Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Hollywood és Európa között

Stanley Kubrick, a függetlenség megszállottja

Tanulmány

Úgy volt hatással az amerikai és európai filmművészetre egyaránt, hogy a két kontinens közti szigetvilágon – Angliában – élte le élete nagy részét és alkotta legjobb filmjeit. Hogyan lehet élősködni az amerikai stúdiórendszer hátán, európai közegben, megélve a független filmalkotó kultuszát? Talán ebből a rövid Kubrick-életrajzból kiderül.

Kubrick családja az Osztrák-Magyar Monarchiából emigrált New Yorkba – erre rendezőnk mindvégig büszke is volt, akkor is, ha a bronxi környezet – ahol született és felnőtt – szintén meghatározó volt. Már tizenhét évesen országos lapoknak adja el fotóit, 1952-re két rövidfilmet is készít. Ekkor határozza el, hogy egész estés játékfilmet fog rendezni – huszonkét évesen független filmrendezőnek kiáltja ki magát: ezzel a dumával majdnem tízezer dollárt szed össze rokonaitól, apjától és nagybátyjától.

A korai évek

A pénzzel megalapítja a Stanley Kubrick Productions nevű cégét, és elkezdi megvalósítani saját forgatókönyvét, a Félelem és vágyat (Fear and Desire), amit végül 1953-ban be is mutatnak. „A teljes stáb én voltam: rendező, operatőr, adminisztrátor, sminkes, öltöztető, kellékes és sofőr egy személyben" – meséli később. Végül maga is vágta a hang nélkül felvett filmet, s a bemutatók megszervezésébe is ő kezdett, így figyelt fel rá először Joseph Burstyn filmterjesztő-vállalkozó. Burstyn honosította meg Amerikában a művészmozi intézményét, ő vetített elsőként külföldi filmeket, Renoir, Rossellini, De Sica és mások műveit. A Félelem és vágy még tipikus amerikai háborús B-történet, de elkészülte után Kubrick megismerkedett második nejével, a bécsi születésű balett-táncosnővel, Ruth Sobotkával, és így egyre inkább megerősítette európai gyökereit. Felfedezte magának Arthur Schnitzler darabjait, Max Ophuls kameráját, Stefan Zweig írásait, Freud elméleteit.

A fiatal Stanley Kubrick

A következő munkáját, amely az egyik korai rövidfilmjén alapszik, 1954-ben kezdte el: Gyilkos csókja (Killer's Kiss) már film noir hatásokkal bír, sokkal kiforrottabb történet és látvány szempontjából is, ám ez Kubrick utolsó olyan filmje, amiért egyedül vállalt anyagi felelősséget. Burstyn 1953-ban meghalt szívszélhűdésben, így Kubrick elveszített egy forgalmazó-mecénás-mentort. Ráadásul a hangalámondás, amelyet ismét kénytelen volt alkalmazni, megint felduzzasztottá a költségvetést. Végül a filmet a United Artists vette meg 75 ezer dollárért, ami éppen csak elég volt arra, hogy kifizesse a hitelezőket és a színészeket. A kritikák viszont ezúttal nem voltak kedvezők – ám Kubrick nem csüggedt.

Megismerkedett James E. Harrisszel, akit szintén érdekelt a filmszakma, és együtt új céget hoztak létre Harris-Kubrick Pictures néven. Lionel White Clean Break című könyve megfelelőnek tűnt egy új filmhez: kitűnően megszerkesztett bűnügyi történet egy lóversenypálya kirablásáról. Meglepetésükre a United Artists rábólintott a forgatókönyvre, de csak 200 ezer dollárt szánt a filmre. A többi 130 ezret az alkotóknak kellett előteremteniük, ráadásul az operatőrök szakszervezetének a tiltakozása miatt operatőrt kellett szerződtetniük, és Kaliforniába kellett áttelepedniük. A filmet aztán Gyilkosság (The Killing) címmel 1956-ban mutatták be. Felfigyelt rá a szakma, fegyelmezetlen, önfejű eredetisége miatt Orson Welleshez kezdték hasonlítani, és valóban, Welleshez hasonlóan minden esély megvolt rá, hogy elvesszen az amerikai filmgyártás útvesztőiben – a film ugyanis nem sok bevételt hozott.

Stanley Kubrick: The Killing / Gyilkosság

Kubrick az amerikai gengszterek után egyre inkább európai gyökerei felé kezdett fordulni. Következőként egy Stefan Zweig-novellát szerettek volna megfilmesíteni, amelyet az MGM tűnt hajlandónak pénzelni, de lemondtak róla, mihelyst megtudták, hogy ugyanabban az időben a Harris és Kubrick egy másik forgatókönyvön is dolgozik, A dicsőség ösvényei (Paths of Glory) című Humphrey Cobb-adaptáción, amelynek jogait Cobb özvegyétől bagóért szerezték meg. Egy első világháborús, francia lövészárkokban zajló történetről volt szó. Főszereplőügyben tárgyalni kezdtek Gregory Peckkel is, de az MGM visszavonulása miatt kétségessé vált minden tervük. Ekkor jött a megmentő telefonhívás Kirk Douglastől, aki akkor már hatalmas sztárnak számított.

A cenzúra évei

Kubrickék szerződést kötöttek Douglas cégével, és Münchenben kezdtek forgatni, ezzel is spórolva. Kubrick sikert akart, kommerciális értelemben is, fedezetet további ötleteihez, ezért még a forgatókönyvet is hajlandó lett volna happy endesre változtatni. Végül Douglas összevonta a szemöldökét, és maradt az eredeti történet.

A kész háborús eposzt 1958-ban mutatták be a berlini filmfesztiválon. A vetítés alatt civil ruhás franciák tüntettek ellene – a filmet visszavonták a fesztiválról. Franciaországban 1974-ig nem vetíthették a filmet, 1958 júliusában az amerikai hadvezetés is megtiltotta a film vetítését európai bázisain. Az egyre többre képes Kubrick elnyerte a mindenkori cenzúra nemtetszését. Egyre inkább kezdett megcsömörölni az amerikai ipartól és látásmódtól: a forgatás ideje alatt megtetszett neki Európa. A cenzúra mellett azonban több nagy hollywoodi név is felfigyelt rá, köztük Marlon Brando, akivel egy western-film (Félszemű Jack) forgatókönyvének az írásába kezdtek.

Azonban filmtervírás helyett Kubrick és Brando hatalmas sakk- és pókerpartikat folytatott, s végül annyit késett, hogy Brandónak kellett megrendeznie. Ugyanis 1959 januárjában Kirk Douglas producerként és főszereplőként elkezdett forgatni egy hatalmas, 12 millió dolláros szuperprodukciót, a Spartacust – a rendezőt, Anthony Mannt a forgalmazó és befektető Universal Pictures jelölte ki, az első három hét forgatás jól ment, de mikor Mann kezéből kezdett kicsúszni a produkció, Douglas eltávolíttatta, telefonált a fiatal Kubricknak, hogy mától ő a Spartacus rendezője, 24 órát kap, hogy munkába álljon. A filmet ért sok támadás ellenére (kommunistának kikiáltott író és forgatókönyvíró) Kubrick elvállalta a munkát, azonban a végeredmény – bármennyire is sikeres lett szakmailag (4 Oscar-díj) és anyagilag is – azt éreztette vele, hogy többé nem szabad a más útját járnia: „A Spartacus volt az egyetlen film, amelynek a készítése során a dolgok nem álltak teljes mértékben az ellenőrzésem alatt." A Universal ellen játszott és megnyert kisebb játszmákban rájött, hogy az amerikai stúdiórendszer is kijátszható. Ez határozta meg későbbi pályáját.

A következő filmterv a Lolita volt, Harris és Kubrick újból magára maradt. Miután Vladimír Nabokovval, a könyv szerzőjével megírták a forgatókönyvet, elkezdték járni a stúdiókat, s noha a könyv még mindig bestseller volt, egyik nagy cég sem mutatott különösebb lelkesedést azért, hogy befektethessen. A probléma a szexualitás körül volt: a hatvanas évek Amerikája a mccarthyzmus és a prüdéria béklyóiban vergődött. Ez kényszerítette arra Kubrickot is, hogy végül az igazi, forró témát kiherélje, és finomkodó komédiát készítsen.

Kubrick és a Lolita hősnője, Sue Lyon

A Warners mutatkozott a legkészségesebbnek a finanszírozásra, de annyi megszorítást akartak belezsúfolni a szerződésbe, hogy Kubrick, tanulva a Universal miatti kálváriájából, nem volt hajlandó aláírni. A megoldás megint kívülről érkezett, Harris régi iskolatársától, az Associated Artists képviselőjétől, aki elmesélte, hogy angliai forgatások finanszírozásával foglalkoznak. Kubrick és Harris úgy repült Angliába, hogy megvolt a pénz a forgatásra. Ráadásul James Mason, a főszereplő, aki már Amerikában aláírta a szerződést, angol származású volt, s ez az Eady Fund1 értelmében máris hatalmas anyagi enyhülést jelentett. Ha Quilty szerepére is angolt találnak, még tovább növelik esélyeiket, így akadtak rá Peter Sellerse, aki helyes választásnak bizonyult.

A Seven Arts nevű angol céggel szövetkeztek, így végül Angliában készült el a film, az MGM forgalmazta, és nagyon jó kritikákat kapott világszerte, de a keresztény csoportok tiltakozása és az amerikai cenzúra kakaskodása kiábrándította Kubrickot. A Lolitából nyert pénzen végül Kubrick megvásárolhatta azt, amire oly rég vágyott: a függetlenségét. Elhatározta, hogy Angliába költözik.

Anglia

A következő terv egy atomháborús film elkészítése lett. Peter George volt brit légierő-százados Red Alert című regénye alapján Kubrick a szerzővel elkezdte a forgatókönyv megírását. Közben függetlenségét kutatva különvált Harristól és Londonban telepedett le, itt folytatták az írást. Kubrick végül a Columbia Picturesszel állapodott meg a Dr. Strangelove finanszírozását illetően. Létrehozta a Hawk Filmset, és nekilátott forgatni. Természetesen az MPAA (az amerikai filmszövetség) belekötött a profán szavak túltengésébe, s az USA kormánya is tudomást szerzett a filmtervről, amely rossz megvilágításba helyezheti a mindenkori amerikai kormányzatot, ezért „aggodalmukat fejezték ki" a Columbiának. Mindezek ellenére a film elkészült, és hatalmas sikere lett. Egyes kritikusok fanyalgása ellenére egyre nagyobb bevételt ért el.

Kubrick végleg Angliában telepedett le, mégpedig a borehamwoodi stúdióktól huszonkét kilométerre, Hartfordshire-ben. Elhatározta, hogy megint az ár ellen fog úszni: elkezd foglalkozni a földön kívüli élettel. A Columbia sajtófelelőse, Roger Caras volt az, aki beajánlotta barátját, Arthur C. Clarke-ot, hogy legyen egy készülő történet írója és a forgatókönyv társszerzője. így született meg a 2001. Űrodüsszeia ötlete. Kubrick 1965-ben az MGM-hez fordult vele, akik belementek a veszteségesnek tűnő játszmába, csakhogy ne szalasszák el Kubrickot. Először négy és fél millió dollárt utaltak ki, ami évekkel később, a film befejezésére tíz és fél millióra nőtt. De busásan megtérült: a filmtörténet egyik legtöbbet idézett filmje készült el.

1969 végén új terv után kutatva felhívta Terry Southernt, akivel a Dr. Strangelove forgatókönyvét írták, hogy emlékszik-e még arra a kötetre, amit éppen a forgatókönyv írása közben olvasott, és amely olyan nagy hatással volt rá? Anthony Burgess Gépnarancsa volt az. Kubrick felkereste Burgesst, megszerezte a jogokat, és nekilátott forgatókönyvet írni. Mivel az MGM a tulajdonosváltások miatt felhagyott a filmgyártással, Kubrick máshol kopogtatott. Végül a Lolitánál segédkező partnereinél, a Seven Artsnál kötött ki, akik azonban közben beolvadtak a Warner Brothersbe.

Ők alá is írtak Kubrickkal egy három filmre szóló szerződést, ennek az első terméke a Mechanikus Narancs lett, amire azonban csak kétmillió dollárt ruháztak be, mivel valószínűnek tűnt, hogy az USA-ban X besorolást fog kapni a szex- és erőszakjelenetek miatt. E visszafogott kezdés ellenére Kubrick kapcsolata a Warnersszel élete legtartósabb együttműködésének bizonyult. Szinte minden egyébbel spórolnia kellett, de cserébe ragaszkodott hozzá, hogy a plakátokon a film az ő nevével, azaz a Stanley Kubrick's A Clockwork Orange címmel jelenjen meg. Azt akarta, hogy mindenki tudja: ő a film kizárólagos alkotója. Ez a szemléletmód az európai filmesekhez való közeledést jelenti – ráadásul már annyira eltávolodott Amerikától, hogy a szereplői kivétel nélkül angolok. Végül hatalmas sikert jelentett a Warnersnek a maga 15 és fél millió dolláros bevételével. A film hatalmas botrányt eredményezett világszerte, de főleg Amerikában, ahol egyenesen fasizmussal vádolták. Kubrick, megelégelve a vádakat, elhatározta, hogy végleg leteszi a garast Anglia mellett.

Továbbra is Napóleon történetébe ásott bele, a film végül elkészületlen grandiózus terv maradt, de hogy hasznosítsa az adattömeget, egy angol regényt ajánlott a Warnersnek, William Makepeace Thackeray szinte ismeretlen második regényét, a Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai (The Memoirs of Barry Lyndon) címűt. Végül a filmet Írországban kezdték forgatni, pazar költségvetéssel. Azonban a stáb fenyegetéseket kapott az IRÁ-tól, ezért vissza kellett térniük Londonba. Ez a késlekedés és egy másik szünet egy idegileg szétroncsolt szereplőgárdát-stábot, háromszáz forgatási napot és 11 millió dollár költséget eredményezett, így a csodaszép végeredmény és a négy Oscar2 ellenére hatalmas bukás lett belőle. A stúdiónak harmincmillió dollár bevételre lett volna szüksége, hogy a film nyereséges legyen, ám az még egészen tízmillió sem lett. A kereskedelmi fiaskó lesújtotta Kubrickot, noha ezzel végleg elnyerte a britek kegyét.

Az alkony

Még inkább elfordult a külvilágtól, egész mélyre húzódott Abbots Mead nevű otthonába, különcségéről, függetlenségi mániájáról és pontosságáról egyre több legenda kezdett keringeni. 1977-ben az azóta elképesztő sikereket elért Stephen King még pályája elején járt. Épp befejezte negyedik regényét, A ragyogást (The Shining). A regényt az egyik Warners-igazgató küldte el Kubricknak, aki azonnal lecsapott rá. Hosszas vitába kezdett Kinggel, aki végül elégedetlen maradt a végeredménnyel. Kubrick egyre növekvő perfekcionizmusa (amelynek már az Űrodüsszeiától kezdve a stáb és a színészek látták kárát) és egy új technikai találmány, a Steadicam felhasználása újabb kultuszmozit eredményezett. 1978 közepén kezdték a forgatást, de a tervezett tizenhét hét helyett az utolsó jeleneteket már igazi hóban vehették fel. A vágás elhúzódása miatt csak 1980 közepén mutatták be, végül a Warners által kitalált újfajta terjesztés hatékonytalansága miatt „mindössze" harmincegymillió dollár bevételre tett szert, de ezzel Kubrick saját rekordját is megdöntötte – mindez a zömmel negatív kritikák ellenére.

Az anyagi siker az eddigi leghosszabb alkotási szünetet eredményezte: az Acéllövedék (Full Metal Jacket) forgatásának mindössze 1985-ben kezdett neki. És noha az amerikai és vietnámi jelenetek is változatlanul London melletti stúdiókban és helyszíneken lettek felvéve, témájában visszatért Amerikához – ha sokat inspirálódott is Jung írásaiból.

A film alapjául szolgáló Gustav Hasford-regényt, a The Short Timerst Kubrick 1982-ben olvasta, és azonnal megragadta a könyv dísztelen, egyszerű stílusa. Kíméletlen háborús film készült el, végérvényesen szétzúzva Amerika Vietnam-mítoszát. Ha a Warners tudta volna, hogy harminckilenc hétig tart a forgatás, háromszáz kilométernyi filmet emészt fel, tizenhétmillió dollárba kerül, és egy egész éves késéssel mutatják be, talán kétszer is meggondolta volna a finanszírozást. De úgy tűnik, megérte: a vegyes kritikák ellenére az első ötven forgalmazási napon harmincnyolcmillió dollár bruttó bevételt hozott.

Ezt követően Kubrick évekig teljesen visszavonult. Ötleteit, a Napóleont és az A.l.-t dédelgette, aztán végül tíz év múlva kezdett el forgatni újból. Régóta készült egy Schnitzler-novella megfilmesítésére, és a Tágra zárt szemekkel végre gyümölcsöztette ezt a régi vágyát. Azonkívül pedig összegző mű is: egyrészt fejet hajt a régi európai örökség előtt, másrészt egy nagyszerű marketinghúzással (a Kidman-Cruise házaspár szerepeltetése) az amerikai ipart és közönséget is kielégíti. És létrejön az életmű megkoronázása, egy film, ami paradox módon attól szokványos az életműben, hogy furcsa és elüt a többitől – és attól furcsa az életművön belül, hogy a kubricki vízió maradéktalanul érvényesül, de minden addiginak gyökeresen ellentmondva szerelmi történetet kapunk. Egy hetvennégy éves rendező, a huszadik század egyik legijesztőbben perfekcionista és fürkésző szemű filmes agyának hattyúdala, amelyben úgy tagadja meg életművét, hogy vastag filccel aláhúzza mondanivalóját. A hivatalos bemutatás előtt, 1999 márciusában hunyt el.

Stanley Kubrick a viszonylag kevés filmből álló, mégis gazdag életmű mellett még valamit letett az asztalra: úgy tudott egyensúlyozni Amerika és Európa között, hogy mindkét filmkészítési módszerből hasznosítani tudta a legjavát: a hollywoodi behatolhatatlan stúdiórendszer hátán lovagolt mindvégig, a leggrandiózusabb ötleteihez is támogatást nyerve, de nem lett belőle egy stúdió sorkatonája, akit bármikor elő lehet hívni, hogy az elvárt minőséget teljesítse: magányos maradt, a világtól elvonulva fejlesztette a saját értékrendjén és vízióján alapuló stílusjegyeit, amelyek noha sokkal képlékenyebbek, a legnagyobb európai rendezőkhöz teszik hasonlatossá (Fellinivel voltak egymás kölcsönös tisztelői). Nem directeur, hanem auteur volt: a filmjeit nem csak megrendezte, hanem kitalálta, megcsinálta, meggyártotta őket, minden lépést felügyelve. Bravúroskodott, mint minden bohó európai, de nem akart rájuk sem hasonlítani, inkább műfajok leplébe bújva érvényesült. Kísérletezgetett, de nem a narratív egységesség kárára, hanem a film héja alatt, miközben lebilincselő alkotásokkal rukkolt elő. És a Barry Lyndont leszámítva minden filmje hatalmas bevételt hozott – miközben minden plakáton, kópián és reklámon az ő neve virított, nem a színészeké: hogy mindenki tudja, hogy ez Stanley Kubrick filmje, senki más nem tudta volna ilyenre csinálni.

Noha Hollywood sohasem bocsátotta meg neki a renegátságát – a sok Oscar-jelölésből csak morzsák estek le –, és Európa sem tudta teljesen befogadni és magáénak érezni, nem valószínű, hogy valamit is megbánt volna: hiszen kultuszfilmeket gyártott, amelyek a mai napig viták tárgyát képezik – Amerikában és Európában egyaránt.

 


1 Az Eady-terv angol törvénykezés volt, amely lehetővé tette, hogy a külföldi producerek leírják a költségek 80%-át, ha a munkások brit állampolgárok.

2 Egyik sem rendezői, hanem a kosztüm, a díszlet, a fényképezés és a zene érdemelte ki.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , cikk