Ámde lassan a testtel, vissza a múltba, nosztalgiázzunk egy cseppet! Amikor az 1977-es Csillagok háborúját, az 1979-es keltezésű birodalmi visszavágót és a '82-es Jedi-történetet fogyasztottuk, talán legrosszabb rémálmunkban sem ötlött fel az, hogy a klóntámadás meg a digitalizálás idiotizmusa révén, illetve újabban valami nyúlós-fantomos, Sith-lovagos szósszal leöntve... mit lehet Lucas mester eredeti történetéből csinálni. Hiába na, még a nagy amcsi testvér is elkurvulhat néha. Néha?! Csakhogy minek nevezhetnénk a gyanús következetességet? A lényeg az, hogy a 80-as években, a vasfüggöny kevésbé szerencsés oldalán a kommunista rendszer kiváló üzleti érzékkel viselte el az amerikai űrtörténetet és a jókora bevételeket. Naná, hogy tűrte, mert saját szája íze szerint értelmezhette az egészet: ugyebár van a gonosz birodalom, és azt legyőzi a maroknyi szabadságharcos, blabla.

Amit a román kommunista államízlés vezető-irányító merevtornyában-gyomrában kevésbé vettek be, az a fordított csillagháborús történet volt. Az 1987-ben piacra dobott Spaceballs azért nem válhatott ismertté kies hazánkban, mert nemcsak a gonosz ellenség kapott néhány fricskát, hanem kedvenc hőseink is. Márpedig ha valamihez nagyon nem értett a román kommunista államhatalom, az a bárminemű mosolygás.

Ha igazándiból gonoszak akarunk lenni, talán afölött is elmerenghetnénk, hogy ez az alapjában véve butácska sci-fi-paródia miért csak a kilencvenes évek vége felé kerülhetett fogyasztói kosarunk közelébe. Ámde ez már egy másik történet. Űrbolygóink pedig oly sok klasszikus alkotásra ráhajaznak, hogy nincs időnk ilyen piti apróságokkal foglalkozni. A vezérfonal természetesen a csillagháborús Lucas-saga, de itt-ott beugrik egy-egy jelenet a Star Trekből, az Alienből, a TransformerbőI, A majmok bolygójából, sőt a Rambóból is. De lassan azzal a birodalmi robogással, lássuk csak a felütést! Történetünk a klasszikus, hiperismert térbeli mesekivetítéssel indul – annyi eltéréssel az eredetihez képest, hogy utána következik egy kis intergalaktikus hatásszünet, felirat távolodik, távolodik, aztán beugrik a poén: „Aki mindezt el tudja olvasni, annak nincs szüksége szemüvegre."

A poénvadászat persze tervszerűen, mondhatnánk sztahanovista lendülettel folytatódik (kár, hogy amcsi a rohadt produkció!), máris bevánszorog a csillagos képbe a bazinagy űrhajó. Ami aztán igazándiból dögóriási, az eredeti birodalmi cirkálónál is hiperszuperebb, olyannyira, hogy fölöttébb csodálkoznánk, ha a hátsó ütközőjén nem írná: „We brake for nobody!" Fő-főgonoszaink azt tervezik, hogy a jó fickók bolygójáról, Druidiáról leszívják a levegőt, és saját, réges-rég kimerült készleteiket pótolják. Nehogymá' az elnök kólásbádogból szipózza a levegőt! (Mikor is kezdtünk el Kiotói Egyezményezni?) Ördögi tervet eszelnek ki: elrabolják Vespa hercegnőt – akinek egyébként épp az esküvője folydogál óriási ásítozgatás közepette és az idős uralkodónak csak akkor adják vissza a drágalátos lányát, ha elárulja a kódot. A kódot, ami nyitja-zárja az ózonpajzsot.

A vakszerencse is gonoszék kezére játszik, hiszen a hercegnő kellőképpen sehogysemszereti a galaktikus rendszer legeslegeslegutolsó hercigjét, Valium úrfit, így hát le talál lépni saját esküvőjéről, és beléveti magát a zűrbe. Vadiúj Merci űrsiklóját a birodalmiak könnyedén becserkészik, az apukának pedig nem marad más választása: kénytelen a lgendás Lone Starrtól és kutyaemberétől, Barftól (polgári-szótári nevén: Hányástól) segítséget kérni. Amit holmi röpke milliónyi űrpengő megígérése után meg is kap: hőseink akcióba lépnek. Kénytelenek elvállalni a melót, egyébként nem tudnák kifizetni Pizza the Hutnak, alias Pizzacsávónak az adósságot, és az intergalaktikus gengszter hűvösre tenné őket.

Eddig rendben is volnánk, a történet hajszálpontosan megegyezik a csillagháborús sztorival... illetve, várjunk csak egy pillanatot, álljon meg a verekedés! Kicsoda ez a fölöttébb alacsony fickó, kriminálisán bazinagy fekete sisakkal?! Csak nem?! De bizony, ő a rettenetes Dark Helmet lord, aki a Zerő segítségével akármikor, akárkinek alaposan megszorongathatja a golyóit. S ha már űrgolyókról volna szó, elmondandó, hogy ebben az egész szupergoni társaságban mindössze két nőt, bocsánat: hármat fogunk látni (leszámítva persze a foglyul ejtett hercegnőt és szolgálólányát, a szimpatikus Dot Mátrixot). A filmben az egyik nő az elnök örök-rossz lelkiismeretekén jelenik meg, kitartón és kizárólag csak képernyőn, ejsze talán nem is létezik alapon (azért néha oda is pillant, ahova nem kellene). A második nő igazából nem is nő, hanem szakállas akrobata, aki menekülés közben kiüti a félelmetesnek tűnő Helmet lordot. A harmadik nő, nos az az igazi nő! A metamorfózison áteső transzformer-hölgyemény, aki lényegében űrhajó! Ő a gigantikus takarítónő, aki végül leszívja porszívójával a jó bolygó levegőjét. Illetve egy újabb féltranszformerkedés után kiköpött Szabadság-szobor lesz belőle, és a majmok bolygóján landol. De ez már egy másik vicc, a poént pedig illik a végére hagyni. Alapszabály.

Aminthogy az is alapszabály, hogy a teleportálást nem szabad úgy végrehajtani, hogy az elnök feje fordítva kerüljön vissza testére. Nem egyébért, de észreveheti, mekkora nagy a feneke. Vissza mindent! Skroob elnök elvtárs... ööö, bocsánat, úr, a maga kis, szinte-Hitleres, pödört bajszával visszakerül kiindulási pontjába, és dühösen kinyitja az ajtót, átsétál a szomszéd terembe, ahová pár pillanattal korábban nem tudták teleportálni. „Bezzeg, a fenébe, a Star Trekben működött a dolog!" Ebben a paródiában a legkeményebb, a legmeredekebb, a leglegebb poénok nem is annyira a csillagháborús történetet kifigurázó epizódok és beköpések szintjén követődnek el. Sokkal... hogy úgy mondjuk: sokabbak ezek, a film önnönvalóságán kívül eső, filmmentén elkövetett ki- és bekiabálások. Az erőltetett félreszólások-szúrások akár képi szinten is megeshetnek, sőt tudathasadásos magas-mélységekbe is elcipelhetik a kellőképpen óvatlan nézőt – a randa lord és bajszos elnöke társaságában.

Amikor például az egyenkancsal Ass Hole társaság (birodalmi mesterlövész mindahány!) oltári módon leblokkol, és fogalmuk sincs, hogyan kaphatnák el Lone Starrt, aki cselesen-dzsemesen, radart kiiktatva, az orruk elől emelintette el Vespa hercegnőt, akkor Sandurz ezredes fejében kigyúl az a bizonyos égő. Hát persze, hogy persze! Elő kell keresni az instant videószalagot, a Spaceballs filmet, meg kell nézni, mi történik a továbbiakban. Hasonlójellegű, erőltetett duplapoén a film egyik nagyjelenete, amikor is Helmet lord összeméri lézerkaróját Lone Starr lézermicsodájával, és úgy esik, hogy a kétbalkezes fekete főúr véletlenül kicsap a filmből, levágja az operatőrt. Pillanat erejéig a teljes lemeredt stábot és a két felhevült színészt is látjuk, topogás, pillanatnyi csend, pillanatnyi döbbenet, aztán Helmet összeszedi magát: „Nem én voltam! Ő tette!"

A néző csak kapkodja a fejét: mi a szent túró történik itt! Hát csak annyi, hogy az öreg uralkodó végül is elárulja a kódot, nehogymá' végrehajtanák a förtelmes orrműtétet hőn szeretett egyetlen lánykáján, elrondítván arcocskáját. Kapcsolja már ki valaki ezt a hülyét, aki 1, 2, 3, 4, 5 számkombinációval „védi" bolygója ózonpajzsát (kiderül közben, hogy Skroob őfőrosszelnökünknek is ugyanez a kedvenc számsora). Kikapcs megtörténik, öreg fickó el, illetve elmegy a kép a mi képernyőkről is, fekete lesz minden, csak a felirat marad és a filmbéli hangzavar: ki volt az az idióta, aki az egész filmet kikapcsolta?! Közben Skroob elnökünk is mondhatna már valami épületeset, kifelé: „Akkora ez az űrhajó, hogyha sétálni kezdek benne, véget ér a film." Fel kell pörgetni kissé az eseményeket! Az üldözési jelenetben a tököskék elkapják a... kaszkadőröket, az igazi hercegnő és kísérete pedig szinte-szinte beugorhatna az űrbatárba. Már ha a kulcs nem odabent volna, az ajtó pedig nem volna bezárva!

Itt követi el Mel Brooks azt a kedves rendezői fogást, hogy megteremti a női Rambót. Hercegnő kezébe nyomják a lézerstukkert, de ő szendén arról ábrándozik (a vad kereszttűzben), hogy annyira, de olyannyira utálja a fegyvereket, hogycsakna! Persze, van egy kivétel: ha valamelyik golyófejű birodalmár zsoldosfickó eltalálja csodálatos hajkoronáját. Mert akkor kő kövön nem marad! És hogy Dot Mátrix aranyköpését idézzük: „Még Rambo is irigykedhetne a teljesítmény láttán."

Egyébként ez a párját ritkító hajköltemény meghatározó jelentőségű a filmben. Lone Starr kapitány hiába szólítja fel a kényeskedő hercegkisasszonyt, hogy a sivatagi kényszersétára csak a legszükségesebb cuccokat cipeltesse velük, mert süket fülekre talál. Megelégelvén a hordárkodást, kipakolja a hercegnői csomagot, lássuk, mi rejtőzik a kofferban! Előkerül egy gigászi „ipari" hajszárító, legalább másfél méteres lehet, ugyebár nélküle igazán-igazándiból elpusztulna hősnőnk! Emlékeztetőül: a sivatagban.

Ez a jelenet csuklás nélkül lenyelhető, nem „annyira" szájbarágós. A fogyasztói társadalom megkapta a magáét! Na de akad a filmben jócskán szájbarágós cucc is, ugyanezen a vonalon! Például amikor Yogurt (alias Yoda) megmutatja vendégeinek az intergalaktikus üzletét, ahol pólókat, lángvetőket, csecsebecséket, babákat vásárolhat a film rajongótábora (természetesen minden terméken a Spaceballs-történet jellegzetes motívumait csodálhatjuk).

Csodálhatunk mást is, bájdövéj fogyasztói társadalom. A budipapírra például a legendás fekete üstsisakot nyomtatják. (Valamivel később, az első Öbölháború idején Németországban igen népszerű volt a Száddámos budipapír. Talán épp a Spaceballs ihlette a gyártót?) Ebben a filmben nemcsak a sivatagot szó szerint is át/megfésülő birodalmi hülyegyerekek, hanem a számítógép is erőlteti a poénkodást. Amikor önelpusztítandó visszaszámol, a tíz, kilenc, nyolc után... a hatos következik. Megszeppent gonoszkáink rá is kérdeznek: na és hol maradt a hetes? Cépválasz: „Vicceltem."

Egyébként (ha már erőltetett poénokról beszélünk) Mel Brooksnak valami baja lehetett akkoriban a nőkkel. Nemcsak az a gond ugyanis, hogy feltűnően kevés a némber a filmben (bár olyan film is elég van, hogy néger a rendező, és mutatóban sem jelenik meg a nagy fehérbőrű szereplő). Lássuk csak a sivatagi kívánságlistát, ki mire vágyik néhány napi menetelés után! Az ember önkívületében ezt mondogatja: víz, víz, víz! A gép nyikorog: olaj, olaj, olaj! A nő?! A nő csak ezt hajtogatja: „Room service!"

Háát... mit tehetnénk hozzá egy ilyen pompás kis történetecskéhez, amiben csodák csodája, hiába, hogy kevés a nő, mégis szerelmi történetként ér véget?! A Han Solo-forma bőrdzsekis fickó végül – és egy kis népmesei fordulattal – elnyeri méltó büntetését, bocsánat, elveheti a hercegnőt, hiszen ő is herceg a javából! Habár akkor már úgy néz ki, mintha Elvis maga volna! A rezes nőrobot (aki az eredeti csillagmesében férfiú volt) rezignáltán elkönyveli, hogy oda a szűziességi riadózás, és a rendező lenyomja az utolsó tutit: „May the schwartz be with you!" Illetve a majmok a maguk csendes kis planétájukon elkeseredve veszik észre, hogy a Szabadság-szobor buksijából a zűrszerte hírhedt szpéjsz-bólok bújnak elő! Mondják is a magukét: „Megette a fene ezt a bolygót..."



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.