Sikeresen zárult a sokszínű európai filmkultúrát népszerűsíteni kívánó fesztivál második kiadása. A 2004-ben útjára indított rendezvény tízezer látogatót könyvelhetett el, s visszhangja ezzel érzékelhetően javult a tavalyihoz képest: a két vetítési helyszínen – Linz két művészmozijában – ezúttal valóban fesztiváli hangulat uralkodott. Úgy látszik, a Crossing Europe, amelynek arculatát a társadalmi problémák iránt érzékenység határozza meg, lassan kezdi megtalálni közönségét.
Linz, amely sokáig elsősorban iparáról volt nevezetes, régóta küzd azért, hogy kulturális értelemben is meghatározó ponttá váljon Európa térképén. Hogy ez a törekvés eddig sem volt eredménytelen, azt az bizonyítja a legjobban, hogy a város jelenleg az Európa Kulturális Fővárosa cím biztos várományosa (2009). Ahhoz azonban, hogy ezt a megtiszteltetést maradéktalanul kiérdemelje, még számos kulturális kezdeményezést kell felkarolnia és továbbfejlesztenie. Bizonyára ennek a felismerésnek köszönhető, hogy a városvezetés néhány éve úgy döntött, támogatja egy európai szintű filmfesztivál létrehozásának gondolatát. A fesztivál igazgatására Christine Dollhofert kérték fel, aki korábban felvirágoztatta az addig gyenge lábakon álló osztrák filmszemlét (Diagonale, Graz). Dollhofer igent mondott a felkérésre, és hozzálátott, hogy megvalósítsa elképzelését. Koncepciójának lényege, hogy miközben a szociális kérdésekre fogékony alkotásokat (játék-, dokumentum- és animációs filmeket) részesíti előnyben, elsősorban a művészi igény és igényesség, valamint a művészi és kulturális sokszínűség szempontjai szerint válogat az aktuális európai filmkínálatból.
Ez tavaly abban a rendkívül színes, ámde parttalan programban öltött testet, amelyben Lars von Trier, Julio Medem és Alexander Rogozskin filmjeitől kezdve a zseniális Priit Parn életművéig szinte minden helyet kapott, csakhogy nem voltak hangsúlyok, így a filmek gyakorlatilag kongó termekben, jó esetben félházzal mentek. Ez történt Fliegauf Benedek DealeréveI is, amely akkor a versenyfilmek között szerepelt. Muhi András producer akkor meg is állapította a versenyprogrammal kapcsolatban, hogy – noha ilyen színvonalas összeállítással élvonalbeli fesztiválokon sem igen találkozni – az azért mégiscsak luxus, hogy maroknyi néző kedvéért ilyen nagyszabású műsort hozzanak Linzbe.
A Crossing Europe azóta ökonomikusabb lett, a tavalyi programhoz képest mind a szekciók, mind a filmek száma csökkent. A versenyfilmek mellett ezúttal lényegében két nagyobb összeállításban, a Panoráma és A munka világa keretében mutattak be alkotásokat, a szelekció irányelvei azonban változatlanok maradtak. Dollhofer köszöntő szavai tömören összegezték az aktuális hangsúlyokat: napjaink társadalmi átalakulása, az unió legutóbbi és elkövetkező bővítési körei, az európai migrációs és foglalkoztatáspolitika, a múlt és a jövő kihívásaival való szembenézés – a fesztivál ezek fényében kíván látleletet adni a máról, méghozzá elsősorban a fiatalok életvilágán keresztül. Különös, de ezek a sajtóban az unalomig ismételt frázisok a fesztivál tálalásában valahogy tényleg értelmet nyertek.
A versenyprogramban szereplő művek ugyanis egytől-egyig bemutatásra érdemesek voltak, a válogatás pusztán egyfajta olvasatot sugallt. Nem az történt tehát, hogy csak tematikai szempontok alapján állítottak volna egymás mellé ilyen-olyan zsengéket. A filmek társadalomkritikai aspektusa sok esetben csak a válogatásnak köszönhetően, a filmek egymásmellettisége révén vált láthatóvá. Lényegében ez az, amitől a Crossing Europe különleges: felvállalja, hogy maga is értelmezi valahogy a filmeket. A szelekció ugyanis mindig interpretáció is egyben. A televízió is helyi értéket ad egy filmnek, amikor beilleszti azt két pelenkareklám közé, csak nem biztos, hogy ezt a gesztusát fel-, illetve elismeri. A Crossing Europe-ban az a szép, hogy számol ezzel a „felelősséggel" anélkül, hogy szigorúan véve tematikus fesztivállá válna (mint például egy természetfilm-fesztivál), vagy erőszakosan próbálná rákényszeríteni saját látószögét a közönségre.
A vállalt sokféleség tekintetében már a nyitófilm is üzenetértékű volt. A Lost and Found, amely a manapság népszerű szkeccsfilmek sorába tartozik, ifjúság és hagyomány kapcsolatára koncentrál. Az alkotók – hat ország fiataljai – részben a falu-város, részben a szülő-gyermek, részben pedig az otthon-távol viszonyára kérdeznek rá. Az alkotógárdának magyar tagja is van: az időközben Cannes-t is megjárt Mundruczó Kornél. Rövidfilmje egy testvérszerelemmel, halott anyával és öngyilkossággal átszőtt ballada, amely freudistáknak és hobbi-álomfejtőknek valóságos csemege, lényegében azonban szimbólumok puszta tárháza, s így leginkább a blöff kategóriájába sorolható. Ennek ellenére nem kakukktojás a többi mű között, hiszen a Lost and Found egészét tekintve rendkívül eklektikus képződmény, amely nem tud felülemelkedni a televíziós rövidfilm-összeállítások szintjén. Az, hogy mégis ez lett a Crossing Europe nyitófilmje, két további okból is sajnálatos. Egyrészt, mert előzőleg már a Berlinale Fórum szekciója is ezzel indult, másrészt, mert ebben a műfajban és témában a Crossing Europe színvonalasabbat is tudott nyújtani.
A Geyrhalter Filmproduktion gondozásában, osztrák ötlet alapján készült Across the Border (Panoráma) szekció öt, külön-külön is eredeti munkát csoportosít egy gondolat, a határ motívuma köré. Emlékezetes a cseh Jan Gogola filmje, amely egy határmenti település lakóinak identitását vizsgálja. A szerző egy határkőnek látszó tárgy segítségével afféle drámajátékba vonja be beszélőpartnereit. A bártáncostól kezdve a polgármesteren át a helyi filozófusig mindenkit elragad a metafizikai hév, és noha a terápiát nem mindenki viseli békésen, legalább ez is benne marad a vágott anyagban. Kerekes Péter szintén az egyszerű emberek esetei felé fordul: egy szlovák határfalu idős lakosait kérdezi arról a „segítői" szolgálatról, amelyet egykor a határőrséginek tettek, és amelynek során például NDK-s határsértőket füleltek le. Kerekes tehát ismét a félmúlt felé fordul, és – 66 szezon című filmjéhez hasonlóan – a helyszínek, vagyis a tér segítségével próbál navigálni az időben. Humorát, szelíd iróniáját az Across the Borderben Lakatos Róbert rövidfilmje viszi tovább.
A Bahrthalo! (Sok szerencsét!) igazi kortárs népmese, amelyben két vállalkozó szellemű férfi – a gábor cigány Lali és az erdélyi magyar Lóri – üzleti útra indulnak Bécsbe. Utazásuk – napjaink kiszámítható és egyen-életideálja felől nézve – kudarcok vég nélküli sorozata, ők azonban nem futamodnak meg, és sok viszontagság után elégedetten térnek vissza otthonukba a beszerzett szintetizátorral. A versenyprogram filmjei között is akadt figyelemreméltó – a nagy forgalmazók azonban feltehetőleg egyiket sem fogják szárnyuk alá venni. Legtöbb esélye erre talán a francia Ismaél Ferroukhi Le Grand voyage (A nagy utazás) című alkotásának van, amely egy, az iráni filmek hangvételében elbeszélt roadmovie. Egy Franciaországban élő marokkói férfi úgy dönt, ideje végre felkerekednie Mekka felé, ezért megparancsolja fiának, az iszlám hagyománytól eltávolodott, éppen fülig szerelmes Redának, hogy üljön vele autóba, és sofőrként kísérje el őt az ötezer kilométeres zarándokúira. A végtelennek tűnő út összezártságában kölcsönösen megpróbálják megtörni egymás akaratát, amit a rendező visszafogott eszközökkel, feszesen megkomponált jelenetekben bont ki. A téma – kultúrák, múlt és jelen találkozása – könnyen tézisszerűvé tehetné a filmet, de az elbeszélés szerencsére végig az egyéni sorsokra koncentrál.
Ahogy az idei Crossing Europe-ot vártam, eszembe jutott, hogy régen az iskolában tanév vége felé mindig felírtunk a tábla szélére egy hatalmas felkiáltójelet. Ezzel kezdődött a visszaszámlálás: ó, ió, ció, áció, káció, akáció, vakáció – a táblán egyre fogyott a hely, s közben szép lassan eltelt a hátralévő idő. A Crossing Europe-ra várva a néző hajlamos arra, hogy kíváncsi érdeklődéssel adja át magát olyan gondolatoknak, amelyeket szórakoztató világunk többnyire száműz. Ó, ió, ció... globalizáció, kontraszelekció, migráció... Nem kétséges ugyanis, hogy a Crossing Europe legfontosabb ismertetőjegye az a kritikai attitűd, amellyel napjaink társadalmi jelenségei felé fordul, miközben esztétikai értelemben is értéket teremt.
