Az Egy család a kérdések filmje: menni vagy maradni? Hogyan lehet elfogadni a halált? Meddig tart a lelkiismeret és a kötelesség? Hol a határa a másik befolyásolásának? Pernille Fischer Christensen meggyőzően teszi fel őket, ám a film végére a nézőben legalább ennyi kétely marad.
Pernille Fischer Christensen rövidfilmekkel kezdett az ezredforduló környékén, majd 2006-ban jelentkezett első egész estés darabjával, a Szappanoperával. A szakítása után transzszexuális szomszédjával egyre közelebbi kapcsolatot ápoló ifjú hölgy története után két évre egy magányos tánctanárnő és egy sötét múltú szerelő viszonyát vitte vászonra (Táncosok). Művei jellegzetes példái a kortárs dán mozgókép – a dogmaörökségből sokat merítő – első számú exportcikkének: szűk térre szabott, néhány szereplővel operáló és az emberi konfliktusokra koncentráló drámáknak.
Mindebben nem különbözik harmadik filmje, a tavaly Berlinben FIPRESCI-díjjal jutalmazott Egy család sem. A szüzsé szerint Ditte, a fiatal galériásnő visszautasíthatatlan állásajánlatot kap New Yorkból, de az ajánlattól még nála is jobban beindul a lány képzőművész szerelme. Az állás és az utazás rögtön az első jelenetben felvetett problémája azonban fokozatosan a háttérbe szorul, hogy a helyét átvegye az Egy család központi kérdése: a halálhoz való viszonyulás, illetve általában az elszakadás kérdése. Christensen az első felvonásban felvázolja Ditte családjának múltját és jelenét: a Rheinwald-família generációkra visszamenőleg Dánia messze földön híres pékségét üzemelteti, ők a királyi udvar beszállítói; a nőfaló, munkamániás apának (Jasper Christensen nehezen felejthető játéka) a mindenét jelenti a kenyérsütés, ám nem így az árnyékában felnövő gyerekei és újdonsült felesége. Ditte mégis kivételes helyet foglal el apja rangsorában, egyedül őt veszi komolyan. Érthető tehát, hogy ő az a karakter, aki kiváltképp hangsúlyos egy olyan határhelyzetben, mint apja haldoklása, ráadásul a szituáció még élesebb a New York-i ajánlattal, amelyet vissza kényszerül utasítani.
Ehhez képest talán kissé meglepő lehet, hogy e történet igazi drámai alakja valójában a haldokló családfő, a feszültség pedig mindenekelőtt az apa és lánya közti ellentétből fakad (Ditte végül visszautasítja a pékség irányítását is). Bár Christensen nem tipizál, hanem egyénített figurákkal dolgozik, a két jellem mögött mégis érezhetően két típus feszül egymásnak: a családi tradíciót jelképező apa és a saját életét élni akaró gyerek. A kettő közül az előbbi bír nagyobb drámai erővel, ennek az apának és ennek az arcnak ugyanis sorsa van. Benne van a 300 éve fennálló pékség alázatos vezetése, az átdolgozott éjszakák és elfogyasztott nők sora. Ez az apa nem ismeri a finomkodást, a meghunyászkodást és a vesztést, most azonban el kell veszítenie a meccset a halállal és a lányával szemben.
Az Egy család legfőbb érdeme az apafigura végtelenül precíz és érzékletes megrajzolása (a film legemlékezetesebb jelenetében egyetlen mozdulattal morzsolja szét a kórházi ágy szélére készített zsömlét), a Dittével való konfliktusa viszont sajnos jóval több potenciált rejt annál, mint amennyire ki van élezve. Christensen és állandó forgatókönyvírója, Kim Fupz Aekson persze tudatosan teszik meg Dittét főhősnek és halmozzák a szélsőséges helyzeteket körülötte, hogy minél több választás elé állíthassák és minél több kérdést vethessenek fel, ám könnyen úgy érezhetjük, az alkotók – és velük együtt mi is – elvesznek a felmerülő problémák közt. Egyszerre akarnak a halálról, a családi kötelékek és a felelősség súlyáról, valamint a párkapcsolatról beszélni, de ennyit nem bírnak. Teljesen kilóg a film szövetéből (és hiteltelen is) az abortuszszál (a New York-i munka miatt elvetetett gyerek), amely itt-ott felbukkan a cselekmény folyamán, de már akkor zavart kelt, amikor az első jelenetek egyikében a fiatal pár boldogan konstatálja, hogy a terhességi teszt eredménye pozitív, majd a lány annyit mond: „azt hittem, biztonságosan csináljuk. Szintén zárvány a történetben Ditte és barátja rezignált kapcsolati számvetése, megint csak az eltúlzott problémafelvetés miatt.
A film fontos részsikere, hogy mindegyik családtag befut egy fejlődési ívet a játékidő 110 perce alatt, az új házasságból származó kamaszlánytól Ditte szerelméig minden, a haldoklása történő reakció kisebb-nagyobb jellemváltozást okoz. Christensen e változásokat többnyire finom jelzésekkel, minden pátosztól mentesen tárja elénk; nagy kár, hogy a legjelentősebb mellékalak, az apa új felesége erőteljes átalakulása nem következik a figurájából, így pedig nem válik súlyossá. Hasonlóan hiteltelenítő két, dramaturgiailag hangsúlyos pont elbagatellizálása: a tetőpontot, az enyhe szépelgése ellenére is megrendítő haláljelenetet ostobán döngicsélő dallamok követik, mialatt a halott öltöztetését látjuk; a búcsúebéd utáni záró képsorokon Ditte és fiúja szeretkezésbe kezdenek, s mindkettőjük arcán enyhe mosoly jelenik meg, végletesen elidegenítve az addig látottaktól.
Az Egy család egy érzékeny és tehetséges szerző útkeresésnek harmadik állomása, amely számos érdeme ellenére sem taglózza le nézőjét: zavaróan sok kérdéssel áll elő, majd hagyja őket mind függőben, ráadásul némely ütős pillanatot saját maga csap agyon. Ez utóbbi aligha megbocsátható.
