A 300 című film kapcsán a kritika és a rajongók egyaránt a szintén Frank Miller-képregényből készült Sin City vizuális stílusbravúrjával teremtenek kapcsolatot. Kétségtelen, hogy a halált megvető spártaiak hősiességét feldolgozó alkotás azt a mozgóképes fordulatot látszik erősíteni – sőt megkockáztatjuk: továbbfejleszteni –, amelynek a Rodriguez nevével fémjelzett 2005-ös opusz volt az első jelentős megnyilatkozása: a CGI-látványvilág végletes stilizáltsága valóban új dimenziókat tár fel a comics-irodalom szélesvászonra adaptálásának folyamatában.
Zack Snyder rendkívül merészen nyúl mind a témához, mind a műfajhoz (érdemes megemlíteni, hogy a Miller-képregény maga is Rudolph Maté Háromszáz spártai című 1962-es filmje alapján készült). A mítoszi homályba hajló történelmi alapanyag meglehetősen vékony és közismert, nem ad túlzott teret a művészi kreativitásra. Kr. e. 480-ban Leonidász spártai király háromszáz válogatott harcosával több napon keresztül sikeresen veri vissza Xerxész perzsa uralkodó (állítólag) többszázezres seregét a Thermopülai-szorosban. Elhullnak mind egy szálig – egy Ephialtész nevű görög árulásának „köszönhetően” –, de eközben sikerül a hátországban megszervezni a később győztes görög fősereget.
Nos, Snyder és csapata épp e mítoszi homály alapján rekonstruálja a történeti hitelességgel bíró mozzanatot – a látvány és a szereplők viszonylatában legalábbis. A filmben tudatosan nincs jóformán egyetlen olyan képkocka sem, amely az ábrázolásbeli realizmus követelményének eleget tenne. A vörös köpenyes spártai harcosok az olümposzi istenek magaslatába emelkednek: túl vannak már minden emberin. Ugyanúgy, ahogy a velük szemben felvonuló „ázsiai hordák” alatta vannak minden emberinek: a Gonoszt esszenciálisan megjelenítő, nemtelen szörnyek ők, démonok és orkok, Snyder–Miller fantasybirodalmának sosem létezett lakói. A digitális képi világ pedig sokkal inkább nyújt egyfajta festői-freskószerű benyomást, mint valós történelmi helyszínek lenyomatát. A lélektani elmélyültséget nélkülöző, emberfeletti lények küzdenek – néha otthoni pályán, a saját ephoroszaikkal szemben is – emberalatti kreatúrákkal egy olyan mesében, amelynek botorság lenne bármiféle referenciális alapot keresni. Ebben áll Snyder bátorsága és nagy érdeme: a történetet mitikus régiókba emeli, és ennek az újrateremtett mítosznak ad egy sajátosan huszonegyedik századi, karakteresen eredeti képi olvasatot. A monumentalitás épp a történet „elemeltsége” és mítoszi-mesei keretbe helyezése által válik átélhetővé, „tapinthatóvá” (megtámogatva az agresszív, metáloperai zenei háttérrel) – szemben az unalomba fulladó történelmi szandálfilmek képeskönyvszerű tablóival.
Narratíva szintjén a 300 sem kerüli el – nagy bánatunkra – a szájbarágós hollywoodizmusokat. „Maga mindent kétszer mond, kétszer mond”, juthat eszünkbe például akkor, amikor a „Nyílvesszőink elsötétítik majd a napot. – Nem baj, legalább árnyékban harcolunk” szóváltás vizuális-verbális agyonmagyarázását látjuk. A történet ugyanakkor kiegészül egy jórészt funkciótlan és nem túl izgalmas háttérszállal (a rohanó cselekmény fékezése lehet a célja), amelynek során Gorgó királyné megpróbálja meggyőzni – akár női csáberejének bevetésével is – Spárta vezető férfiait, hogy küldjenek segítséget férjének és embereinek.
Sokan értelmezik majd ezt a filmet aktuális közéleti parabolaként (a perzsa ősiségére büszke Iránban máris indexre tették), afféle nyugati kulturkampfos-ideológiai propagandaként. Akik így tesznek, éppen a történet mesei-mítoszi lényegére nem figyelnek eléggé – nem látják a fától az erdőt. Vagy a napot a nyílvesszőktől.
