Egy legalább két méter átmérőjű betongyűrűben néhány gördeszkás köröz, jobbára félhomályban, egyre közelebb gördülve a gyűrűt lezáró csillag alakú rácshoz. A kép videósan tompa, az arc nem kivehetőek, háttérben az urbán mocsár, sivatag, dzsungel. A történet – akárcsak a fenti képsor – túl lírai, hogy durván belédtaposson. Ahhoz viszont túl pőre, hogy elandalodj.
Gus van Sant 2008-as filmje Blake Nelson regénye alapján saját forgatókönyvből készült, az operatőr pedig az a Christopher Doyle, akit szélesebb körben Wong Kar-wai sláger-művészfilmjei tettek ismertté. A képi kísérletezés és a valóságra (való groteszk) nyitás, az önmagára eszmélésnek és a fiatal (férfiak) csoportképződésének a tematikája, no meg a zenei komponens kidolgozottsága – a rendező jól ismert védjegyei a My Own Private Idahoban, az Even Cowgirls Get the Bluesban, a Good Will Huntingban és a Gerryben például. Bizonyos fokig ezek jelennek meg a Paranoid Parkban is, amely ifjúsági film, szocio-csoportkörkép, operatőri etűd, szerzői állítás, kinek-kinek a neki tetsző arányban.
Nem véletlenül említettem Doyle nevét sem, hisz a Paranoid Park képi textúrája az átlagosnál átgondoltabb, rafináltabb és érzékenyebb, amint azt a Keleten dolgozó angol operatőrtől megszokhattuk. Ezen alakít tevőlegesen a narrációt létrehozó montázs. A tevőleges montázs itt nem egy új elméleti kategória, pusztán azt a mechanizmust rövidítem így, amikor a film eseményei nem kronológikus sorrendben jelennek meg – mintegy párhuzamosan a film nézésének idejével – és nem is a jól ismert flash-back avagy flash forward írhatja le azt, amit látunk-hallunk. Ebben a filmben a történet fordulópontja előtti és utáni mozzanatok keverednek, különösebb jelzés és/vagy mintázat nélkül, ezért hát a montázs mindenható, s mint írtam, tevőleges természetét fedik fel ily módon. Visszatérve a képek textúrájához: Doyle roncsol és szálkásít, szűrőket cserélget, hiperrealistán állóképet komponál, dokumentaristán kóvályogva követ, és hol kitűnő, hol meg lehetetlenül inadekvát rálátást kínál a mise-en-scène-re. A (látás)érzéki fokozatok át-illetve megélését igen változatos, sok esetben fülbemászó zenei hangsáv kíséri, amelynek repertoráján megjelennek az ábrázolt korcsoport – New York-i gördeszkás középiskolások – zenei motívumai, meg az „amerikai film” nevű képződmény sematikus zenei ütemei, és a szerzőiség konstrukciójához köthető, annak megnyilvánulásaiként érthető country-foszlányok, folk-hangulatok avagy alternatív dalok. Akárcsak az önnön funkcióján túlnövő képi szegmens, a zenei összetevő is hangsúlyosabb a diegetikus szokásosnál, talán nem túlzás azt állítani, hogy a látottak értelmezésének cövekeit veri le, mintegy észrevétlenül.
Mi is az, amit látunk, mondjuk így, prima vista? Széthullt, széthulló s széthullásra ítéltetett családokat, ahol a szülők életlenek, háttal állnak, a háttérből beszélnek, ha meg véletlenül a kamera kegyeskedik rájuk nézni, akkor nevetséges dolgokat mondanak. Gyerekeik sodródnak, ritkán választanak avagy döntenek, egy lapra írják az iraki háborút, a szülők válását és a barátnő leléptetését. Alex, a lányosan ártatlan arcú gördeszkás fiú származási helyét még akár „jó”-nak is nevezhetjük, amint azt ő maga monologizálja a címbeli Paranoid Parkba, a messze földön híres beton gördeszka-telepre tett látogatás során. Mégis, ő az, aki a rosszarcúak, az igazi drogosok és csellengők közé keveredve véletlenül egy ember borzalmas halálának az okozójává lesz. Ez volna az a fordulópont, amihez a kezdet és a vég, a Paranoid Park címmel íródó, s majd elégetett vallomás, valamint a rendőrség kutakodása mérhető, mérődik.
A filmkép és a filmhang nem transzparens Gus van Sant új filmjében, s így nem állnak, nem is állhatnak a diegetikus illúzió megteremtésének maradéktalan szolgálatában. A gördeszkával bravúrozó kamasztestek kötődnek ugyan a kortárs Amerika, Nyugat stb. nukleáris családjának és társadalmának a csődjéhez, de önmaguk szobraiként is funkcionálnak. Pontosabban: a leginkább mégis önmaguk filmképpé válásáról szólnak. Ebben a helyzetben az Alex által okozott halál, s a tabusértésből eredő bűnhődés kérdése felvetődik ugyan, de élességéből s aktualitásából sokat lemetszenek a nézőt maradéktalanul beszippantó képek. Hogy ez erény, avagy hátrány? Maradjunk a kérdésnél.
