Természetfilm és -filmes az olvasztóban


Amellett, hogy a mozifilmeket és a tévéjátékokat a modern kultúra legjelentõsebb történetmesélési eszközeinek tekintjük, a társadalom zöme számára ezek képezik az elsõdleges lehetõséget a természettel való találkozásra is. Számos televíziós csatorna (Discovery Channel, National Geographic, Animal Planet stb.) tűzi rendszeresen műsorra az egzotikus állat- és növényvilágot bemutató produkciókat, amelyek nézõk millióinak a kizárólagos tapasztalatát jelentik a vadonnal és annak élõvilágával kapcsolatban. Azok a filmek ellenben, amelyeket a természet hiteles ábrázolásainak vélhetnének, többnyire a könnyed szórakoztatás szolgálatában állnak, és ezáltal környezetünket meghazudtolva hamis képet nyújtanak róla. Szemléletük megfelel a filmes és tévés konvencióknak, a döntõ nézõi elvárásoknak, illetve a médiapiaci verseny igényeinek.

A vadon tanításai

A múlt század közepén felvirágzó műfaj rövid története során az ember és a természet lehetséges viszonyait reprodukálta. A korai gyermeteg rácsodálkozás és tanítómesei hangulat idővel feszültségteli képözönre váltott. A kezdeti korszakban emblematikussá vált a látcső mögött meghúzódó, a fűben órákig mozdulatlanul hasaló, megszállott biológus suttogó alakja. A jelen természetfilmeseit más fából faragták. Dereck és Beverly Joubert természetfilm-készítők honlapját böngészve meglehetősen ellentmondásos program körvonalazódik.

Figyelmük a szilaj vadállatok felé irányul. „Amennyiben a természet belső értékeire figyelve képtelenek vagyunk ezeket meglátni oroszlánokban, bálnákban vagy elefántokban, milyen reménnyel számolhatnak a kevésbé ismert és gyakorta sokkal inkább veszélyeztetett fajok?” – vélik az alkotók. Életcéljuk az általuk látottak megörökítése. A film eszköz, amivel a természet – különösen a fokozottan veszélyes vidékek – lenyűgöző szépségeit és felemelő értékrendjét mutatják meg a világnak. Szilárdan hisznek a természet alkalmazkodási képességében, rugalmasságában, ennek ellenére aggasztják őket az ökológia megoldatlan kérdései. Noha burkoltan, de filmjeik a vadon tanításairól, közvetetten pedig az emberről szólnak. Ez esetenként zavaró lehet, ugyanis egy hiénát felfaló oroszlán látványa rádöbbent arra, hogy mit és miért nem kedvelünk – a hiénákban. „Természetfilmjeink arra tesznek kísérletet, hogy megértessék a nézővel azokat az érzelmeket, amelyeket az ismeretlen helyek és állatok váltanak ki belőle. […] Alapjában véve mesemondók vagyunk. Akár az ősök a tábortűznél, mi is történeteket és állatmeséket adunk tovább ifjainknak azért, hogy többet tudjanak meg saját fajukról.”

A vezető csatornáknak dolgoznak, világszerte nyernek díjakat, produkcióikat ötven nyelven sugározzák, majd egyetemeken és iskolákban tanítási célokra használják fel. Mégsem a szakmabeliek elismerése ösztönzi őket a fáradságos munkára, hanem a sokatmondó filmek megalkotásának vágya és kényszere, olyan természetfilmeké, amelyek meghatároznak bennünket és viszonyulásunkat a bemutatottakhoz. A munkakörülmények zordak. Az ideiglenes szállások, a betegségek, az állatok támadásai, s ami talán még ennél is rosszabb, a kamerák és a technikai felszerelés megrongálódása viszontagságossá teszi mindennapjaikat. Az őslakosok közösségeivel megvitatják például a modern vadászati eljárások etikáját. „Manapság az egész a gyilkolásról szól. Eltűnt a vadászat egészséges szelleme. A táplálékszerzés vagy az önmegismerés céljából nem nyúl ma senki fegyverhez. Nagyon szomorú.” Együttéreznek azokkal az állatokkal, amelyekkel dolgoznak, és gyakorta koncepciójuknak megfelelően formálnak karaktereket belőlük. „Jellemek és egyének ők, pontosan megkülönböztethetők, akárcsak mi a saját társadalmunkban. Ha ezt megértjük, akkor rájövünk, hogy tiszteletteljesebbeknek kell lennünk irántuk, szükségünk van egy új megközelítési módra.” Mi sem természetesebb, minthogy nyomban felvállalják „az új megközelítési mód” kidolgozását és népszerűsítését.

Az új megközelítési mód

Érthető, hogy miért láthatunk egyre ritkábban velejéig klasszikusnak mondható, egészestés természetfilmet. Divatjamúltnak számít a bevezető térképtabló és nagytotál, a balladisztikus narrátori hangvétel, az ismétlődéses szerkezet (egyazon élőlények, élettevékenységek és helyszínek variálása), illetve a megrendezett minidráma (anyjuktól elszakadt vagy kitaszított kicsinyek, hatalomra törő hímek harca). Az epikus igénnyel készült produkciók gyakori hátulütője, hogy közelebb érezzük őket a játékfilmekhez, mint a jól megkomponált természetfilmekhez. A végletesen emberarcú természetábrázolásuk mögött – ironikus módon – minden bizonnyal az alkotók környezetük iránt érzett félő tisztelete húzódik meg. A zökkenőmentes cselekménybonyolítás tudatos képmanipulációt von maga után. Adott esetben idomított állatokkal vesznek fel jeleneteket, és végső megoldásként nem rettenek vissza a kitömött állatbábuk használatától sem. A filmek többségében néhol elnagyoltaknak érezzük az állatokra használt „frusztrált”, „kétségbeesett”, „büszke”, „öntudatos” és hasonló jelzőket.

Ismételten fordul elő, hogy az egyértelmű túlsúlyban lévő, feszültségmentes előkészítő jelenetek, és a tetőpontnak számító mozzanat között csak verbális átvezetés történik. Ennek tulajdonítható, hogy furcsálljuk, amikor a békésnek vélt, sétálgató gepárdot a filmre mondott szöveg félelmetesnek tünteti fel. A táplálékot megszerző nagymacskát csak hosszú percekkel később láthatjuk. Mégis akad szép számmal olyan példány, amiből lelkesedés, lelemény és az ügy szeretete árad. Ilyenkor elnéző mosollyal tekintünk el az észrevételezett következetlenségektől.

Sorozatok

Az erőteljes antropomorfizálás meghatározza „az új megközelítési módú”, sorozat formájú televíziós természetfilmek egyik vonulatát. Ha a kevésbé jártas néző az első pár percben nem figyel a képanyagra, és csak az adott rész eseményeinek az összefoglalását hallja (Éva és Cynthia költözni kényszerülnek, új taggal gazdagodik az intézet stb.), tévedésre gyanakodhat. Ezt a típust jelen pillanatban lényegesen többet sugározzák a jobb nézettségű csatornák. Képileg szinte utolérhetetlenek a felvételek. Bámulatos a színvilág, lenyűgözők a gyors, lekövető kameramozgások, úgyszintén a rendhagyó nézőszögek. Az alkotók törekszenek a legapróbb részletek megmutatására. Mi több, a dolgokat a látható legextrémebb módon közelítik meg, beépítve az akciófilmek, sci-fi filmek, a szélsőségesebbek pedig a horror műfajának formakincsét. A leselkedési jelenetekben, az áldozatra való lecsapás pillanatában, majd a lakmározásnál lassított felvételeket, különböző hatásokat alkalmaznak.

Ezek a filmek már nem tartják fenn az ember láthatatlanságának a látszatát sem. A narrátor helyett vagy annak oldalán megjelenik a harsány utazó, illetve a kalandor figurája, aki bátran vág neki az ismeretlen vidéknek és a megfigyelés, felfedezés kihívásának. A természetfilm enyhén az ő portréja is, hiszen ő a műsor házigazdája, a showmester (ismételten megcsillogtatja ügyességét és rettenthetetlen bátorságát) vagy az elszánt természetvédő, kutató. Ez utóbbi megmenti a „Gonoszok” veszélyeztette állatokat. A legújabb módszerekkel, például chip-beépítéssel megjelöl egyedeket, hogy a továbbiakban nyomon követhesse életciklusaikat, szükség esetén közbelépjen.

Figyelmen kívül hagyva, hogy esetleg mennyire etikus a klipformátum a műfajjal szemben, a tévécsatornák zenés videoklipek mintájára készítik bombasztikus előzeteseiket. Egy frappáns ötlet szolgálatában a legmegkapóbb felvételek gondos szelekciója, minimális szlogenszerű szöveg, illetve az azt ellenpontozó zene: legyen bár szimfonikus vagy instrumentális, mindenesetre feltűnően hangos. Gyakorta annyira markáns ez a jelzésszerű felütés, hogy a tényleges film az összhatás szintjén csak nagyon keveset képes hozzáadni. A többlet statisztikai számadatokra, a szakértők magyarázataira és észrevételeire korlátozódik. A minőségi produkciókat természetesen nem alacsonyíthatjuk a lexikon felütésével egybekötött, lélegzetvételnyi parádék szintjére.

A másik vonulat a Miami Animal Police és a Pet Rescue-szerű sorozatokat öleli fel. Vitatéma már önmagában az is, hogy milyen mértékben tekinthetjük az ilyen jellegű produkciókat természetfilmeknek. N-ha nem a hagyományos értelemben, de megfelelnek a műfaj alapvető követelményének azáltal, hogy legalábbis látszólag a saját élőhelyükön mutatnak be állatokat. Ezentúl felépítésük megegyezik az előző kategóriabeliekével. Itt is kifizetődő a folytatásos forma. Egyazon rész keretén belül párhuzamosan követhetünk nyomon három vagy négy, különböző helyszínen zajló eseménysort. Mindegyiknek könnyen érthető a cselekménye, hisz a leggyakrabban állatvédők és rendfenntartók munkájából ismertetnek kulisszatitkokat. Arra futnak ki, hogy sikerül-e a rendőröknek a harci kakasokat „menedzselő” személyeket ítélőszék elé állítani, milyen módszerrel a legelőnyösebb az elszabadult aligátorok begyűjtése Miami utcáiról, találnak-e belátható időn belül gazdát az elhagyott pitbulnak, vagy sikerül-e a szerencsétlenül járt kiscica lábműtéte. A világos feladatkör megoldásában teljes brigád segédkezik. A narrátor szerepe megváltozik: láthatatlan műsorvezetőként összefoglalja és értelmezi a történéseket, interjút készít a szereplőkkel, minden egyes helyszínváltáskor türelmetlen kérdéseket tesz fel lezárásként, illetve nyitás gyanánt emlékeztet a korábbiakra. A műfajnak ez az ága az előbbinél valószerűtlenebb.

Az emberi szereplők minden törekvés ellenére megjátsszák magukat, az állatokat kritikus helyzeteknek teszik ki, amelyekben a szokványostól eltérően cselekszenek. A realitástól leginkább mégis a legújabb tendenciának megfelelő harmadik vonulat filmjei rugaszkodnak el. Az ember birtokba vette az élővilágot, kísérleteknek vetette alá, számításai szerint behatóan megismerte. A megfigyelésen alapuló természetfilmek egyre inkább tétjüket vesztik, minthogy az alkotók kigondolták a videójátékokra emlékeztető, interaktív műfajágat. Ezekben a filmekben igazából az emberek tudása és ügyessége kerül mérlegre olyan szinten, hogy az állatok tulajdonságaival és képességeivel bíró, háromdimenziós figurákat keltenek életre számítógépes programozással, majd fiktív harcokat szimulálnak velük. A narrátorhang irányítja a látványt, illetve neki jut a bírói szerep is. A filmek megítélése mindezen túl a nézői tetszésre, illetve nemtetszésre hárul.

És egyéb állatfajták

Valójában a természetfilm, mint műfaj gyökerei nem a dokumentumfilmes narratívára és témaválasztásra vezethetők vissza. Sokkal nyilvánvalóbb a rokonság a korábbi, szóbeli előadásmódú tanítómesékkel, melyek ilyenképpen az emberi társadalomra vonatkoztak. A klasszikus természetfilmek hajlamosak az állathősöket emberi mintájú családokba és különböző közösségekbe szervezni. A képernyőn kicsitől nagyig, kétéltűtől emlősig mind harcosok, rendőrök, őrültek vagy álarcosok testületének tagjai. Egy előzetes zárószavai a National Geographicen: „And you tought your family was strange?!” (És még azt hitted, hogy a te családod furcsa?) A történet során az állatok cselekedeteit humánus érzelmek motiválják, kapcsolataikban emberi szokások mintájára cselekszenek. A kulturálisan magyarázható viselkedésformák így nemcsak téves elképzelést nyújtanak az állatvilág berendezkedéséről, hanem azt sugallják, hogy a mi morális értékeink és társadalmi modellünk nem civilizációs termék, de sokkal inkább a természetből származtatható. Holott fordítva helytálló: az ember a természet erőivel dacolva fejetlenül pusztította környezetét, most pedig törvényeit rákényszeríti a faunára is.

A tévéképernyő előtt elkényelmesedve a néző az ijesztő vagy ellenkezőleg, nevetséges, de mindenképp unalmas akciófilm helyett kapcsol a Discovery esti természetfilmjére. A kérdés az, hogy alternatívát jelent-e a látható produkció az erőszakos, redundáns játékfilmekkel szemben? Nyilvánvalóan a tendencia mindkettőben ugyanaz. Talán a kiszerelés vagy a műfajjal kapcsolatos előítéletei miatt hisz a filmek valószerűségében. Lehet, hogy nem is vágyik igazán a feltétlen hitelességre. Elhanyagolható szempont számára, hogy mennyire tudományosak, és milyen mértékben élvezetcentrikusak ezek a filmek. A városi lakásból tekintve ez a legkézenfekvőbb természetkép, hisz a „citius, altius, fortius” jelszó mai átírásban „érzelgősebben, látványosabban, állatibban”.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó