Noha a 60-as években még Alfred Hitchcock is a Universal rendezője volt, az amerikai moziközönség gyökeres megváltozása, valamint a stúdiófőnökök és a stúdiórendszer maradisága miatt bekövetkező általános recesszióból e cég sem maradhatott ki. Amikor viszont a 70-es években a „mozifenegyerekek” feltámasztották Hollywoodot, a reneszánsz számos pionírja – Coppolától Spielbergig – készített kasszasikereket a Universalnak.
Az eseményfilm hajnala
A Universal a 60-as években elsősorban tévéprodukciók gyártásával, valamint Hitchcock filmeivel tudott sikereket elérni, 1969-ben pedig már a „régi Hollywood” válsága tetőzött, amely e stúdiót sem kímélte. A Universal szerencséje akkor kezdett megfordulni, amikor Wassermann Ned Tanent, exsztárügynök kollégáját nevezte ki a mozifilmgyártás igazgatójává, azzal az instrukcióval, hogy próbálja meg visszavezetni a stúdiót az A-filmes bizniszbe. Tanen eleinte az ellenkulturális témájú filmeknek adott zöld utat, ezzel az Új-Hollywoodot felkonferáló „hollywoodi reneszánsz” számos (az európai modern művészfilm inspirálta) pionírjának adva lehetőséget. A Szelíd motorosok (Easy Rider, 1969) hatalmas sikerén felbuzdulva a Universal egy-egy filmre szerződtette annak két alkotóját, Peter Fondát és Dennis Hoppert.
Előbbi filmje, a The Hired Hand (1971) minden kiválósága ellenére nagyot bukott, Hopper The Last Movie-ját (1971) pedig igazi filmkatasztrófának tartották, alkotója majd' 20 évig nem rendezhetett utána. Tanen többi hasonló filmje – például a Monte Hellman-féle Two-Lane Blacktop (1971), a John Cassavettes rendezte Minnie and Moskowitz (1971) és Milos Forman első amerikai filmje, a Taking Off (1971) – mérsékelt hasznot hozott, így összességében az efféle „artfilmes” próbálkozásokat a vezetőség kudarcként könyvelte el. Egyedül Clint Eastwood (aki korábban Don Siegelnél játszott három Universal-film erejéig) futott be, de miután megrendezte többek között a Játszd le nekem Mistyt! (Play Misty for Me, 1971) és a Fennsíkok csavargóját (High Plains Drifter, 1973), más stúdiókhoz szegődött.
Az évtized elejének legnagyobb Universal-sikere meglepetésre egy régi vágású producer, Ross Hunter projektje, a sztárokkal telezsúfolt Airport (1970) lett, amely a hollywoodi blockbusterek prototípusa volt, megelőlegezve egy új és népszerű amerikai műfajt, a katasztrófafilmet. A film 10 millióba került, de összesen 100 milliót hozott a stúdiónak, az inflációt beleszámolva ezzel minden idők 42. legtöbb pénzt kaszáló filmje lett. A stúdió e film sikerén felbuzdulva továbbra is készített méregdrága speciális effektekkel emlékezetessé tett katasztrófafilmeket – például három Airport-sequelt, valamint a Földrengést (Earthquake, 1974) – majd az utóbbi alkalmával bemutatott Sensurround hangtechnikával felturbózott látványfilmeket (Midway, 1976; Rollercoaster, 1977). Az Airport annyi pénzt hozott, hogy a stúdió végre vissza tudta fizetni a filmipar addigi történetének legnagyobb, 134 millió dollárról szóló kölcsönét. 1972-re a Universal újra prosperálni kezdett, többek között egy új adókedvezmény érvénybe lépése miatt, de a sikerek java még hátra volt.
Tanen bábáskodott a „mozifenegyerekek” egyike, George Lucas projektje, az American Graffiti (1973) fölött, amely az évtized meglepetéssikere lett, 743 000 dollárból rövid idő alatt 55 milliót, napjainkig pedig összesen 115 milliót fialt, inflációval együtt ez minden idők 43. legjobb eredménye. A film producere a „movie-bratek” keresztapája, Francis Ford Coppola volt, aki később is dolgozott a Universalnak a csúnya bukásnak bizonyuló Rablóhal (Rumble Fish, 1983) alkalmával. George Lucas pár évvel később készítette el a Csillagok háborúját (Star Wars, 1977), amelyet eredetileg a Universa-nak is felajánlott, ám a vezetőség visszautasította (mondanom sem kell, ezt azóta is az évtized rossz döntésének tartják).
„A Cápa csak egy film”
1973-ban a stúdió vezetőváltáson esett át: Milton Rackmil Henry H. Martin javára mondott le, és visszavonult az MCA-alapító Jules Stein is, átadva a stafétabotot Sidney J Sheinbergnek. Utóbbi addig a stúdió tévérészlegének vezetője volt, és ő fedezte fel a Universal legnagyobb fogását a 70-es években: Steven Spielberget. A „mozifenegyerekek” legsikeresebbje a Universal tévérészlegénél kezdte karrierjét, rendezett Night Gallery-, The Name of the Game- és Columbo-epizódokat is. Első kiugró sikere, a Párbaj (Duel, 1971) eredeileg tévéfilmnek készült, de remek fogadtatású sugárzása után utóforgatással mozifilmes hosszúságúra alakította. Spielberg második filmje, a Sugarlandi hajtóvadászat (Sugarland Express, 1974) a jó kritikai fogadtatás ellenére megbukott a mozikban (javarészt félrevezető címe miatt), de a Foxtól frissen átcsábított David Brown-Richard Zanuck producerduó (akik szintén azt a megbízást kapták, hogy újra mozifilmes stúdióvá tegyék a Universalt) felajánlotta neki a A cápa (Jaws, 1975) rendezését.
A Peter Benchley regényén alapuló filmprojekt példátlanul nagy reklámkampányt kapott, Spielberg filmadaptációja pedig filmtörténelmet írt. A cápa, amit a high concept-filmek prototípusaként és az Új-Hollywood nyitófilmjeként is emlegetnek, az első hétvégén visszahozta hétmilliós büdzséjét, napjainkig összesen 470 milliót keresve. Bevételi rekordjait (jelenleg 7. helyen áll az inflációs örökranglistán) két évvel később a Csillagok háborúja ugyan megdöntötte, de Spielberg 1982-es, szintén a Universal színeiben készített filmjével, az E.T.: A földönkívülivel (E.T.: The Extra-Terrestrial) 7 éven belül másodjára is minden idők legsikeresebb filmjét tudhatta magáénak. Coppola, Lucas és Spielberg mellett a „mozifenegyerekek” további tagjai is dolgoztak a stúdióval a későbbiekben. Brian De Palma e stúdiónak készítette két legjobb gengsztereposzát, A sebhelyesarcút (Scarface, 1983) és a Carlito útját (Carlito's Way, 1993). Az előbbi írójának, Oliver Stone-nak a forgatókönyvéből, Dino De Laurentiis producer közreműködésével készítette el a Conan, a barbárt (Conan the Barbarian, 1982) a legkevésbé ismert „fenegyerek”, John Milius; a Universal ráadásul folytatást is készített a filmhez. Martin Scorsese e stúdiónak készítette el a változatos megítélésű Krisztus utolsó megkísértését (The Last Temptation of Christ, 1988), majd később a Cape Fear – A rettegés foka (1991) című remake-et, végül pedig a hatalmas kasszasikernek bizonyuló Casinót (1995).
A cápa, valamint a két évvel korábbi, Oscar-díjas Brown-Zanuck produkció, A nagy balhé (The Sting, 1973) bevételei az évtized legsikeresebb stúdiójává tették a Universalt. 1978-ra a stúdió mozifilmes bevétele házi rekordnak számító 318 millió volt, ez viszont kevesebb, mint a fele volt az MCA filmes (azaz beleértve a televízióra való gyártást, valamint az újraindított Universal City-túrát) bevételeinek, az MCA teljes, 1,1 milliárdos nyereségének pedig a harmadát sem tette ki. Valóra vált tehát, amitől a trösztellenes bizottság tartott, az MCA hatalmas „polippá” nőtte ki magát 70-es évekbeli fénykorában. Tanen minden korábbinál kevesebb filmet gyártott, hogy ezzel minimalizálja a kockázatot, valamint keresletet létrehozva megágyazzon blockbustereinek. Ennek ellenére az évtized második felének két legsikeresebb filmje egyaránt szerény költségvetésből készült: a Smokey és a banditát (Smokey and the Bandit, 1977) 4 millióból 59-et, a Party Zóna (Animal House, 1978) pedig 2,5 millióból 70-et hozott a Universal kasszájára, utóbbi ráadásul gátlástalan humorával megelőlegezte a stúdió későbbi tinivígjáték-szériáját, az Amerikai Pite franchise-t. A 70-es évek végének presztízsfilmjei Michael Cimino öt Oscart nyerő A szarvasvadásza (The Deer Hunter, 1978), valamint a Party Zóna rendezője, a stúdióhoz sokáig hű John Landis Blues Brothers (1980) című filmje voltak.
Videó és TV
A 70-es években az MCA-Universalnak hatalmas bevételeket hoztak mozifilmjei, de a vállalat egyéb terjeszkedési kísérletei kevésbé voltak jövedelmezőek. Wassermann 1972-ben bejelentette, hogy hamarosan piacra dob egy mozifilmek házi lejátszására alkalmas berendezést és adathordozót, nevezetesen műsoros lemezeket (Disco-Vision), amelyeket a Philips fog gyártani. A Sony viszont megelőzte őket, ráadásul az ő VCR-juk filmek felvételét is lehetővé tette. Az MCA-Universal videolemez-beruházása így financiális katasztrófa lett, végül eladták a technológiát a japán Pioneer Electronicsnak. Később a VHS, azaz a másolásra alkalmas videokazetták megjelenése a tévé konkurenciájához hasonló veszélyt jelentett a filmipar dominanciájára nézve, és a Universal több nagy filmstúdióval karöltve perelni kezdte a Sonyt, de eközben teljes erővel belépett a VHS-piacra, 1981-ben az MCA Videocasette-n keresztül 80 filmet dobva piacra kazettán.
Ahogy a televízió fenyegetése sem vált valóra, a VHS sem számított sokáig veszélyforrásnak, sokkal inkább komoly extra piacot nyújtott a filmstúdióknak, és néhány Universal-film, például a mozikban megbukott Sebhelyesarcú is e formátumban vált kultfilmmé. Az MCA-Universal nem csak a filmek adathordozókon való árusításával kísérletezett a 70-es években, hanem a televízió utópiaca felé is terjeszkedtek, ám eleinte ezen kísérleteik is kudarcba fulladtak. A stúdió a Columbiával, a Paramounttal és a Foxszal közösen hozta tető alá a Premiere Networkot, amely e stúdiók filmjeit sugározta volna, de az Igazságügyi Minisztérium szerint ez kimerítette volna a tröszt fogalmát, így a kezdeményezést letiltották. Az MCA-Universalnak ettől függetlenül a következő évben sikerült részesedést vásárolnia az USA Cable Networkban, amellyel megtartották versenyképességüket a televízió terén. A Paramounttal közösen menedzselt csatornát a HBO ellenfelének szánták, miközben nemzetközi tévécsatornát is alapítottak (Cinema International Corporation, majd United International Pictures).
A stúdió töretlen sikerrel készített tévésorozatokat (pl. Magnum, Miami Vice) a 80-as évek folyamán is, de mozifilmes bevételeik a 70-es évek prosperitása után ingadozóvá váltak, majd csökkenni kezdtek. Az 1980-ban a bevételek 92 millióval meghaladták az előző évét, de a következő évben nagyjából ugyanennyivel csökkentek, majd újabb sikeres év következett, köszönhetően az E.T.: A földönkívülinek, amely megduplázta a stúdió nyereségét az előző évhez képest. Mozifilmjeit illetően a stúdió továbbra is a blockbusterekre koncentrált, a legtöbb pénzt Spielberg egyik pártfogoltja, Robert Zemeckis Vissza a jövőbe!-trilógiája (Back to the Future) hozta, de nagyot kaszált az Ikrek (Twins, 1988) Arnold Schwarzeneggerrel és Danny DeVitóval, és a Baseball álmok (Field of Dreams, 1989) Kevin Costnerrel. A Universal presztízsfilmeket is készített, amelyek számos Oscart vittek haza, ilyen volt a Sophie választása (Sophie's Choice, 1982) és a Távol Afrikától (Out of Africa, 1985).
A televízióra való gyártással ellentétben a mozifilmbiznisz ezzel együtt is túlságosan kiszámíthatatlan volt, és az MCA-Universal vezetősége gyakran becsülte alá a kockázatot, amit olyan rettenetes bukások bizonyítottak, mint a Flash Gordon (1980), a Howard, a kacsa (Howard the Duck, 1986), vagy később a Félelem és reszketés Las Vegasban (Fear and Loathing in Las Vegas, 1998). A stúdió blockbusterek és presztízsfilmek mellett továbbra is gondolt a fiatal közönségre, a tinivígjátékok specialistája, John Hughes például a Universalnak rendezte a Sixteen Candles-t (1984) és a Nulladik órát (Breakfast Club, 1985). Mivel a megafilmek mellett kevésbé fontos produkcióik nem kaphattak nagy költségvetést és sztárokat, a Universal hosszú hiátus után visszatért kedvenc low-budget zsáneréhez, a horrorhoz. Eleinte ugyanúgy próbálták meglovagolni a zsánert megreformáló Ördögűző (The Exorcist, 1973) sikerét, mint annak idején a Szelíd motorosokét, így készülhetett el a The Sentinel (1977). A Universal vezetősége abban is reménykedett, hogy Tobe Hooper megismétli majd nekik A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre, 1974) sikerét, így öt filmre szóló szerződést kötöttek vele. A stúdió több neves horrorrendezővel is leszerződött a továbbiakban (Wes Craven, Joe Dante), klasszikus horroroknak készítettek folytatásokat (Psycho, A cápa), illetve remake-eket (Cat People, 1982, A dolog / The Thing, 1982).
A bevételek tehát csökkentek, az MCA-Universal kezdett lemaradni a szintén konglomerátumokba társuló, többi nagy stúdió mögött. Hozzájuk hasonlóan e stúdió vezetősége is vásárolt nagy mozihálózatot, a Cineplex Odeon Corporation személyében, 1986-ban. E kanadai cég az USA egyik, ha nem a legjelentősebb filmszínházláncát birtokolta, mivel igazgatója, Grath Drabinsky igyekezett minél lenyűgözőbb luxus-filmpalotákat létrehozni, s ezzel olyannyira eladósította a vállalatot, hogy az MCA-Universal vezetősége hamar leváltotta. A Cineplex multiplexei csak lassan kezdtek pénzt hozni, viszont megszerzésükkel a Universal (a többi Naggyal egy időben) visszatért a vertikális integrációhoz, azaz a gyártás, a forgalmazás és a bemutatás együttes kézben tartásához, gyakorlatilag érvénytelenítve a Paramount-határozatot. A stúdió ráadásul először mondhatott magáénak premierfilmszínházakat.
Vissza a jövőbe
Noha megőrizte helyét a Nagyok között, az MCA-Universal financiális helyzete továbbra sem volt stabil. Wassermann úgy gondolta, cégének minél hatalmasabb és vagyonosabb támogatóra van szüksége, hogy továbbra is versenyképes maradjon. 1990-ben eladta az MCA 80%-át a japán Matsushita hardvergyártó mamutcégnek (Panasonic néven lehet ismerősebb) rekordösszegnek számító 6,6 milliárd dollárért. Noha a Matsushita-érában számos frenetikus sikere volt a stúdiónak – például a franchise-nyitó Jurassic Park (1993) és a Schindler listája (Schindler's List, 1993) – a két vállalat együttműködése nem volt zökkenőmentes, amit általában kultúráik és iparágaik különbözőségével magyaráznak.
1995-ben a Matsushita továbbadta a Universalt a kanadai Seagram Companynak (amelynek vezetősége már 1976-ban bepróbálkozott a vásárlással), de a stúdió a továbbiakban is tulajdonosváltásokon esett át, új anyavállalataiknak ráadásul még annyi közül sem volt a filmiparhoz, mint a műszaki cikkekben utazó Matsushitának. Edgar Bronfman, a Seagram elnöke számos, a szakírók által megkérdőjelezett döntés után – ahogy megjósolták – továbbadta a nagy sikerei (pl. A múmia, valamint Jim Carrey és Eddie Murphy komédiái) ellenére is veszteséges céget a francia Vivendinek. Négy évvel később e cég is lemondott a stúdióról General Electric javára, amely NBC tévétársaság-leányvállalatával egyesítette azt, létrehozva 2003-ban az NBC-Universalt.
A Universal tehát számos átnevezésen, újraszervezésen és idővel egyre gyakoribb, többé-kevésbé jelentős tulajdonos- és vezetőségváltáson ment keresztül, napjainkra pedig a többi túlélő stúdióhoz hasonlóan egy már-már áttekinthetetlen szórakoztatóipari polip egyik csápja csupán1, de megmaradt hamisítatlan filmstúdiónak, így a filmbiznisz kiszámíthatatlanságából következően jövője is bizonytalan. Az utóbbi évtizedben mindenesetre számos jelentős sikerük volt, művészfilmes leányvállalatukkal, a Focus Features-szel, valamint más cégekkel szövetkezve olyan filmeket adtak nekünk, mint a Túl a barátságon, A zongorista, Az elveszett jelentés és a Bourne-trilógia.
Elszabadítottak néhány kritikailag kevésbé, de financiálisan annál inkább sikeres franchise-t (Amerikai Pite, Apádra ütök, Halálos iramban) és blockbustert is (Wanted, Mamma Mia!, Gru), jövőbeli produkcióik, terveik között pedig szerepel negyedik Bourne-film, The Thing-prequel, Frankenstein-remake és H. P. Lovecraft-feldolgozás, utóbbi kettő Guillermo Del Toro rendezésében. A Universal-klasszikusok emlékét stúdiótúrák és kalandparkok őrzik, és noha a filmművészet számos innovációt köszönhet filmeseinek, azok mindig visszatértek a stúdió gazdag múltjához inspirációért. Az idősebb és ifjabb Laemmle tervei – ha nem is úgy, ahogy ők szerették volna – végső soron valóra váltak, a Universal percéletű tucatfilmek gyárából feltört a minőségi mozikat készítő élvonalbeli stúdiók közé, és napjainkban is gyárt olyan kiváló filmeket, mint legszebb éveiben.
Felhasznált irodalom:
- History of the American Cinema 1-10 kötet
- Új Oxford Filmenciklopédia - A világ filmtörténetének kézikönyve
- David Bordwell-Kristin Thompson – A film története
1 A legutóbbi hatalmas tulajdonosváltás éppen idén ment végbe, a Comcast nevű kábeltévé-, telefon- és internetszolgáltató vásárolta meg az egész NBC-Universalt.
